Egy másodosztályú Intercity-kocsiban ülök, valahol egy ronda prérin, olyan, mintha katonai álcahálóval volna letakarva, félúton vagyok Poznań és Wrocław között, és arra gondolok, lehet, hogy épp ez a vonat, és nem az ágy lesz az a hely, ahol elhangzik utolsó szánalmas nyögésem, a testemben pedig elkezdődik az a lassú folyamat, melynek során emberi hullává alakul át, és teljes pompával bocsátja ki magából a szövetek rothadásakor keletkező putreszcin és kadaverin visszataszító bűzét, később kikelnek azok az ocsmány lárvák, nyüvek, egy egész sereg féreg.
Fotó: Lengyel Intézet
Gyűlölöm, ha áll a vonat, főleg a prérin, az üres térben, ebben az üres, lapos Lengyelországban. Amikor a vonat a pusztában áll, az az érzésem, hogy egy pillanat múlva a szívem is megáll, hogy megalázó módon fordulok fel az álló vonatban, az üres prérin, mely olyan üres, mint egy kitöltetlen exceltábla, hogy miattam még tovább kell a vonatnak állnia, míg meg nem jön a mentő meg a halottaskocsi, míg az illetékes orvos meg nem állapítja hivatalosan, hogy elhunytam, és ami tényleg mulatságos, hosszú évek után ez lesz az első kapcsolatom orvossal, csak ezúttal nem fog arra utasítani, hogy vegyem le az alsómat, köhögjek, nem fogja benyomni az ujjait a bordáim közé vagy a végbelembe, nem fogja kezébe venni a fejemet, megnyomkodni a nyirokmirigyeimet, hogy megnézze, nem nőttek-e meg, nem mondja a végén: tessék felöltözni.