A II. világháború utolsó napjának évfordulóját, azaz a győzelem napját a világ számos országában ünneplik. Idén május kilencedikén nyolcvanadik alkalommal ünneplik a győzelem napját Oroszországban. Kiemelt fontosságú állami ünnep ez, ilyenkor az orosz nagyvárosokban katonai parádékat rendeznek, egy évvel ezelőtt pedig volt szerencsém Novoszibirszkben azaz „Szibéria fővárosában” tölteni a győzelem napját.
Nem túlzok, amikor kiemelt fontosságú ünnepet írok. A győzelem napját olyan léptékű eseményként képzeljük el, amire sokan azért nem mennek el, mert tudják, hogy nagyon nagy lesz a tömeg és szívesebben nézik otthonról. A legközelebbi párhuzam, amit a mai magyar közéletben látok az az augusztus huszadikai tűzijáték. A nagy érdeklődést az is tükrözi, hogy a tavalyi novoszibirszki parádé felvétele jelenleg félmillió megtekintésnél jár a Youtube-on, a moszkvaié pedig 4,3 millió megtekintésnél.
Ez utóbbi olyan, mintha az orosz lakosság 6%-a nézte volna meg az esemény felvételét Youtube-on, feltételezhetően a TV nézők száma is hasonlóan nagy volt. Illetve, hogy kifejezetten a novoszibirszki esemény jelentőségét is említsem, a rendezvényt nagy érdeklődés övezte: míg húsvétkor – a pravoszlávia legnagyobb ünnepén – csak az éjféli misét tartják meg itt, a körmenetet pedig csakis Berdszkben, egy szomsédos kisvároban. Fontos megjegyezni, hogy a húsvéti körmenet az orosz ortodox egyházi ünnepek egyik „legikonikusabbja”, így számomra úgy tűnt, mintha Novoszibirszk város legnagyobb ünnepe a győzelem napja lenne, hiszen a legnagyobb oroszországi egyházi ünnepet meg sem ünneplik teljes terjedelmében. Rengeteget hallottam az eseményről az azt megelőző hetekben. Reklámozták a médiában, plakátokon buszmegállókban és több ismerősömön keresztül is eljutott hozzám a híre. De ezen felül szinte minden boltban árultak jellegzetes narancssárga-fekete csíkos kokárdát, kitűzőt, szalagot.
Ismerőseim közül többen tanácsolták, hogy ne vegyek részt a katonai parádén, de mindenképpen szerettem volna látni, hogy Oroszország hogyan fitogtatja erejét polgárai előtt. Többet ért nekem az, hogy európai szemmel számolhassak be egy ilyen eseményről, mint amennyire féltem attól, hogy milyen atrocitások érhetnek külföldiként (mert korábban már volt erre példa). Illetve azután, hogy a legutolsó SzlávTextusra írt beszámolómban a lengyel függetlenség napjának szélsőbalos és (többé-kevésbé szélső-) jobboldali megemlékezésein is részt vettem, joggal feltételezhető, hogy a politikailag szélsőséges események katasztrófaturistája lettem... A lengyel politika szélsőségein pedig csak úgy tehettem túl, hogy fejest ugrottam az orosz közéletbe.
Szinte az egész belvárost lezárták, ami érthető, ha biztonsági okokat feltételezünk az intézkedések mögött, de az, hogy 45 percet kellett sétálni az utolsó busz/metrómegállótól a parádé helyszínéig, az talán túlzás, főleg annak fényében, hogy a korfa legszélsőbb értékeihez tartozó „büszke állampolgárok” nagy számban képviselték korcsoportjaikat az eseményen.
A tankok már a Makszim Gorkij utca, az Októberi országút és a Vörös sugárút kereszteződésében álltak. A hosszú séta végén pedig megérkeztünk Novoszibirszk főterére A Lenin térre.
Itt már elég nagy volt a tömeg, rengeteg rendőr, katona és náluk is sokkal több orosz zászló. A Lenin tér és a Lenin utca közé ékelődő Vörös sugárút keleti oldalán értük el a megemlékezés területét, ahol rengeteg bódéban árulták az orosz hadsereg „merchandise” termékeit, főleg pólókat és kitűzőket, de volt sapka és víz is, amit olyan téglatest alakú üvegbe palackoztak, ami jóval inkább keltette vodkásüveg benyomását mintsem egy vizespalackét. A katonai merch mellett árultak még gyönyörű piros (bocsánat, úgy értem vörös) almákat egy vízzel teli fémlavórból és tábla hirdette, hogy minden, amit a rendezvényen vásárolunk az orosz hadsereg büdzséjét támogatja. (Talán mondanom sem kell, a spórolás intézményének főtitkárává váltam aznap.)
A Vörös sugárút keleti oldalán volt egy fémdetektoros kapu is, ami a regisztrált vendégek és a díszvendégek számára elkerített páholyhoz vezetett, innen bizonyára nagyon jó volt a kilátás. A hangosítás közel sem volt tökéletes. Ha ilyen feladatok lennének a nyelvvizsgák hallás utáni szövegértés feladatai, akkor bizonyos, hogy a világon senkinek nem lenne orosz nyelvvizsgája. A Youtube-on visszanézhető adásban viszont nem ütközünk ilyen problémába. Így viszont nagyon nehezen értettem bármit, amit hallottam, ahhoz pedig nem volt elég türelmem, hogy a videófelvétel alapján pótoljam be a hiányzó információt, így csalódást kell okoznom azoknak, akiket az érdekelt volna, hogy milyen zászlóaljak sorakoztak fel a parádén. Tényleg nagyon nagy számú gyalogos katona vett részt a parádén, a kadétoktól a veteránokig, férfi és női szakaszok egyaránt, a katonai zenekar pedig végig zenélt az ünnepség alatt. A rendezvénynek ezen része nagyon látványos volt. Megdöbbentőnek találtam, hogy az orosz-ukrán háború ellenére milyen sok katonai egységet vezényeltek ki az ünnepi felvonulásra, azonnal egy óriás katonai hatalomként láttam Oroszországot, ami akkora hadi infrastruktúrával rendelkezik, hogy egy Ukrajnával vívott háború meg sem látszik rajta. Ezt a látszatot azonban hamar romba döntötte a parádé haditechnikai része...
A képeken csak a felvonuló századok eleje látszik, még rengeteg egység várt a már említett 7 kilométer hosszúságú Vörös sugárúton.
A haditechnikára visszatérve, miután a menetet hagyomány szerint nyitó T34-es, világháborút megjárt tank eltűnt a Vörös sugárúton, egyre inkább érződött, hogy Oroszország igenis háborúban áll. Később visszanéztem egy háború előtti győzelmi parádé felvételét, de enélkül is biztos voltam benne, hogy békeidőben lényegesen több katonai offenzívában bevethető jármű vonult fel. Nem ezt vártam Oroszország győzelmi parádéjától, akkor sem ha egy szibériai városról beszélünk, és akkor sem ha háborús időkről – az esemény híréhez képest éltem meg csalódásnak a látottakat.
Ugyan elég sok harci jármű vonult fel a parádén, azok alapján, amit érteni véltem a felvezetőbeszédekből és a látottakból, a felvonuló járművek túlnyomó része defenzívában használatos, védelmi- és elhárítóeszköz volt.
A legnagyobb csalódást azonban az keltette bennem, hogy az előre beharangozott légi parádét, melyről a közösségi médiában értesültem, végül nem tartották meg, hanem csak 2 repülő (melyek közül az egyik világháborús veterán volt) körözött a város felett rövid ideig.
Végezetül az emberek reakcióját szeretném kiemelni. Számomra a legmeglepőbb az volt, hogy a katonai zenekaron kívül a himnuszt senki sem énekelte. Persze lehet, hogy ez Oroszországban teljesen normális, nem volt szerencsém más városban más állami ünnepségen részt venni. El tudom képzelni, hogy Orosz közoktatásnem fektet nagy hangsúlyta himnusz tanítására, de talán az is lehet, hogy a felnőttek jó része csak a Szovjetunió felbomlásakor megírt új szöveget nem tanulta meg, mert már nem volt iskolás, mikor azt tanították. Ezen felül sokan ujjongtak és tapsoltak.
Szürreális volt ennek a (poszt)szovjet, emberevő ateista iparvárosnak a főterén látni, ahogy a „dicsőséges szovjet idők” összeérnek a jelen Oroszországával, már ha egyáltalán elváltak egymástól. Magyarként aligha váltott ki belőlem pozitív érzelmeket az esemény. De természetesen nem is ezért mentem.Máté András
