isten küldötte
Nem ajánlatos vihar idején a bánáti hegyekben járkálni: a villámok itt közel sem olyan közömbösek az emberek iránt, mint a szívélyes morva vagy bajor síkságon… A kocsmáros Marje két kislánya mesélte nekem egykor az iskolában, hogyan vitte el a nagyapjukat Isten küldötte: amikor a mezőről jött a viharban, vasvillával a vállán. Akkor hallottam először ezt a tiszteletteljes megnevezést: Isten küldötte.
Néhány évvel később Isten küldötte pont Marje kislányait vitte el. A vasárnapi ebéd után elmentek leszedni az első cseresznyéket; arra a kereszt utáni domboldalra, ahonnan már látni lehet a Duna sziklák közé szorított csillámló vizét. Szerbia felől hirtelen vihar támadt, és az (illatos, elázott, terebélyes fa alá bújt) lánykákat egy csapásra leterítette egy villám, (egy évvel később beleszédültem, amikor rájöttem, hogy épp arról a fáról szedem és eszem a cseresznyét; a cseresznyefa egy karcolással és egy letört ággal megúszta.) A temetésen az egész falu zokogott, beleértve a plébánost. A lovak két aprócska fehér koporsót húztak a kocsin a poros úton a hegyoldalban lévő krchovba; a méhek a délelőtti virágokon zümmögtek, az ég pedig kristálytiszta volt; a férfiak izzadtak, és nem diskuráltak menet közben, mint más funuszokon; a lánykáknak ki-kifordult a bokájuk a magas sarkú cipőkben; az asszonyok hamisan énekeltek, szörnyen hamisan… Csak nemrég mesélte el nekem Marje, hogyan talált rá (Istenem, pont ő!) a kislányaira: az arcocskájuk állítólag fehér volt, nem égett meg; csak a kis mellkasukon és a térdük alatt volt egy-egy piros folt; és (állítólag a többi villám sújtotta megboldogulthoz hasonlóan) kibújtak parádés vasárnapi cipellőjükből, amelyre már további útjuk során nem volt szükségük, de amelyet – Marje és az édesanyja – ennek ellenére két nappal később még a lábukra húzott, mielőtt a koporsóba helyezte őket…