Babot venni jött? Hozzám? De hisz bármelyik boltban kaphat babot. Csak tessék, jöjjön be. A kutyáktól fél? Ne féljen tőlük. Csak megszagolják. Ha valaki először van itt, azt muszáj megszagolniuk. Hogy tudjam, mi van. Nem én tanítottam őket erre. Csak úgy maguktól. A kutyák rejtélyesek, akár az emberek. Magának van kutyája? Szerezzen egyet. A kutyáktól sokat lehet tanulni. Na, ül a Reks, ül a Łaps. Elég.
Egyébként hogy talált ide? Nem olyan könnyű hozzám idetalálni. Pláne most, mikor már nincs szezon. Még megkérdezni sincs kit rólam. Láthatta, a házakban egy lélek sincs. Már rég elmentek. Még azt is kevesen tudják, hogy itt élek. Maga meg a bab miatt van itt. Persze, termelek egy kis babot, de csak annyit, amennyi magamnak kell, hát az csak nem sok? Az összes többivel is így van. Répát, céklát, hagymát, fokhagymát, petrezselymet, hogy meglegyen, ami kell. Azt mondom magának, még csak nem is vagyok oda a babért. Megenni megeszem, mert majdnem mindent megeszek. De nem vagyok oda érte. Néha főzök magamnak bablevest vagy kolbászos babot, de csak olykor-olykor. A kutyák meg nem eszik a babot.
Fotó: Mariusz Kubik
Régen, igen, sok babot ültettek errefelé. Mert nem is tudom, hallotta-e, hogy a bab régen a húst pótolta. És olyan munka mellett, amilyet itten végeztek, hajnaltól késő éjszakáig, az ember muszáj hogy egyen egy darab húst. Arról nem is beszélve, hogy a kereskedők is gyakran jöttek ide babért. Nem csak babért, de leginkább babot vásároltak. Igen, a háború idején, amikor itt falu volt. Városon akkor éhen lehetett halni, maga is tudja. Majd minden nap ki kellett hajtani értük az állomásra. Az állomás jó pár kilométerre van innen. Aztán már az áruval együtt kellett őket visszavinni. Úgy olyan tájban, mint most, késő ősszel jöttek leginkább. Minden esetre ilyenkor jöttek a legtöbben, amikor már minden be volt gyűjtve a földekről. Azt a babot, amit az érkezésükig ki tudtak fejteni, azt az utolsó szemig elvitték. Volt úgy, hogy még nem is száradt meg rendesen a bab, de már minden háznál fejtették, hogy időre meglegyen. Az egész család fejtette. Hajnaltól késő éjszakáig. Néha kiment az ember éjfélkor az udvarra, és még itt is, ott is világos volt az ablakban. Főleg amikor bő termés volt a babból. Mert a babbal is úgy van, mint bármi mással, egyszer jól megy, máskor meg nem. A babhoz az egész évnek jól kell alakulnia. A bab nem szereti, ha túl sokat süt a nap. Ha túl sokat süt, akkor kevés az eső. És kiég. Ha viszont túl sokat esik, mielőtt kihajtana, akkor elrohad. De olyan is előfordult, hogy jó év volt, és minden második hüvely üres volt, vagy a szemek rozsdásodtak be. És nem lehetett tudni, mért. Ilyen a bab, megvannak a maga titkai.
Maga talán járt akkor errefelé mint kereskedő? De akkor alighanem megismertem volna. Majdnem az összes kereskedőt ismertem, aki ide járt. Sok babot termeltek mifelénk, hát csak úgy nyüzsögtek a kereskedők. És az emberek arcát gyerekkorom óta jól megjegyzem. És tudja mindenki, hogy amit az ember gyerekkorában megjegyez, arra mindig emlékezni fog. Persze akkor még maga fiatal kellett hogy legyen, másképp kellett hogy öltözködjék. A kereskedők akkoriban mindenféle rongyokban jártak ide, akárhogy tellett volna is, a lehető legrosszabb ruhájukat vették föl, hogy ne keltsenek gyanút. A vonaton ellenőrzés volt, elvették tőlük. Csak annyit mondtak rájuk, kupecek. Most meg, látom, kabát van magán, kalap meg sál. Nekem is volt régen ilyesmim, egy barna plüsskalapom meg ilyen kabátom. És sálam is, selyem vagy kasmír. Szerettem a jó ruhákat.
De mért nem veti le? Ó, akassza csak föl az ajtóra. Van rajta fogas. És csak tessék, foglaljon helyet. A széken vagy a padon, ahogy tetszik. Csak befejezem ezt a kis táblát, nem sok van hátra. Gyorsabban is menne, de a kezem már nem a régi. Nem, a reumától. Most így is sokkal jobban megy. Majdnem mindent meg tudok csinálni. Csak szaxofonozni nem tudok. Igen, játszottam valamikor. Ez minden. Meg ezeket a kis táblákat, látja, újrafestem. És ehhez muszáj ügyelni a kezemre. A legrosszabb ezeknél az apró betűknél. Megcsúszik az ember ecsetje, és egész liter benzin kell hozzá, hogy lemossa, és elölről kezdje.
Mért jutott az eszembe, hogy maga akkoriban mint kereskedő járt erre? Hát mert csak úgy hirtelen jött hozzám babért. Nyilván tudnia kellett, hogy itt valamikor babot termeltek, és úgy gondolta, hogy még mindig termelnek. Néha úgy tűnik az embernek, hogy ugyan mi változhatna meg ilyen helyeken, ahol emberemlékezet óta babot termeltek. De hogy tudott megmaradni magában az a meggyőződés, hogy vannak ilyen örökös helyek? Ezt nem bírom megérteni. Nem tudja tán, hogy a helyek szeretnek megcsalni bennünket? Minden megcsal bennünket, ez az igazság. De leginkább a helyek. Ha nem volnának ezek a táblák, akkor én sem tudnám, hogy itt volt ez a hely.
Maga egyáltalán sose volt itt? Még akkortájt sem, mint kereskedő? Akkor elnézést, hogy kereskedőnek néztem magát. Nyilván túl sokat kotlottam ma ezekkel a táblákkal. Hogy mik ezek a kis táblák? Vezeték- és keresztnév, tól-ig, Isten nyugosztalja. Minden évben ilyen tájban szedem össze a sírokról, és újrafestem őket. Elmegy vele az időm. Csak a vezeték- és keresztnév, az mennyi betű. És mindegyik betűt gondosan kell, nehogy a megboldogult azt gondolja, hogy ha, mondjuk, a folyó túlpartjáról való volt, akkor csak úgy akárhogy festem újra. Mert itt mindig fel volt osztva a folyónak erről meg arról a partjáról valókra. Amikor az emberek fel tudnak valamit osztani, akkor fel is osztják. És nem csak a folyók szerint.
Honnan gondolom, hogy a halottak gondolkodnak? Onnan, hogy nem tudjuk, gondolkodnak-e. Mert mit tudunk mi? Néha két-három betű után, főleg ilyen kicsikék után megfájdul a szemem, remegni kezd a kezem, és abba kell hagynom. Türelem kell ilyen élettelen betűkhöz. Alighogy egypárat újrafestek, a korábbiakról, amiket tavaly festettem újra, már kezd a festék lejönni. Az erdőben hamarabb jön le. Annyi a nyirkosság, a hajnali napsütés, hogy állandóan újra kell festenem. Ha nem festeném újra őket, akkor most már nem lehetne tudni, melyik táblán ki van. Vettem mindenféle festéket, ilyet is, olyat is, külföldieket. Mindegyik lejön. Maga nem tud olyan festéket, amelyik nem jön le? Igaza van. Senkinek nem érdeke, hogy valami tartós legyen. Főleg a festék. Folyton festenek valamit, hogy aztán átfessék.
Ezt nem tudom. Lehet, hogy valaki azelőtt újrafestette, de biztos nem sokáig, mert nehezen tudtam kiolvasni, melyiken ki van. Nyilván úgy vélte, hogy amúgy sem lehet biztosítani senkinek sem az örökkévalóságot ezen a világon, és abbahagyta. Hozzájön még a költség, maga a festék, meg az ecsetek, a fáradozás. Jó, hogy régen itt mindenkit ismertem. Így is el kellett temetnem némelyiket az emlékezetemben. A legrosszabb a gyerekekkel. Némelyiket mintha csak most kereszteltem volna meg.
Ez itt Zenon Kużdżał. Máris befejezem. A legfiatalabb Kużdżał. Szomszédok. Itt, emerről, csak beljebb az erdőben. Ezért csak az út felől csináltak kerítést, háromfelől ott az erdő, akkor meg nincs szükség semmilyen kerítésre, így mondták. Az erdő a legjobb kerítés. Mi fenyegetheti őket az erdőből? Ki jöhet az erdő felől? Legföljebb az állatok. És csapdákat, kelepcéket, hurkokat raktak ki körbe-körbe. Sokszor a saját tyúkjaik, libáik, kacsáik estek bele, ha nem szedték fel nappalra. Egyébként amúgy sem tudták végigszámolni esténként azokat a tyúkokat, kacsákat. És minden este a szomszédokat gyanúsították.
Nem is engedték be a szomszédokat másként, csak az út felőli kiskapun. A kiskapu a kapu egyik szárnyában volt, de az a kapu nem olyan közönséges kapu volt. Kétszer magasabb volt, mint a kerítés, a teteje zsindellyel volt befedve, oldalt két figurával. Nem emlékszem már, milyen szentek voltak azok. A kerítés is magas volt. A faluban Jan bátyó volt a legmagasabb, de még ő sem érte el a tetejét, még ha lábujjhegyre állt, és úgy nyújtotta ki a kezét, akkor sem. És az egyik deszka olyan szorosan illeszkedett a másikhoz, hogy még egy kis rés sem volt közöttük. A kiskapu mellett egy kopogtató lógott, ezzel a kopogtatóval kellett bezörgetni, csak akkor jött ki valaki a házból, és nyitott ajtót az embernek. De próbálta volna csak meg az erdő felől, rögtön dorongokkal rontottak volna magára, és a kutyát is magára uszították volna. Vissza kellett kerülni a kiskapuhoz, és azzal a kopogtatóval kellett bezörgetni.
No de babot aztán nem tudott volna tőlük venni, mert mindegyikőjük faragott. Faragott a nagypapa, öregecske volt, hályogos szemű, de ha nézte volna, hogyan farag, nem hitte volna el, hogy nem lát. Hogy csinálta, nem tudom. Lehet, hogy a kezét kényszerítette arra, hogy lásson? Faragott a három unoka, Stach, Mietek és Zenek. Mutatós legények, de nem látta senki, hogy lányokkal jártak volna. Csak azt lehetett látni, hogy faragtak. Egyedül az apjuk nem faragott. Kockákra vagdosta, lecsiszolta nekik a fákat. Biztos ő is faragott volna, csakhogy ezen a kezén, itt ni, három ujja hiányzott, még az első háborúban szakadt le. De csiszolni, vágni, azzal valahogy elboldogult. Valószínűleg a dédapjuk is faragott, meg az ükapjuk is, és nem tudni, milyen messzire kellene a nemzetség homályos múltjába mélyedni fafaragó őseik nyomában, mert ahogy mondták, emberemlékezet óta mindannyian faragtak. Még vasárnap is, mise vagy a nagymise után hazamentek a templomból, azonnal nekifogtak, hogy megfaragják, amit az evangéliumból hallottak, nehogy elfelejtsék. Az volt a szándékuk, hogy az egész evangéliumot megfaragják, mert ahogy a nagypapa mondta, a világ olyan, amilyennek az Úr leírta, és nem olyan, amilyennek az ember látja.
Az egész udvaruk ezekkel a szobrokkal volt telerakva, egyre beljebb és beljebb vitték őket az
erdőbe. Talán ezért nem kerítették magukat el az erdő felől. Nem lehetett náluk az udvaron kocsival megfordulni, hátul kellett kerülni. A teheneket kihajtották a legelőre, ügyelniük kellett rá, nehogy felborítsák ezeket a szobrokat. A macskák ezeken a szobrokon sütkéreztek. A kutya néha egyszer csak csaholni kezdett, kirontottak a házból, hátha valaki bejött az erdő felől, de az ezeket a szobrokat ugatta. Szerencsére rövid pórázra volt megkötve. Amikor Kużdżałowa magot szórt a baromfiaknak, azon nevettek az emberek, hogy ezeket a szobrokat eteti, mert egyre nagyobbak lettek.
Nem közönséges szobrok voltak azok, ahogy maga elképzelné. Jó nagy darab maga, látom, de az semmi, nagyobbak voltak azok nálam, meg magánál is. Az „Utolsó vacsorát” például, amikor elkezdték kifaragni, egész tisztást vágtak az erdőben. Az asztal maga jó párszor akkora, mint az enyém, a padok is több olyat kitettek, mint ezek itt. És az apostolok így is szorosan ültek egymás mellett, nehogy ne maradjon helye a Krisztusnak. Ott kuporgott, mellette állt az egyik apostol, kinyújtott kezében pohárral, a másik pedig az asztalra borulva aludt, és sokkal kisebb volt náluk. Biztosan a derekukig sem ért volna, ha állt volna, meg az összes többiek is. Már töviskorona volt rajta, és mintha valamin aggódott volna, a tenyerébe temette az arcát. Az asztal másik végéről az egyik apostol még ki is nyújtotta a kezét a korona felé, mintha le akarta volna venni a fejéről, hogy még korai, de nem ért odáig. Az asztalon egypár boroskorsó állt, és mindegyik korsó, nincs is olyan edényem, hogy össze tudjam hasonlítani. Ez a dézsa vagy ez a vödör is túl kicsi lenne. A kenyér, nem emlékszem, hogy valahol ekkora cipókat sütöttek volna. Márpedig sütöttek tízkilósakat is. Úgy volt, hogy még egy tetőt is csinálnak a vacsorázók fölé, de erre már nem volt idejük.
Nem tudom megmondani magának, mennyit értek azok a szobrok. Akkoriban féltem tőlük. De mérhetők-e a szobrok a félelemmel? Főleg ha valaki annyi idős, mint én akkor. Amikor anyám valamiért átküldött hozzájuk, hogy kérdezzek meg vagy kérjek kölcsön valamit, azt mondtam, hogy nem volt nekik, vagy hogy senkit sem találtam otthon. Bezörgettél? Bezörgettem, de nem jött ki senki. Aligha hitt nekem, mert egy kis idő múlva valamelyik nővéremet küldte el, Jagodát vagy Leonkát, de úgy, hogy ne lássam.
Nem lehetett arról hallani, hogy valamelyik szobrot megpróbálták volna eladni. Mert hát kinek is? Vásárba egy ilyen szoborral, mit nem mond? Itt meg, falun, ki jönne ide szobrokat venni? A felvásárlók ennivalóért jártak ide, mondtam már magának, babért, lisztért, kásáért. Egyszer ment csak el a nagypapa, igen, az a világtalan, hogy megkérje a papot, engedje meg, hadd állítsanak fel egy-két szobrot a templomban. Nem egyezett bele, mert nem végeztek semmilyen iskolát.
Fordította: Hermann Péter
A teljes szöveg a Magyar Lettre Internationale legújabb számában olvasható.
Wiesław Myśliwski: Traktat o łuskaniu fasoli, Wydawnictwo Znak, Kraków, 2010.
Fotó: www.znak.com.pl
