Sára Vybíralová, az idei cseh elsőkönyves 2015-ben megjelent Romlás (Spoušť) című elbeszéléskötetét mutatta be. Rettenetes dolog lenne egy sor ilyen jó szöveg esetében fennakadni a műfaji finomhangoláson, szóval könnyen lehet, hogy nem is elbeszélések, de még csak nem is novellák, amelyeket ez az első kötet tartalmaz. Olyanok, mint a makro-sóhajok, ha vicces kedvemben lennék, meg is állnék ennél a kifejezésnél.
Valami miatt szilárd meggyőződésem, hogy az irodalom ott kezdődik, ahol valami rendkívüli történik, hogy lényegében a rendkívüli megörökítése akar lenni, és ha nem is történik semmi rendkívüli, akkor az irodalom megpróbálja rendkívülivé tenni. Vybíralová ezt a trükköt alkalmazza, hogy megpróbálja úgy elérni a rendkívülit, hogy minden korábbi állapotban igyekszik elkerülni. Mindenféle emberek apró, életút szempontjából nagyon fontos kis történeteit meséli el, ezekből tizet. Szakítások, várakozások, vágyakozások, szerelmek, és ennél is sokkal-sokkal alapvetőbb emberi érzések szólalnak meg a rövid szövegekben én-formában. Persze, hogy a választott elbeszélő személy is azt a célt szolgálja, hogy az emberi intimitás legmélyére kerüljön úgy az olvasó, mint az elbeszélő, egy másik személy szemszöge komoly gátakat szabna egy ilyen fokú közvetlenség elé. Pontosan ez az, amire ezekben a történetekben oda kell figyelni, azaz az, hogy milyen részletességgel kezeli az író azt a finommunkát, amit saját maga elé tűzött.
Nem lehet, talán nem is szabad elvárni egy kezdő írótól, hogy megváltsa a világot, vagy az irodalmat, és sokan biztosan ott rontják el, hogy így futnak neki, sokan pedig pont azzal, hogy el akarnak kerülni mindennemű megváltást. Vybíralová – könnyen lehet, hogy ez nem igaz, mégis úgy tűnik – semmi másra nem figyel, csak azokra az apró rezdülésekre, amelyek az emberi lélek sajátjai. Olyan teljesen alapvető motívumokra gondolok, mint a gyerekkori nosztalgia, az idő kínzó megnyúlása (munkahelyen, valakire való várakozás közben), a hétköznapi rutinból való kizuhanás, vagy az a pillanat, mikor a lényegünket érintő, borotvaélesre fent kegyetlen gondolatok rohanják le az embert. Vybíralová az ilyen sztorikból gyűjtött egy csokorra valót, és ugyan szárnypróbálgatva, de irodalmilag végigjátszotta ezeket a nem kicsit nehéz feladatokat. Annyira jól sikerült a dolog, hogy nem is értem, miért írok itt úgy róla, mint egy ügyetlen gyerek első totyogó lépteiről.
És lényegében ezért is neveztem makro-sóhajoknak a történeteket, mert azok az emberi lelket boncolgatják a legkisebb részletektől a nagy összképig, olyan lelkeket, akik vagy amik át akarnak lendülni egyik helyzetből a másikba, akik lényegében elvágyódnak, mint egy Bovaryné vagy egy Alain-Fournier hős, nem is véletlen, hogy olyan sokszor egy-egy francia név hangolja át az elképzelt cseh közeget a némileg egzotikusabb franciára. Valahogy illenek is ezek a lét-sóhajok egy sztereotip francia világba, és az amúgy francia szakos Vybíralová ezt vagy tudatosan, vagy ösztönösen, de jól eltalálta, és nagyon kukacoskodónak kell lenni, hogy a sztereotípiák ilyen leegyszerűsített használatát a szemére hányjuk.
Engem még mindig foglalkoztat, hogy van-e ma is létjogosultsága az egzisztenciálisabb jellegű prózának, hogy lehet-e olvasókat találni az olyan szövegnek, ami lényegében néhány jóllakott ember hosszúra nyúlt siránkozása valami olyasmin, amin igazán nincs sok siránkoznivaló. Meggyőződésem, hogy önmagában ez már aligha tudna érdekes, vagy új lenni, de Vybíralová mintha pont a téma felfuttatottságát használná ki arra, hogy elsőkönyvesként legyen mire támaszkodnia, miközben a háttérben a lehető legjobban megtúráztatja azt képességét, hogy apró részletekbe menően írja le az embernek levés mindennapi kínjait és talán örömeit is. Ez a jövőben még jól jöhet neki.
Hanzelik Gábor
Sára Vybíralová: Spoušť, Host, Brno, 2015.
