- Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit nem kérdeztem még meg erről a szövegről. Aztán kitaláltam a legáltalánosabb kérdést: ha a lehető legrövidebben kellene jellemezned a Múmiamalmot, hogy jellemeznéd?
- Ez a sorozatgyilkosság misztériumának regénye – nem is a gyilkos utáni nyomozásról, hanem az arra való rákérdezésről, hogy mi készteti az egyes embert, hogy egy bizonyos minta alapján gyilkoljon meg más embereket, mint valamilyen számítógépes program, vagy vírus. És szól még a kínról is, amely a tetőfokára hágva gyönyörré alakul át. És az én mágikus Prága iránt érzett megszállottságomról.
- A krimi mintha mindig is az angolok és a BBC asztala lett volna. A sorozatgyilkosok az általános nézetek szerint, és ahogy a regény is említi, inkább a nagy társadalmak gyermekei. Nem volt az az érzésed, amikor ezt a regényt írtad, hogy most egy nagy szolgálatot teszel a cseh irodalomnak, és megteremted neki a saját kis krimi-franchise-át?
- A kriminek a cseh irodalomban tisztességes hagyománya, és elég magasra állított léce van, főleg Karel Čapek munkásságának köszönhetően. Sokan úgy tekintenek a krimire, mint egy enyhén populáris, popkulturális könnyed olvasmányra, de ennek is megvan a maga krémje. Krimi jellegű például Jorge Louise Borges A Halál és az iránytű című elbeszélése, Friedrich Dürenmatt Fizikusok című drámája, Kafka Pere, vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. De még az Ószövetségben is van néhány krimi jellegű történet.
- Tekinthetjük Leopold Durmant a cseh Sherlock Holmesnak? Ha igen, akkor „cimrmanizálni” kell-e Holmest, hogy csehet csináljunk belőle? Vagy egy másik, szintén sztereotipizált nézőpontból: Durman inkább felšvejkelt Holmes vagy felholmesozott Švejk?
- Szeretem Sherlock Holmest és Josef Švejket is, és nem védekezem az összehasonlítás ellen, de Durman felügyelőt Leopold dédapám mintájára teremtettem, ahogy még gyerekkoromból emlékszem rá. Durman megörökölte a keresztnevét is. Leopold rendkívüli módon volt reneszánsz ember: egész életében láncokat gyártott a vasművekben, közben amatőr óraművesként javított órákat, és gyönyörű, díszes dobozokat gyártott bonbonos dobozokról származó képekből, sztaniolpapírból és a kórházakból kidobált röntgenképekből. Így ezeken a dobozokon felülről egy rózsacsokor, alulról egy koponya képe volt. Leopold kölcsönadta nekem az üvegszemét, amellyel aztán a srácokkal golyóztunk. Nem tudom, ismerős-e ez Magyarországon is. A földbe egy lyukat kell vájni, aztán ebbe beledobálni a golyókat, és aki elsőnek beledobálja az összes golyóját, az viszi a többiekét is. Az egyszerű golyókat égetett agyagból csinálják, de a legértékesebbeket üvegből. Leopold adott néhány tanácsot az életre nézve is, amelyek aztán segítettek túlélni az ifjúkoromat. Például: „A nőket cseréld inkább, és ne a döntéseket), vagy „a sörhabot addig nyalogasd, amíg friss”. És hasonlók.
- A Múmiamalomban rengeteg dolog van, amelyek egyesével is kitennének egy regényt. Honnan voltak az összeesküvés-elméletek, a szereplők, a cselekmény alapötletei?
Mi volt a szöveg megírásának motivációja?
Valami miatt szilárd meggyőződésem, hogy az irodalom ott kezdődik, ahol valami rendkívüli történik, hogy lényegében a rendkívüli megörökítése akar lenni, és ha nem is történik semmi rendkívüli, akkor az irodalom megpróbálja rendkívülivé tenni. Vybíralová ezt a trükköt alkalmazza, hogy megpróbálja úgy elérni a rendkívülit, hogy minden korábbi állapotban igyekszik elkerülni. Mindenféle emberek apró, életút szempontjából nagyon fontos kis történeteit meséli el, ezekből tizet. Szakítások, várakozások, vágyakozások, szerelmek, és ennél is sokkal-sokkal alapvetőbb emberi érzések szólalnak meg a rövid szövegekben én-formában. Persze, hogy a választott elbeszélő személy is azt a célt szolgálja, hogy az emberi intimitás legmélyére kerüljön úgy az olvasó, mint az elbeszélő, egy másik személy szemszöge komoly gátakat szabna egy ilyen fokú közvetlenség elé. Pontosan ez az, amire ezekben a történetekben oda kell figyelni, azaz az, hogy milyen részletességgel kezeli az író azt a finommunkát, amit saját maga elé tűzött.
El tudom képzelni ezt a jelenetet, bizonyára tele lenne humorral és kedves, emberi esetlenségekkel, de nem fedné a valóságot. Kaprálová valóban egy Esterházy-szövegre írt választ, de a dolog innentől kezdve teljesen önmozgó lett. Valami olyasmivel foglalkozik ez a szöveg, hogy hány arca lehet az emberi szeretet tárgyának, amennyiben csakis nyelvtanilag értelmezzük tárgynak, amúgy viszont személynek. És hogy három-négy arc után rájövünk, hogy nem is az arcok sorozata volna az, amiről a szöveg szól. Sokkal inkább a viszony. A szeretet, vagy éppen a gyűlölet, ha úgy értelmezzük, hogy ez is csak egy fajtája a szeretetnek. A szöveg ennek megfelelően nagyfokú szabadsággal dolgozik, hiszen a történeteket összefogó motívum az pusztán csak a viszony a másik ember felé, és nekem világ életemben problémám volt, hogy bármit is mondjak egy szövegről, ami ennyire szabad akar lenni.
kerekesszékével fedezi fel a világot maga körül, a másik pedig Cézár, a golden retreiver, aki szintén iskolába jár, hogy egyszer segítőkutya lehessen gazdája mellett. Ízelítőt kapunk abból, hogy a kisfiú hogyan épít ki természetes és magától értetődő módon kapcsolatot a külvilággal, és ami szintén fontos: Julen és barátai hogyan játszanak együtt, miként viszonyul a többi gyerek a kerekesszékhez.
modernkori harcos, aki ismeri a világ mozgatórugóit, a politikától, a nő-férfi kapcsolatok