Ivana Sajko horvát írónő, drámaírónő, dramaturg, performer és rendező a zágrábi Színművészeti Akadémia dramaturgia-szakán végzett, később ott tanított. Számos drámaírói díjat nyert. Irodalmi és előadóművészeti folyóiratok szerkesztőségi tagja, színházi rendezéssel is foglalkozik, és elő is adja saját drámáit, különböző színházi formákkal kísérletezve.
Fotó: randnotizen.steirischerherbst.at
Drámáit színházban és rádiójáték formájában is előadták Horvátországban és külföldön, s vagy tíz nyelvre lefordították. A Rose is a rose is a rose is a rose című darabját a grazi Steierichser Herbst című fesztiválon is bemutatták, a Látványok almával címűt pedig a berni Stadttheaterben.
Eddig megjelent Kivégzett személyek című drámakötete (Meandar, 2001), Bomba nő című drámatrilógiája (Meandar, 2004), Rio bar című regénye (Meandar 2006), mely elnyerte a legjobb prózai műért járó Ivan Goran Kovačić-díjat, a Családom története (Meandar, 2009), valamint Az őrület (és a forradalom) felé: olvasat (Disput, 2006) című elméleti munkája.
Rengeteg témáról beszélgethetnénk az írónővel, régebbi munkáiról, színházi tapasztalatairól és számos projektjéről, ezúttal azonban úgy döntöttünk, hogy a Családom története című regényéről faggatjuk. Hogy miért? A történelem miatt és végett – mely elől sehogy sincs menekvés.
S. S.: A regény elején mintegy magyarázatképp azt írod, hogy műfaj és ideológia nélküli regényt kívánsz írni. Az írókkal, így veled kapcsolatban is mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon tudod-e előre, hogy mit akarsz megírni, miről kívánsz beszélni, vagy csak nekiülsz írni, és magától adódik a téma?
Fotó: Mariusz Kubik
Inkubátor (írások első személyben)
Fotó: Pavel Hrdlička
Mindennek megvan a maga gazdasági és politikai háttere, ócska eszmék és kompromittált emberek számlájára írható – de az Oasis? Bazmeg, ezt sosem fogom megérteni. A kronológia azonban világos: néhány évvel korábban elért hozzánk is az MTV szignálja (a műholdvevők robbantották szét a Szovjetuniót, így a szólásmondás) és vele a spektákulumok hiperinflációja, mely átszőtte mindennapjainkat, és végre pop-kulturális formában is megnyilatkozott. Nos, egy hasonlóképp generált nagy történet keretei közt, vagy talán inkább a velejében –, mely narratíva akkoriban egyeduralomra tett szert azzal, hogy „a horvát nemzeti identitásról”, a „horvátság” reintegrációjáról és a nemzeti egység megteremtéséről szólt, és az „évszázadok óta vágyott nemzeti önrendelkezés” egyik kurvára zavaros, de annál szaporább hajtása volt –, esik meg velem az első nagy integrációs tapasztalatom.
Amikor felkapaszkodtam a töltésre, egy mozgó szalagot pillantottam meg, a keretekből, az egész világból kihömpölygő utat. És ha valaki szerencsés volt, mindkét irányba úszó bárkákat láthatott rajta, hatalmas lapos csónakokat, melyek ügyet sem vetettek a partokra, a fákra, a töltésen álldogáló emberekre, bizonyára változékony, figyelemre sem érdemes tájékozódási pontoknak, kecses mozgásuk szemtanúinak tartották őket. Arról álmodoztam, hogyha megnövök, ilyen bárkán fogok dolgozni, vagy ami még jobb, magam leszek a bárka.
Ugyan már az elején bő kézzel méri a kritikát, az csak a vége felé eszkalálódik rohamosabban, és éri el a tetőpontot jelzőkben és hasonlatokban is, de valamiért mégse robban. Valahova muszáj hazamennie, így nem égeti fel a hidakat maga mögött, hisz a szíve mélyén szereti saját nemzetét, nem tud, és nem is akar kibújni a bőréből. De mivel képtelen magában tartani a kritikát, a fájdalmat, a csalódottságot, legfőképpen persze saját népe, a szlovákság kap hideget-meleget, jogos és néhol túlzónak tűnő kritikát egyaránt. Külön részt szentel az emigráns szlovákoknak, akik külföldről „osztják azt észt”, de a valóságban képtelenek a cselekvésre népükért, hazájukért. Thomas Bernhard osztrák író személyén, illetve saját tapasztalatain keresztül az osztrákok, budapesti utazásainak említésével a magyarok is kapnak egy-két apróbb megjegyzést, habár összességében mindkét szomszédos népről inkább pozitív kontextusban szól. Micsoda „meglepetés”: a vasfüggöny lehullása után szlovákul is ki volt írva Bécsben, hogy „szlovák ne lopj”, nem csak magyarul, hogy „magyar ne lopj”. Máskor a tájékozatlan, felületes, flegma nyugat-európait és amerikait osztja ki. Olykor mintha ellentmondásokba kerülne, egyszer azt mondja, hogy egy olyan névvel mint Thomas Bernhard biztos a siker New Yorkban, Londonban, Párizsban, máskor azt mondja, hogy az osztrák irodalom sem túl ismert Ausztria határain kívül, a németek egy része például szeret gúnyt űzni az osztrákokból.
Zoran Ferić: Horvátország térképe (a menekülő leány)
Hihetetlen, hogy Horvátország esetében mennyire fedi egymást a forma és az, amit az ország szellemének nevezhetnénk. A horvát földek, melyek, ahogy ma mondani szoktuk, „kiflit” képeznek, mind történelmileg, mind politikailag és kulturálisan, mindig is meg szerettek volna szökni a Balkánról. Horvátország középső részében és Zágrábban jó ideje dívik Közép-Európa kultusza, s e kultusz mellett leginkább az az érv szól, hogy a Monarchiához és annak kulturális modelljeihez tartoztunk, amint ezt oly gyakran hangsúlyozták történelmünk utolsó negyed századában. Kétségtelen, hogy a közép-európai szellem nagy hatású volt Zágrábban és Varazsdon, amint az is megkerülhetetlen tény, hogy az olasz kultúra óriási hatást gyakorolt a tengermelléki városokra. Ennél fogva a politikusaink hajlanak a kijelentésre, hogy mindig is Európa része voltunk. Mintha nem volna Európa a Balkán is! Azonban éppenséggel a Balkántól való menekülés a mai horvát kultúra egyik legerősebb modern mítosza. S ez a menekülés nem friss ügy. A hivatkozás a reneszánszra, a barokkra vagy a latinokra, a szecesszióra meg a katolicizmusra egész történelmünk során tulajdonképpen a Balkánról való menekülési kísérletek sorozata volt, s a Balkán ebben a szimplifikált verzióban muszlim, pravoszláv és bizánci fenomén; a balkániaknak reneszánsz helyett ott volt a török zsarnokság meg a karóba húzás.