Nehéz egy aktuális – sajnos örökké aktuális – témáról jól beszélni a művészet nyelvén. Mégis megkockáztatom, hogy a Léna című szlovák filmnek sikerül.
A Lénával az a baj, hogy úgy kellene írni róla, hogy nem mondjuk ki, mi történik benne. Hogy történetesen a tinédzser főhősnőt megerőszakolja a matek tanára. Merthogy ez nem a nagy happening a filmben, ez csak úgy megtörténik, és mivel nem tudtam, hogy erről fog szólni a film, ezért még az erőszakolós jelenet után is azt hittem, hogy nem is ez lesz a központi elem. Jó, persze a sokk beszélt belőlem is, de lám, ott van, lehet erről a témáról így is beszélni. Egyébként valószínűleg megtették már kismillióan, de itt van most egy szlovák film, ami lényegében képes akkora erőket megmozgatni a szexuális zaklatás, a szexuális erőszak, és annak áldozatait bemutatva, hogy hirtelen megértünk valamit. Megértjük a főhősnő barátnőjét is, aki azt kérdezi, hogy az miért nem sikított, és megértjük a főhősnőt is, aki egyszerűen nem tudott. Hogy az ilyesmi csak megtörténik, és annál rosszabb, minél inkább csak megtörténik.
A Léna kioszt a nézőjének néhány gyomrost, de tegyük a szívünket a kezünkre, és kérdezzük meg magunktól: nem érdemeljük meg? Amíg a film történetéhez hasonló dolgok megtörténhetnek – és egész biztos történnek is – addig van mire felhívni a figyelmet. És a kimunkáltsága ellenére ezért tűnik a Léna annyira erőltetettnek. Ezért domborodik ki annyira Léna áldozat volta, ezért kell minden percben szembesülni azzal, hogy milyen nehéz is az ilyesmiről beszélni, az ilyesmivel együtt élni, ezért kell egyre durvább dolgoknak történnie, ahol egy idő után kifejezetten horrorfilmes elemeket is lehet használni. Mert az erőszakolás csak megtörténhet, és mert utána alig tudjuk kezelni.
Ehhez persze kivételes színészi játék kell, és tényleg sikerül is egy-két nagyágyút felsorakoztatni – bár fiatal koruk miatt alig ismerem őket. Léna nyakába egy olyan szerepet varrnak, aminek egy részét nem is túl bonyolult eljátszani a téma brutalitása miatt, de a színésznő Dominika Morávková-Zeleníková az apróbb rezdüléseket is jól hozza. A film első vonalába felsorakoztatott fiatal színészek közül általában mindenki jól hozza a rá kiosztott szerepet. Nagyszerűen lehangolóak például a szanatóriumi foglalkozások, ahol több színésznek kell egymásnak feszülve acsarkodnia, hogy az első pillanattól kezdve egyértelmű legyen, hogy ezek a fiatalok a problémáikkal kezelhetetlenek. Talán az apróságokra fordított figyelem miatt tűnik kicsit erőltetettnek, mikor a nagy, és jól érzékelhető motívumok is csak egy irányba mutatnak.
Viszont a mélyrepülés ellenére – és a Léna tényleg mélyre túr a bugyrokban, például ne felejtsük el, hogy végig egy 17 éves lányról van szó – a film vége viszonylag optimista – már amennyire ezt lehet itt használni. Nem azt helyezi kilátásba, mennyire mélyre lehet kerülni a mocsokban, hanem inkább mutat egy irányt, hogy néhány szerencsés véletlen folytán ki lehet belőle mászni, ha nem is ugyanúgy, mint ahogy belekerültünk. És részleteiben megmutatja azt is, hogy egyébként mennyire képtelen a társadalom bármit is kezdeni ezzel az egésszel.
A színészi játék mellett a film hangulatát érdemes kiemelni. Nagyszerűen tükrözik a képek, a hangok, a zene a főhősnő érzelmeit. Csodálatos hátteret szolgáltatnak a hetvenes-nyolcvanas évek pozsonyi funkcionalista-brutalista épületei, a direkt rusnya időjárás, és a valóban apró zörejekre, hangfoszlányokra épített zene.
A Lénát persze nem jó nézni, nem egy pozitív élmény, sőt, inkább felkavaró, de ezért kell megnézni. Meg azért, mert ostoba dolog valami elől a homokba dugni a fejünket: az ilyesmi megtörténik. Jobb moziban látni, mint élőben átélni. A film minden durvasága ellenére azért a készítők nem akartak kegyetlenek lenni, és inkább semleges szájízzel engedik el a nézőt, ezért aztán félni sem igazán kell tőle.
Hanzelik Gábor
A Cseh és Szlovák Filmkarneválról további információkat a filmfesztivál Facebook-oldalán találtok.
