Dora Čechová első könyve is most jelent meg magyarul Nem akartam Lenin lenni címmel, és mivel akkor, amikor még elsőkönyvesként járt Budapesten, a könyvről már beszéltünk vele, most inkább az alkotásról, és az írás metódusairól kérdezgettük. Hiszen azóta már régen nem elsőkönyves.
A tegnapi beszélgetésen szóba került az irodalom női szemmel, és erről eszembe jutott, hogy megkérdezem, hogy neked személyesen mi megy jobban: egy női vagy egy férfi karakter kitalálása, megírása?
A kiadóm, mikor kijött a Lenin, azt mondta, hogy elég erős női karaktereket írok, és hogy a férfiak nem annyira erősek. Szóval szerintem természettől fogva jobban rajzolok meg egy női karaktert, mint egy férfit. Elvégre nőként gondolkodom, női szemmel nézem a világot, ami aztán ezáltal maga is egy kicsit nőiesebb, és ha férfi karaktert írok, akkor abban is van némi nőiesség, legalább a nézőpont. Ez alakítja ki azt a természetességet, amit végül is a saját személyemből merítek, de aztán még ki kell egészítenem. Eközben a női karaktereket teljesen magamból, és a saját élményeimből merítem.
A férfi szereplőknek akkor is különféléknek kell lenniük. Hogy lehet megírni több, két-három különböző férfi karaktert?
Sokat segítenek a fiziológiai tulajdonságok. Másképp viselkedik egy aprócska férfi, megint más egy hatalmas medve, máshogy egy olyan férfi, akinek valamilyen fizikai hendikepje van. A legújabb szövegemben egy olyan karakter van, aki elvesztette a lábát, egy protézissel helyettesíti, de korábban táncos volt. Itt is ez érvényesül. Egy táncosnak más a testtartása, mások a gesztusai, és ha elveszti a lehetőséget, hogy úgy mozogjon, ahogy előtte mozgott, akkor az pszichésen is megváltoztatja. Tehát a férfi szereplőket a fizikai képességeiken keresztül közelítem meg. Tulajdonképpen a testtartás is megváltoztatja a pszichés beállítódást. A DAMU-n végeztem egy pszichoszomatikával foglalkozó kurzust is, és ott kísérleteztünk azzal, hogyan változtatja meg az ember gondolatait ha más testtartást vesz fel. Abszolút érdekes, hogy tényleg működik a dolog, és más gondolatai támadnak az embernek, ha görnyedten járkál, mint amikor kihúzza magát. És persze a férfiaknál valós karaktereket is felhasználok. Ha olyan karakterre van szükségem, aki gondoskodik a partneréről, akkor beleírom a férjemet, amint kell egy tehetséges üzletember, aki ugyanakkor nem gerinctelen, akkor beleírom a kiadómat, ha ugyanez kell gátlástalanban, akkor egy másik ismerőst írok le. Ezek segítenek. A női karaktereknél főleg magamból dolgozom.
Hogy van ez a női karakterekkel?
A női karaktereknél vannak előképeim. A női karakterek zöménél is abból indulok ki, hogy néznek ki, hogy állnak össze a karakterek. A külső részeket, amelyek teljesen nyilvánvalóak, szintén ismerősökből állnak össze, de az apró belső rezdüléseket már a saját tapasztalataimból dolgozom ki, abból, hogy hogyan reagálna a bennem élő nő.
Az írás metódusához nálad közelíthetünk úgy, hogy kitalálsz egy helyzetet, belepakolod a szereplőket, és akkor tudjuk már, hogy áll össze egy férfi szereplő, a női szereplőknél pedig tehát azokat a reakciókat írod le, amelyeket te saját magaddal kapcsolatban is valószínűnek tartasz?
De ha a képekről is beszélünk, akkor a legtöbb szöveget, és ezek ezidáig prózák, egy képből indítom el. Abból, hogy valami történik a szereplők között, és ebből fejlődik ki a dolog. Most például egy olyan szövegen dolgozom, amelyben egy idősebb nő ablaka előtt rendszeres vendég egy fickó, aki azt kiabálja neki, hogy „Gyere hozzám.” Ennek a fickónak sincs lába, rokkant, és erre a helyzetre felépítettem egy férfit, felépítettem egy nőt, és hagytam, hogy előbb a maguk módján alakítsák az eseményeket. Aztán életre keltek, és elkezdtek olyan dolgokat csinálni, amelyeket nem terveztem, hogy megtesznek. Életre keltek, és elkezdtek élni a saját világukban, és megteremtették a saját történetüket, amiből összehoztam egy elbeszélést. Na, hát ez az én metódusom, nagyjából így néz ki ez a rövid szövegeim nagy részénél.
Ha jól tudom, akkor lefordították magyarra a vezetéknevedet is. Mit szólsz hozzá?
Ez egy nyitott helyzet volt, amin lehetett gondolkodni. Az egyik vélemény az volt – mert erről beszélgettünk a férjemmel, a kiadómmal, a barátaimmal –, hogy a név egy márka, és nem kellene megváltoztatni. Egy másik vélemény meg az volt, hogy Csehovot ismerik, és ha a nevemet Csehországhoz és Csehovhoz akarják kötni, akkor a magyar olvasónak érthetőbb lesz a dolog, ha rendesen átírják magyarra, mintha cirill betűvel lenne. Logikusnak tűnt, a vezetéknevem egyébként is jelöl valamit, és a csehben sem egy semleges szó, hanem nagyon is van jelentése. Tehát az átírásnak van értelme. Az eredmény végül is egy kedves tapasztalat volt, mert ez támogatja egy idegen szöveg érthetőségét magyarul. Ha megmarad a dolog magyarul, akkor a vezetéknevem jelentése elveszik. És természetesen büszke vagyok, hogy Csehov után írták át.
Milyen a csehek hozzáállása az oroszokhoz? Az elbeszélések nagy részében orosz szereplők sorsát írod le, és az is érdekelne, hogy milyen a csehek viszonya az orosz irodalomhoz? Milyen a viszonya az oroszokhoz, akikből tudtommal nálatok jóval több van, mint itt. És a harmadik kérdés, amire nem kötelező válaszolni, az, hogy milyennek látod a csehek hozzáállását Oroszországhoz?
Az orosz irodalommal szerintem úgy vagyunk, mint minden külföldi irodalommal, például a finn irodalommal. Van egy-két név, akik elég jól befutottak, például Ulickaja, aki nekem is fontos, de szerintem az orosz irodalmat nem kötjük a politikához, egyszerűen külföldi zsánerirodalomnak olvassuk. Aztán ott vannak az oroszok úgy általában. Vagy Oroszország, de ezekről a kérdésekről egy egész nagy skálán mozgunk, vannak a fiatalabbak, akik Oroszországban a demokrácia ellenségét látják, van a szüleim generációja, akiknek akár baráti kapcsolataik is vannak Oroszországban, ez megint egy más hozzáállást feltételez, más az én generációm hozzáállása, a kortársaim között is sokan vannak, akiket nyugtalanítanak az Oroszországról alkotott negatív vélemények, mert ismerik az orosz irodalmat, vannak orosz barátaik. Ebben a pillanatban a skála átláthatatlan, nem lehet azt mondani, hogy van egy-két egységesebb vélemény. A szüleinknek ott a megszállás politikai tapasztalata, a következő generációnak ilyen tapasztalata nincs, a politika iránt érdeklődő fiatalok pedig veszélyforrást látnak Oroszországban. De nem lehet azt mondani, hogy van erről a kérdésről egy általános vélemény. A nálunk élő oroszok pedig, az egyéb nálunk élő külföldiek csoportján belül is a hangosabbak közé tartoznak, akiket mindenfelé hallani. Vannak, akiket ez zavar, a politika viszont nem érdekli őket. Erre nem tudok adni egy összefüggő, egyszerű választ.
Cseh létedre, úgy döntöttél, hogy oroszokról fogsz írni. A szövege nagy része orosz környezetből van. Miért döntöttél emellett, miért kellett az orosz közeg?
Szerintem ezt mondtam legutóbb is, szóval csak ismételni tudom magam. Egy olyan korban nőttem fel, amikor orosz katonák voltak nálunk, mert éppen megszállt ország voltunk. Az iskolában oroszt tanultunk, egy normalizált, és nem egy ellenzéki családban nőttem fel, nekem nem volt kifejezetten negatív kapcsolatom Oroszországgal, viszont volt egy fantasztikus orosztanárom, aki megmutatta az orosz irodalmat és az orosz zenét. Ezért úgy nőttem fel, hogy orosz irodalmat olvastam. Amikor tizenhét éves lettem, akkor édesapámmal elmentünk Oroszországba, és olyan embereket mutatott be, akik közel álltak a szívéhez, egy olyan családot, akik úgy fogadtak, mintha a családtagjaik lennénk, és ezzel beírták magukat a szívembe, és kellemes emlékeim vannak az orosz emberekről. Ez mind visszhangzott abban a szövegben, amit elsőként írtam, abban a pillanatban, amikor Oroszországból tértem haza, Moszkvából jöttem vonattal Prágába, és megírtam az első szöveget, ami már megfelelt annak a nívónak, hogy publikálják. Annyira tele voltam Oroszországból származó képekkel, érzésekkel, és ehhez hozzáadódott, hogy lélekben is közelinek éreztem az orosz irodalmat. Benne van a szívem egy darabja, benne van a saját tapasztalatom, hogy milyen volt felnőni egy olyan országban, ami szoros kapcsolatban volt az oroszokkal, és ezt mindet beleöntöttem. Valószínű, hogy igaz, hogy az ember mindent beleír az első könyvébe, ami addig felgyűlt benne. Aztán az ember alkot tovább persze, de az érzelmek felgyülemlését inkább az első könyvben engedi le.
Rendben, de mi az orosz közeg funkciója, ha van neki egyáltalán? Szerintem sok szöveg Csehországban is játszódhatna, szóval miért játszódik inkább Oroszországban?
- Ez az én Oroszország-élményem. Ezek azok az emberek, akikkel ott ismerkedtem meg, akik ott nagy hatást gyakoroltak rám. Aztán amikor később cseh közegben játszódó történeteket írtam, akkor rájöttem, hogy a cseh szereplőknek más tulajdonságaik vannak, mint az oroszoknak, mert az oroszok adott helyzetekben másképp viselkednek, mint a csehek. Nem lehet azt mondani, hogy sokkal szenvedélyesebben, inkább csak más tapasztalatokról tanulságot adva. Szerintem annyi minden volt ott, ami Csehországban nem elképzelhető, mint például a fiúk, akik menekülnek a háború elől, vagy az, hogy a tizennyolc éveseket elviszik Afganisztánba. Egyszerűen az ilyen dolgok miatt volt szükség a helyre. A szövegekben szereplő helyzetek feltételezték, hogy Oroszországban történjenek a dolgok, mert nem ismerek más országot, ahol megvalósíthatóak lettek volna.
Közben írtál már egy másik könyvet is. Az milyen élmény volt az elsőhöz képest?
- Szerintem az első könyv után már építeni kell az írót. Akkor már az ember tudatosan költi a helyzeteket, és nem csak ontod azt, ami benned van. Akkor már nincs meg az az érzelmi raktár, amit az első könyv megcsapolt. Kell valami, ami lehetővé teszi, hogy ezek nélkül dolgozz. Meg kell találni a pillanatot, amikor írhatsz, meg kell találni a módot, ahogy írhatsz, megtalálni azt, hogyan gyűjtöd az anyagot az elbeszélésekhez, és ha rájössz, akkor ez lehetővé teszi, hogy egy darabig előre menj, míg újra ki nem merülsz, és akkor keresheted azt, ami ismét beindítja a folyamatot.
Nincs külső nyomás, nem követelőzik a kiadó?
Dehogyis.
Mert feltételezem, hogy az első könyvet még szabadon, korlátok és határidők nélkül lehet megírni, de nem tudom, hogy van a másikkal.
De az első könyvnél meg ott a belső nyomás, hogy szeretnéd már megírni az első könyvedet. A második könyvnél inkább azt éreztem, hogy csak nehogy zuhanjon a minőség, hogy megtartsak valamilyen értékelhető minőséget. Még emlékszem, hogy az első szövegeknél akkora lendülettel írtam, hogy egy idő után kaptam csak a fejemhez, hogy na, most aztán meg kell találnom, hogy mi módon fogom ezt hosszútávon fenntartani. Szerintem a most írott szövegeknél, például a készülő harmadik könyvnél már sokkal szabadabbnak érzem magam, mint a másodiknál. A másodiknál ott a nyomás, hogy kell írni még valamit, ha már az első kész, de közben kell rájönni, hogy hogyan kell megcsinálni, és közben talán még el lehet jutni egy olyan írói önfelismerésre, ahol az ember azt mondja magának, hogy „Na, tessék, ez lennék én”.
Mondhatjuk, hogy már rendelkezel azokkal a tapasztalatokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy megmondd, hogy hogyan kell ezt a szakmát művelni?
Valószínű, de nagyjából csak a harmadik könyvnél támaszkodhatsz ezekre. Az elsőben még keresed, a másodikkal megerősíted, és a harmadiknál már tudod, hogy mivel dolgozol.
Most figyelembe véve, hogy már három címről beszélhetünk az esetedben, megkérdezném, hogy ahogy vannak írók, akiknek mániájuk, hogy kifejlesszék a „mondatot”, ami képviselheti mondjuk a stílusukat, vagy azt, amit mondani akarnak. Na most esetedben közelítsük meg a másik végéről a dolgot: hol van a határ, melyik mondatra mondod azt, hogy a kukába vele?
Ezeket felismerem, megfogalmazom, aztán kivágom azokat a mondatokat, amelyek nem hiányoznak a szövegből. Néha az az érzésem, hogy jobban részletezni kellene egy-két helyzetet, aztán már érzem, hogy nem kell ott lennie. Akkor aztán kivágom és csak a kötelező marad ott. Persze ez nem a leggazdaságosabb módszer, mert sokszor hosszú munkával megírt mondatok landolnak a szemétben, de egyszerűen nem bírom ki, hogy ott hagyjam őket. Képeket fogalmazok meg, ebből teremtek szöveget, és olyan körvonalakban kell ezt tennem, hogy az olvasó bele tudja vinni a saját színeit. Egyszerűen nem lehet mindennel elárasztani. Az olvasónak együtt kell gondolkodnia, teret kell hagyni a fantáziájának, egyszerűen vissza kell fogni a szöveget, és ha ott is marad egy-két utalás, ami lehatárolja a lehetőségeket, akkor azt is el kell tüntetni. Csak a kép maradjon, ami bekapcsolja a fantáziát.
Hanzelik Gábor
