A Magyar Lettre Internationale legújabb, téli száma igazi csemege a szláv kultúra és irodalom iránt érdeklődőknek, ugyanis található benne egy Visegrádi Négyes összeállítás, illetve rengeteg, a horvát uniós csatlakozás témájához kapcsolódó novella, esszé, tanulmány - szláv és magyar szerzők tollából egyaránt. A következő néhány napban ezekből a művekből közlünk pár kedvcsináló részletet.
Zoran Ferić: Horvátország térképe (a menekülő leány)
1. Menekülés a Balkánról
Azt mondják, a tweed a színével meg a mintájával a skót táj absztrakt lenyomata. Ez a kapcsolat úgyszólván direkt, hiszen a textilfestéket hagyományosan abból állították elő, amit a táj, a föld, a növényzet kínált. Így tükröződik Horvátország szellemi életében és kultúrájában is az ország formája. Engem szülőhazám rajzolata a földrajzi térképen kis koromtól fogva hosszú hajú fiatal leányra emlékeztet, aki pánikszerűen menekülne a Balkánról. Isztria olyan, mint az ugrásra készülő leány felemelt jobb lába, Dalmácia, mint a hátranyújtott bal lába, mely arra készül, hogy felszökellvén megelőzze a jobbot. Zágráb és Horvátország középső része fejhez hasonlatosak, Szlavónia pedig a leányzó hosszú haja, ahogy lobog a lendülettől. A balszerencsés történelmi körülmények s a szüntelen „harapások” olyan formát kölcsönöztek az országnak a térképen, hogy hihetetlenül könnyednek, játékosnak és oldottnak látszik. S itt nem csak a partszakaszról meg a szigetekről van szó –, valahogy az egész ország oldott, könnyed, mert nincsenek masszív, gömbölyded formái, hanem valahogy pointillista, szaggatott, dinamikus a szó képzőművészeti értelmében. Még a hegységei is, mondjuk a masszív Dinári-hegység, könnyűnek látszanak. Ha Olaszország csizma, akkor Horvátország szökellő leány. Azonban ezt az aspektust általában nem vesszük tekintetbe, amikor egy országot, legyen az a saját hazánk, észlelünk; nem vesszük figyelembe a térképen látott alakzatot mint képzőművészeti tényt, mint rajzot. Pedig, kezet a szívre, az országok, ha az atlaszokat lapozgatjuk, mert, mondjuk, ki akarjuk választani, hogy hova utazzunk, az országok elsősorban ábrák számunkra. Az utóbbi időben talán még műholdas felvételek is a világhálón. Azonban a képzőművészeti nyelv, mely úgy értelmezné ezeket az ábrákat, mint minden más rajzolt formát, ez esetben, úgy látszik, nem sokat nyom a latban. Tudatosan nem vesszük számba, mert nem tűnik fontosnak. Egy ország határainak rajzolata azonban igencsak érdekes lehet, ha áll mögötte valami felismerhető mélyebb jelentés, ha egy ország metaforájaként jön számításba, vagy legalább kiadja jellemzőinek valamely együttesét. Ebben az esetben vonzó lehet a dolog, parodisztikus értelemben, vagy akár misztikusan is.
Hihetetlen, hogy Horvátország esetében mennyire fedi egymást a forma és az, amit az ország szellemének nevezhetnénk. A horvát földek, melyek, ahogy ma mondani szoktuk, „kiflit” képeznek, mind történelmileg, mind politikailag és kulturálisan, mindig is meg szerettek volna szökni a Balkánról. Horvátország középső részében és Zágrábban jó ideje dívik Közép-Európa kultusza, s e kultusz mellett leginkább az az érv szól, hogy a Monarchiához és annak kulturális modelljeihez tartoztunk, amint ezt oly gyakran hangsúlyozták történelmünk utolsó negyed századában. Kétségtelen, hogy a közép-európai szellem nagy hatású volt Zágrábban és Varazsdon, amint az is megkerülhetetlen tény, hogy az olasz kultúra óriási hatást gyakorolt a tengermelléki városokra. Ennél fogva a politikusaink hajlanak a kijelentésre, hogy mindig is Európa része voltunk. Mintha nem volna Európa a Balkán is! Azonban éppenséggel a Balkántól való menekülés a mai horvát kultúra egyik legerősebb modern mítosza. S ez a menekülés nem friss ügy. A hivatkozás a reneszánszra, a barokkra vagy a latinokra, a szecesszióra meg a katolicizmusra egész történelmünk során tulajdonképpen a Balkánról való menekülési kísérletek sorozata volt, s a Balkán ebben a szimplifikált verzióban muszlim, pravoszláv és bizánci fenomén; a balkániaknak reneszánsz helyett ott volt a török zsarnokság meg a karóba húzás.