Jaroslav Rudišsal a Margó Fesztiválon, egy nappal a csehországi választások után interjúztam. Mivel a cseh humor híresen morbid, a választások éjszakáján, mikor már tudni lehetett az eredményeket elkezdett terjedni egy mém: fekete háttér, amin csehül ez állt: „A mai választások eredményéért a felelősséget az Iszlám Állam vállalta magára.”
- Ugyan nem akartam politikáról beszélni, de ez a kép adja magát. Mit gondolsz erről? Mire lehet számítani?
- Nem tudom. Ugye az összkép is azt mutatja, hogy a populizmus éppen fellendülőben van, de remélem, hogy ez a hullám lecsillapodik, és az emberek rájönnek, hogy a populizmus nem biztos, hogy megoldást tud kínálni. De a legjobban ennek a nacionalista pártnak, az SPD-nek a fellendülése nyugtalanít. Hogy ez az Okamura annyi szavazatot kapott, és hogy a liberális középvonal eltűnt. Vagy nem is eltűnt, hanem meggyengült.
- Szerintem egyébként ez is valami cseh humor, hogy nálatok a legnagyobb nacionalistát Okamurának hívják, ami aztán egyáltalán nem hangzik csehül.
- Na hát pontosan ez az, ami végül is ad az egésznek egy optimista nézőpontot, hogy tulajdonképpen lehet nézni úgy is, mint egy afféle cseh vígjátékot, vagy inkább tragikomédiát. Egyébként azt hiszem begolyóznék tőle. De azt inkább nem, nem akarok depresszióba zuhanni, akkor inkább egy adag szkepszissel, egy adag humorral nézem, megpróbálok röhögni rajta, ahogy saját magamon is. Végül is úgysem marad más választásunk. Ez egy. A kettő pedig az, hogy a humor pont az, ami ezeknek a fickóknak nem megy, hogy egy ilyen Okamura végtelenül komolynak adja ki magát, miközben teljesen abszurd, hogy ázsiai felmenőkkel ő lesz a cseh nacionalisták vezetője, és ő harcol a legvehemensebben más bevándorlók ellen. Ez abszurdabb nem is lehetne.
- Talán ne is menjünk bele jobban a politikába, úgyis az volt a tervem, hogy a Nemzeti Sugárútról beszélgetek, amiben persze van politika is, de inkább kezdjük ezt a részt valami irodalmi témával. Hol a helye ennek a szövegnek a mai cseh irodalomban?
- Jesszus Isten! Hát engem csak igazából ez a történet érdekelt. Mármint az osztályozást tényleg ráhagynám az olvasókra. Én egyszerűen csak találkoztam ezzel a Vandammal, a könyv szereplőjének az eredetijével, megittunk néhány sört, hallgattam, és elkezdett inspirálni, hogy megírjam ezt a durva, vagyis nem tudom... De, mondjuk ki: durva, sötét hangulatú szöveget, de ebben is van persze humor. Ezt a történetet 2012-ben írtam, és személy szerint nem igazán hittem benne, hogy valakit érdekelni fog, a kiadóm sem igazán hitt ebben, közben pedig a legtöbbet fordított szövegem, Németországban egészen nagy visszhangja volt. Már a harmadik színház mutatja be mint darabot. Egyébként is, eredetileg ez egy színdarabnak készült. De az én tervem csak az volt, hogy írok egy ilyen cowboy-történetet egy lakótelepről, ami valahogy úgy is működik, mint egy erőd. És, hogy ezen a lakótelepen hogy ücsörögnek a kocsmában, hogy szapulnak mindenkit. Van ebben egy érdekes momentum, hogy az olvasó az elején a főszereplőt eléggé utálja, de időközben valahogy a szívéhez nő, végül még talán meg is illetődik kicsit. Mármint az olvasó.
- Ha mondhatjuk azt, hogy a valós Vandam világa valójában a jobboldali szélsőségesek világa, akkor az volna a kérdésem, hogy hogyan találkoztál ezzel a világgal, hogyan kerültél közel hozzá, mert legyünk őszinték, egyéb viselt dolgaid alapján nem illesz ebbe a képbe.
- Volt egy cimborám, aki bevezetett ebbe, és hát figyeltem a kocsmában, mert legalábbis Csehországban a kocsmában különféle hangokat lehet hallani, mondjuk az emberek itt eresztik szélnek a szélsőségesebbnek minősülő nézeteiket is. Ha az ember figyel, akkor észreveheti a látens rasszizmust, a nyugtalanságot, hogy szapulják az Európai Uniót, ami eléggé meglep, mert mi csehek fel sem fogjuk, hogy mennyire jól jártunk vele. Egyszerűen jobb nem tudna jelenleg lenni. Tehát ebbe is belefolytam, de ami Vandamon még érdekelt, hogy a saját látens rasszizmusa ellenére ez az ember átlátja a történelmi összefüggéseket, hogy egy-két elejtett szóval tud utalni rá, hogy egy olyan ember, aki tudatosan él a történelemben. Ettől lesz a szereplő érdekes.
- Ez akkor a te ötleted volt, vagy a valóságban is ilyen a Vandamot megihlető személy?
- Beszél erről a valóságban, de én valamelyest elmélyítettem. Ott van például Teutoburg, azt pont említette. Én személyesen történelmet tanultam, és minden szövegemben, még a most születőben is nagy szerepet játszik a közép-európai történelem, az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjai, ebben az esetben. Nagyon szeretem Joseph Rothot, vagy Robert Musilt, vagy Karel Kraust, Jaroslav Hašeket.
- Ez a könyv 2013-ban jött ki, de ma aktuálisabbnak tűnik, mint annak előtte. Most itt ez puszta véletlen, vagy Csehországban már néhány évvel ezelőtt is lehetett látni előjeleit annak, hogy ez a társadalmi réteg egyszer hatalomhoz jut, hogy képes lesz megszervezni magát, és hogy ennek köszönhetően „populista tendenciákról” kell majd beszélnünk?
- Természetesen nem tudtam, engem a hőbörgő ember története érdekelt, aki a hőbörgése jelentős részét csak provokációból csinálja. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a dolog ennyire komoly lesz. Németországban is, ahol elég sok időt töltök. Erről a szereplőről az első elbeszélést még 2011-ben írtam, de ott nagyon a hőbörgés állt a központban. Meglátjuk. Valahol idegesít, hogy ennek aktualitása lett, de közben meg vagyok elégedve azzal, hogy van egy ilyen brutális politikai groteszk jellege.
- Akkor nem ez a világ érdekelt végül is.
- Nem, engem a szereplő érdekelt, ez a fickó.
- De manapság ugye ez is fontos lett, hogy hogyan gondolkodnak ezek az emberek, akik Közép-Európában a rendszerváltás veszteseinek lettek megbélyegezve. De van ezeknek a szereplőknek egy cseh irodalmi hagyománya, ott van az emlegetett Hašek, vagy a kortársak közül ott van Hakl vagy Kahuda, ők is foglalkoznak ilyen szereplőkkel.
- Engem tényleg csak a szereplő érdekelt. Ez úgy született. Egyszerűen ültem, és figyeltem, és jegyzeteltem. Valahogy Hakl is így dolgozik, és ezért szeretem is nagyon, a kortársak közül az egyik kedvencem. De valahogy mégis visszamennék a szereplőre: az teljesen más, mint más szövegeimben. Ott van a Helsinkis könyv, abban a főhősnő egy tizenhét éves, durva, nagyszájú punk csaj, aki a maga módján elég szélsőséges, de ennek ellenére ezek a szövegek inkább egy intellektuális nézőpontból születtek, a szereplők is sokkal melankolikusabbak, itt ez gyökeresen eltér. Persze van ebben is melankólia, mert hőbörgő a főhős, de szomorú hőbörgő, elég sötét hangulattal. De nem akartam társadalmi analízist írni. Nem is hoztam volna össze. Engem az érdekelt, ahogy ebben a kocsmai falkában viselkedik egy vezér, és hogy ez a kocsmai falka kicsit többet csinál belőle, mint ami valójában. Vandam is ilyen, de közben egy rakás dolgot átélt életében. És akkor jön az utolsó csata, amit ugye valószínűleg nem nyerhet meg, de hogy még ez is kisebb, mint amire számított. Ő ugyan látja, ahogy lángol a világ, de végül is az utolsó csata egy kis pitiáner ügy, ahol egy hülye végrehajtó feltörli vele a padlót.
- Ha már ez szóba került, akkor részletesebben is menjünk bele. Hogy néz ki az írási metódusod, hogy jegyzed le ezt a stílust, ami más, mint ahogy a csehek írnának. Ugye ez egy beszélt „közcseh”, nem az irodalmi.
- Jó, persze, de akkor is elég rendesen stilizált az, ahogy Vandam megszólal. Alapvetően két dolog kelti fel a figyelmemet: a szereplő, és a történelem, a történelem tapinthatósága, amiről azt gondoljuk, hogy elmúlt, vége, közben pedig mind a mai napig vissza-visszatérhet. Mondjuk az első világháború, vagy Königgrätz. Induljunk ki innen. Ez is, mintha elmúlt volna azonnal, pedig igazából Németország egyesítéséhez, aztán az első világháborúhoz, aztán a második világháborúhoz vezetett. Engem ez érdekel, a velünk élő történelem. Ez kicsit hiányzik is a kortárs cseh és német irodalomból, legalábbis nekem. A nyelv egyébként erősen stilizált. Rettenetesen figyelnem kellett, rettenetesen megjegyezni ezt a stílust. Most mászok át a németre, ahol próbálkozom ugyanezzel, próbálok németül írni, ami nekem a második nyelvem. De ez, a Nemzeti Sugárút rendesen stilizált, ugyanakkor valahogy úgy van megszerkesztve, mint egy opera, tulajdonképpen még énekelni is lehetne, ezeket a rövid mondatokat. Nem vagyok én költő, de vehetjük afféle sötét költészetnek is.
- Tehát akkor ezt elbeszélésnek, prózának írtad?
- Persze, elbeszélésnek, egy-két oldalt, de aztán egy brnói baloldali, radikális politikai színház rendezője elolvasta, és nagyon tetszett neki, ez volt 2012-ben, amikor Brnóban laktam. És akkor a színháznak kezdtem el írni, mivel azt mondták, hogy ők meg tudják csinálni. De én akkor már inkább prózában képzeltem el. Ez a szöveg színpadon is így néz ki, ahogy a könyvben. De rengeteget segített, hogy láttam a színészeket a próbákon, láttam a szöveget megjelenni. A szöveg magját eszméletlen gyorsan írtam, három hét alatt, tulajdonképpen a színháznak, akik nem félnek provokatív dolgokat játszani. Érdekes, hogy Németországban a színház politikaibb, ezért a nagy városi színházak játszanak ilyen témákat.
- Mit gondolsz, ha egyáltalán gondolkodsz erről, mi tudna érdekes lenni ezen a könyvön a magyar olvasónak?
- Szerintem ezeknek a Vandamoknak, ezeknek a nacionalista, populista embereknek a hulláma éppen végigsöpör a liberális világon, Franciaországban és Hollandiában, és Németországban is eléggé megerősödtek a szélsőséges hangok. De én ezekkel akkor sem foglalkoztam, ha ez most éppen olvashatóbbá teszi is. Engem ennek a lakótelepi, melankolikus, hőbörgő rosszfiúnak a története érdekelt, aki mindennek dacára még olvasott is, tehát pont itt van a dráma, a feszültség: egy művelt, olvasott, kultúrában jártas ember, aki képtelen a saját helyzetében alkalmazni.
- A valódi Vandam is volt a Nemzetin?
- Nem, ezt csak én találtam ki. De tetszett a cím, mert Csehországban ez egy fogalom, amit mindenki ismer, talán az egyik legfontosabb pillanat a modern cseh történelemben, ami még érinti az életünket is.
Hanzelik Gábor
