Dora Kaprálová írt egy levelet Esterházy Péternek, de sikerült úgy elnyújtania, hogy egy könyv lett belőle. Egészen szerencsések lehetünk, mert egyébként kiváló könyv, amit már magyar fordításban is olvashatunk. Az Egy férfi kapcsán kérdezgettük a szerzőt, olyasmikről, hogy hogy kell levelet írni, és hogy kell-e látni gender témákat ott is ahol nincsenek.
Mi volt a szöveg megírásának motivációja?
Könyv formájában megírni egy levelet, egy választ, játékteret kialakítani, amelyben írás közben szabad lehetek... És átvészelni a telet.
Hogyan képzeljük el az írás folyamatát, hogy jött létre ez a szöveg?
Két hónapig minden nap, rögtön a reggeli után megírtam egy rövid mikrotörténetet, karcolatot, ha úgy tetszik. A metódus az volt, hogy írni kell, amíg nem tavaszodik ki, és írni, amíg az ilyen szövegecskék írása elszórakoztat, és érzem a kényszert.
Lehet ezt a könyvet úgy olvasni, mint gender-szöveget?
Ha elsődlegesen gender-szövegnek akarja olvasni, az azt hiszem alaposan zavarba hozna. Inkább úgy gondolom, hogy írtam egy hosszú levelet egy férfinek, és hogy talán van benne szeretet, vágy és kegyetlenség, ez volna maga az élet, amely kétségbeeséssel és kétségbeejtő csodálattal tölt el.
A női szereplőt, ha tarthatjuk ennek az elbeszélőt, konzekvensen passzívnak mutatja be, mint szenvedő alakot. Szándékos ez a következetesség, mondhatjuk, hogy kritikusan akar fellépni a patriarchális társadalommal szemben, vagy csak egy túlzás, és ezzel a feminizmus paródiája is, vagy pedig fantáziálok, és a két lehetőség közül az egyik sem?
Nem mondanám, hogy az elbeszélő alakja passzív és szenvedő volna. Pont fordítva. Azt sem gondolom, hogy a szöveg bármit is parodizálna; az intertextualitás inkább párhuzamos és nem szándékos. Egész egyszerűen írtam, pont úgy, ahogy lélegzem. Azt azonban be kell ismernem, hogy néha tragikomikusan zihálva lélegzek, máskor nevetségesen lassan, szinte mindig szenvedélyesen, néha talán éppen csak, amolyan hányaveti módon, mert a tökéletesség nehézkes és rideg mint a márvány.
Hanzelik Gábor
***
Dora Kaprálová: Egy férfi. Válasz Esterházy Péternek
Szeretettel E. P.-nek, akinek „Egy nő“ című könyvét soha nem fejeztem be.
Mit Liebe P. E. gewidmet, dessen Buch „Eine Frau“, ich nie zu Ende gelesen habe.
Most mindennap írok egy rövid szöveget egy férfiról, ahogy E. P.-vel (Esterházy Péterrel) javasoltátok nekem. Köszönöm. Szép, nyugodt téli szokás ez.
Van egy férfi. Szeretem. Olyan vén, mint Matuzsálem, és amikor nyújtózkodik, recsegnek-ropognak a csontok a testében. A szegény öregek vad gyűlöletével gyűlöl. Azt állítja, eljön még a díjmentes hidak napja... Ez a halállal kapcsolatos? Goethével? Egy szavát sem értem, és ezért szeretem annyira. Legszívesebben orosz forró csokit kortyolgatok vele, és Fontaine-ről elmélkedünk, mert ő már rég halott, és a téma többé-kevésbé semleges. Azt mondom neki: – Csak úgy általánosan ver a szívem. A hajóm zászlója az Ön józansága. Korcsolyázik? Szeretem Önt. De ez így és ennyire olyan nagyon nehéz! – Gőgösen hallgat kicsit. Aztán szép betűivel azt írja a számlára: Mit bosszantasz folyton?
Van egy mozgalom. Szeretem. Úgy hívják, gender. Gyűlöl. Azt állítja, képtelen vagyok, hogy egyszerűen képtelen vagyok vöröses bajusszal rózsaszín pongyolában írni.
Van egy férfi. Gyűlölöm és sajnálom is. Fölém görnyed az U Mašinky kocsmában a vasútállomáson. Kövér, kopaszodó pincér a konyha párájától homályos szemüvegben. Mondom neki: – Uram, orosz csokoládét legyen szíves, tejszínhabbal. – Ajkai lebiggyednek, és ez a mondat hagyja el őket: – Hát az-az-az, az meg mi? – Savanykás szájszaga van. Türelmesen elmagyarázom neki, hogy egy általános Habsburg-monarchiabeli szokásról van szó, meg hogy Bécs nincs messze. Úgyhogy minden morvaországi vasútállomáson kellene tartaniuk a kedves kiskocsmáinkban orosz csokoládét. De magabiztosságom oda, és igen, végül még elnézést is kérek tőle, elnézést kérek. – Ez itten nem a Ritz, ahhoz kűfődre kell mennyé – szisszen rám, és megsebesít a nacionalizmus nyilával. Hiszen alig egy pillanattal ezelőtt még külföldön voltam és onnan tekintettem a… A piszkos ablakok mögött piszkos gyors- és személyvonatok, piszkos gyerekek ülnek rajtuk, és az anyukáik fehér kabátban és foltos világos farmerban, már Olmütz óta bosszankodva, hogy már ők maguk is piszkosak, olyan szomorúan, reménytelenül piszkosak. Az U Mašinky kocsmában nincs fűtés, vagy lehet, hogy van, de csak hogy ne érje szó a ház elejét, szóval nagy valószínűséggel nem fűtenek, a fűtőtest langyos, és a három magányos italozónak látszik a lehelete. Január; eső esik a hóra. – Tehát egy grog, – írja fel a pincér. A rádióban a moderátor lány azt kérdezi, milyennek képzelnék a férfiak az ideális nőt.
És már össze is gyűltek a válaszok, már szóródik szét az éterbe. – Tehát – mondja a moderátor lány – az ideális nő ezt mondaná: dugj meg háromszor naponta, de előtte kivasalom az inged és a macinacidat, – vagy: – drágám, hús a sütőben, sör a hűtőben és foci a tévében, és majd ha végignézted… – hiszen – nevet olyan hangon, amelyből az elején nem lehet egyértelmű érzelmeket kiolvasni, de most már igen, mert ahogy mondja, fokozatosan elcsuklik a hangja. Talán eredetileg egy rendes katolikus rimaszombati lány volt, egészen addig, amíg gyakornokként be nem lépett a Břeclavi suhanc rádióhoz. Talán eddig a hallgathatatlan rikácsolásig a helyi bajnokság boldog pompomlánya volt, főleg Břeclav környékén népszerű, aztán egyszer csak valami hasznosabbat akart kezdeni az életével, és nem is tudja pontosan, ezért kezdetben legalábbis visszatartja a könnyeit... A peron mentén közeledik egy öregasszony, mankóval csoszog, és visszaviszi a WC kulcsát. Közben elmegy a vonata… Vágyaink rabszolgái vagyunk, mondom a letargikus grognak O. kisvárosban, és még a grog maradékát sem iszom meg. Felszállok a piszkos személyvonatra, aztán a gyorsvonatra, aztán a rakétára, csak gyorsan keresnem kell egy olyan kupét, ahol nem ül egy fehér és piszkos kabátos anyuka, aki azt mondja az urának: – Sör a hűtőben, foci a tévében… Egy kupét ilyen rendes és egykedvű anyuka nélkül, aki később odakint elgondolkozik az életéről, és csodálkozik: elhagyták!
És aztán szomorúan jajveszékel az ilyen piszkos és fehér kabátos anyuka; és temérdek van belőle, az ilyen anyukából. Tisztaságszeretők, mosnak, vasalnak, sütnek, folyton meleg a sütő és folyton hideg a sör; és rendesek, nem, mint én… Hát velük éppen most nem szeretnék egy kupéban ülni. Más programom van: orosz csokoládé. Olyan, amilyen itt nincs.
Dora Kaprálová: Egy férfi. Válasz Esterházy Péternek, ford. Juhászné Hahn Zsuzsanna, Typotex, 2016.
