Hatéves voltam, amikor elment Michał nagyapa. Nagyon sok mindenre emlékszem. Larysával szoktunk játszani a sírjánál, a patakon túl. Hatalmas tölgyfa nőtt mellette. Fölmásztunk a koronájába. Baloldalt volt a nagyapa sírja. Délutánonként árnyékot vetett rá a tölgy. Leheveredtünk a fűbe, oda, ahova nem értek el a pátriárkafa göcsörtös gyökerei, és puha volt a föld. Ugyanazok a bogarak mászkáltak a testünkön. Bámultuk a vastag kékséget, semmiségekről beszélgettük. Félálom, félébrenlét, gyerekkor. Három kereszt állt fölöttünk: Michał nagyapa, Kunegunda dédmama, Hieronim; Hieronim volt az első.
Alkonyattájt az igazi családi temetőre mutatott az árnyék: a patak túlsó partján, a fűzfák alatt volt. Százhetvennyolc kereszt. Valahogy sosem jutott eszembe megkérdezni, minek a határa a patak. Játszottunk a tölgyfa alatt és a tölgyfán, mert ez volt a legnagyobb fa a környéken. A legmagasabb ágakról láttam a tanyánk épületeinek tetejét, a szélmalom tornyát. Olvastam Thalészról, és másnap megmértem az árnyékokat – az enyémet és a tölgyfáét. Egy hatéves gyerek negyvenhét lépése tette ki a magasságát. Igazi növényisten. Larysa megkérdezte, mit csinálok, amikor egyenesen Michał nagyapa sírja felé tartottam. – Szellemet idézek – válaszoltam, mert tényleg úgy nézett ki, mintha szertartást végeznék. Az árnyék végéről a keresztek közé ugrottam. Ha-ha-hah! Magasra húzott lábbal, jól behajlított térddel, éles szögben megtörő könyökkel, arcomat az ég felé fordítva. Így tér át egyik játékról a másikra a kisgyerek, nem csikorognak az egymást követő akkordok. Larysa is bekapcsolódott. Táncoltunk. Kacagtunk. A századik piruett után vettem észre az alakját, egy fa tövében ült, körülötte bölcsőt képeztek a fa gyökerei. Pipázott. Megdermedtem; Larysa körülnézett, ő is észrevette.
– Nagyapa! – csicseregte, és odafutott hozzá.
Michał nagyapa elmosolyodott, kinyújtotta a kezét. Larysa nagy lendülettel az ölébe ugrott. A nagyapa felnyögött és elnevette magát – megismertem a hangját.
Odamentem. Fölemeltem és odaadtam a pipáját, amelyet rávetődő húgom ütött ki a kezéből. Bal kezében a pipaszárat tartotta; a jobbal Larysát simogatta, aki már a térdén ült, szorosan átölelte a nyakát, és a nagyapa ősz szakállába fúrta a fejét. Egy hónappal ezelőtt még így aludt el, a nagyapa dohányszagában, nagy tenyere alatt – szinte minden este. A nagyapa aztán bevitte a kiságyába. Larysa volt a legkisebb, a nagyapa volt az ő tölgyfája.
Larysa most a fülébe sugdosott. Álltam és néztem, még egy perc, és elszaladok. A nagyapa rám emelte a tekintetét, elmosolyodott, rám kacsintott. Visszamosolyogtam.
A hátam mögé mutattam, a keresztre.
– Meghaltál. Bólintott. – Meg.
Leültem melléjük. Megérintettem a karját az ing durva anyagán keresztül; aztán közvetlenül a kezét, száraz, ráncos bőrét. Mosolyogva nézett. Most már tudom, mulattatták a kerekre nyílt gyerekszemek. A gyerekszemek, ahol a naivitás tükröződik, ahol minden igaz, minden a lehető legszokványosabb, még a legnagyobb ámulatban is.
– Hol voltál? – kérdezte Larysa.
– Mindig veled voltam, mókuskám – válaszolta suttogva a nagyapa, és megcsókolta a homlokát. Könnyek gyűltek az öregember szemébe, a megbocsátott fájdalomból, az elhagyottak veszteségéből összegyűlő tavak.
Elmondott egy mesét. Szokott így mesélni néha. Hosszú meséket mondott, mint most is. A Fejedelem és az ő Könyve. Nagyon régi volt a Könyv, ősidők óta őrizte ez a nemzetség. Amikor fontos döntésekre került sor, a Fejedelem – mint minden elődje – az apjától kért tanácsot. Kinyitotta a Könyvet, elmondta a varázsigét, megjelent az Öreg Fejedelem szelleme. Aztán elérkezett a különösen nehéz döntés. Mit tegyünk, kérdezi a Fejedelem. Az apja nem tudja, de azt javasolja, kérdezze meg az ő apját – úgy, ahogy addig is tette. Fogja a Könyvet, és megidézi a Nagyapa-Fejedelmet. A Nagyapa – a Dédapa-Fejedelmet. A Dédapa – az Ükapát… És így tovább, a gyerekeknek való kiszámoló ritmusában, ereszkedő kadenciával; nevettünk, és a nagyapával együtt skandáltuk a szöveget.
Larysa végül elaludt. Lement már a nap, emlékszem, milyen vörös volt az ég, szerettem elaludni ebben a vörösségben, a nedves fa illatú verandán, ahol éreztem a nagy ház lélegzetét, mert minden ajtaja és ablaka a szeles terekre nyílt… A ház! Vissza kell mennünk! Fölpattantam, a nagyapa fölébresztette Larysát. Kelletlenül állt föl. Kézen fogva húztam magam után az álmos kislányt.
– Emlékezzetek a Könyvre! – kiáltott utánunk a nagyapa, de már nem láttuk a hatalmas tölgyfa árnyékában, amikor átgázoltunk a patak hideg vizén. – Emlékezzetek a Könyvre!
Később gondolkodtam el azon, hogyan végződik ez a mese; egyáltalán hogyan végződhet.
Még adódott néhány alkalom, amikor megkérdezhettem volna, de valahogy sosem jutott eszembe. Egy hatéves gyereknek nem könnyű hosszan koncentrálni.
De sok mást is mesélt a nagyapa szelleme.
Nagyon sok mindenre emlékszem.
Jacek Dukaj: Extensa, ford. Mihályi Zsuzsa, Typotex, Budapest, 2012.
