Aztán eszébe jut, hogy ismeri ezt a várost – az álmaiból. Ismeri mással össze nem téveszthető fényeit és árnyait, az idők kezdete előtt emelt épületeinek formáit, a port a lába alatt, amely megcsikordul, amikor az utcáin lépked; még a levegő illatát is. Némelyik kép különösen erős visszhangot keltett benne. Nem lehet, hogy egyszer már szétnézett erről a helyről, egyszer már hátrahajtotta így a fejét? A Hollóbástya alatt, a Visszaküldöttek Hídján, a Kettősfal között. Itt. Ott. Állva, ülve, térdelve, fekve. Tágra nyílt szemmel, tátva maradt szájjal állni a három nappal, az öt holddal, a bíborszínű síkságokkal, a jeges temetőkkel, a vulkánok füstjével, a fekete hajnali fénnyel és a réges-régi, névtelen metropoliszokkal szemben, amelyekre újra meg újra rácsatlakozik a Város.
Csatlakozik, tapad, bújik vágyakozva, hajlítgatja a testét, ezt a tehetetlen tömeget a gyermeki ölelésbe. A saját nevét is elfelejtette. Először az emlékezet vész el, a nem pusztuló maradványokat pedig, a szándékos anyagkonfigurációkat… vajon ki fejti meg? Régészeknek nevezik őket, pedig valójában a múlt építőmesterei, a titkok művészei. Zuzanna gondosan építette föl a múltját: az álmaiban kelnek életre a legkorábbi gyerekkorából őrzött emlékek, amikor az apja titokban, éjszakai kiruccanásokra vitte a Városba. Fekete szakállas, nagydarab ember apró lánykával a karján: így járták végig a sugárutakat, az apja mutogatta neki a nem emberformájú szobrokat, a megközelíthetetlen házakat, a tiltott írásokat, a láthatatlan képeket, a világmindenség rettentő tájait. Most már biztos abban, hogy így volt, így kellett lennie, az álmok megdönthetetlen bizonyítékok. Mind közül a legárulkodóbb – az emlékezet archeológiája.
ÉRZÉKETLENSÉG. A FÖLD ALATTI SZÉFEK. ZUZANNA ELNÉZETT A SÍR FÖLÖTT
Zuzanna Klajn tizennyolc éves lett. Kapott egy halom ajándékot a születésnapjára a rokonaitól, ismerőseitől. Azt a hármat viszont, amelyek a legemlékezetesebbek lettek, megkapta már a születésnapja előtt, méghozzá olyanoktól, akik már nem, vagy még nem éltek: az apjától, a dédanyjától és Malenától.
Malena már megfogant, de csak októberben jön majd világra. Zuzanna az eltelt időben szívélyes barátságot kötött vele. A kthonikus készülék jóvoltából öltött alakot, és minden este, de néha reggel és ebédidőben is megjelent Zuzanna svíziójában. Általában pletykáltak mindenféléről, vagy Zuzanna beszámolt a gondjairól prenátus unokahúgának; az örömöket valahogy bensőségesebb témának érezte. Malena jól érezte magát az árnyak világában, de kicsit tartott az elkerülhetetlen megtestesüléstől.
– Lehet valami éles tárgy a padlón. Vagy ha megbotlanék valamiben; az bármikor megtörténhet, ugye? Leeshetek valahonnan. Ha kihajolnék ezen a korláton, átesnék a vízen… Nem mentene meg semmi.