Egy másodosztályú Intercity-kocsiban ülök, valahol egy ronda prérin, olyan, mintha katonai álcahálóval volna letakarva, félúton vagyok Poznań és Wrocław között, és arra gondolok, lehet, hogy épp ez a vonat, és nem az ágy lesz az a hely, ahol elhangzik utolsó szánalmas nyögésem, a testemben pedig elkezdődik az a lassú folyamat, melynek során emberi hullává alakul át, és teljes pompával bocsátja ki magából a szövetek rothadásakor keletkező putreszcin és kadaverin visszataszító bűzét, később kikelnek azok az ocsmány lárvák, nyüvek, egy egész sereg féreg.
Fotó: Lengyel Intézet
Gyűlölöm, ha áll a vonat, főleg a prérin, az üres térben, ebben az üres, lapos Lengyelországban. Amikor a vonat a pusztában áll, az az érzésem, hogy egy pillanat múlva a szívem is megáll, hogy megalázó módon fordulok fel az álló vonatban, az üres prérin, mely olyan üres, mint egy kitöltetlen exceltábla, hogy miattam még tovább kell a vonatnak állnia, míg meg nem jön a mentő meg a halottaskocsi, míg az illetékes orvos meg nem állapítja hivatalosan, hogy elhunytam, és ami tényleg mulatságos, hosszú évek után ez lesz az első kapcsolatom orvossal, csak ezúttal nem fog arra utasítani, hogy vegyem le az alsómat, köhögjek, nem fogja benyomni az ujjait a bordáim közé vagy a végbelembe, nem fogja kezébe venni a fejemet, megnyomkodni a nyirokmirigyeimet, hogy megnézze, nem nőttek-e meg, nem mondja a végén: tessék felöltözni.
Megspórolom mindezeket a kissé fájdalmas eljárásokat, nem nyögöm ki a klasszikus kérdést: van valami bajom, doktor úr? Nem, már nincs semmi baja, felelné a mentőorvos, a kicsiny tankszerű fekete gyászkocsival érkező halottszállítók pedig bepakolnának egy zsákba, és kivinnének a vagonból, az utasok bosszús tekintetétől kísérve, akik egyrészt dühösek, mert a prérin való álldogálás tovább tartott, másrészt felizgatta őket a hulla látványa, egy hulla látványa ugyanis mindig izgalmas a csőcseléknek, ezen alapszik az egész mai, populárisnak nevezett kultúra, bár ez a megfogalmazás nyilvánvalóan olyan, mint egy nevetséges oximoron. Az a benyomásom, hogy a szemben ülő nőnek, aki úgy néz ki, mint egy régi kiszínezett fekete-fehér fénykép, láthatók még ilyenek itt-ott a tönk szélén álló fényképész műtermekben, és aki figyelmesen vizslat, amikor azt hiszi, nem látom, egyáltalán nem volna ellenére, ha most hirtelen a szívemhez kapnék, kidülledne a szemem, és lefordulnék az ülésről, lenne mesélnivalója a következő napokban, sőt, hetekben: egyszerűen hirtelen fulladozni kezdett, kocsányon kezdett lógni a szeme, és a padlóra esett, ide – mutatna a kőre a konyhában vagy a szőnyegre a nagyszobában – pontosan a lábam elé, azonnal kiszaladtam a folyosóra, kiabáltam: meghalt egy ember! és meghúztam a vészféket, bár az van oda írva, hogy az indokolatlan használat büntetendő, de hisz ez indokolt használat, ha egy ember váratlanul meghal a vonatban. Igaz, azonnal tisztába lettem vele, hogy a vonat amúgy is a pusztában áll, nem kell tehát meghúzni a vészféket, de egy ilyen pillanatban ki gondol arra, megy a vonat vagy áll, amikor épp meghal egy ember?
A halál ugyanis az emberek szemében nem akármilyen attrakció, nem a saját halálomra gondolok persze, hanem másokéra, a legjobb persze, ha az a másvalaki a tévéből ismert személy, esetleg egy családtag (micsoda attrakció ez, hónapokra elegendő!), de egy ismeretlen hirtelen elhunyta, különösen ha az ember szeme láttára történik, az sem lebecsülendő dolog. Az emberek sóvárogják a valódi halált, mivel már egy kicsit megunták azt a nem valódit, amellyel a tévé szolgál nekik, hányszor látható naponta halottmímelés, agyonlövésmímelés, mészárlásmímelés, ez már kezd határozottan unalmas lenni, még a kutyamarta gyerekekről, apjuk által meggyilkolt lányokról, anyjukat megölő fiúkról szóló, bőségesen illusztrált bulvárszövegek is kezdenek kissé egyhangúak lenni, bár persze első látásra, amikor a vérre és szerencsétlenségre vágyó tekintet rávetődik ezekre a cikkekre és elmosódott fotókra, mindez nagyon látványos és – hogy is mondjam – ízletes. Ez a helyzet, mivel az embereket felizgatja – úgy gondolom, erotikus értelemben – mások megaláztatása, ezt az izgalmat rejtik aztán hamis részvét mögé, amit hazugul empátiának hívnak, emögött lényegében a schadenfreude áll, ami tipikus az emberiségre nézve, kivált a mi országunkban élő emberiségre nézve, a mások baján és megalázásán érzett kielégülés, ez áll a kíváncsiság és az izgalom mögött, és ez elfojtja bennük annak felismerését, hogy egyszer ők is bele fognak kóstolni ilyen megaláztatásba, amikor fájdalom és rettegés közepette fognak haldokolni, vagy hirtelen szégyenletes módon fognak összeesni az utcán, a bolti pénztárnál, amikor elüti őket egy autó, és a bevásárlószatyorból kiszóródnak a benne rejlő kincsek: krumpli, retek, tej, kolbász és kenyér, a még nyomdafestékszagú bulvárlap, ez az a kép, amelyet kedvelnek a sajtófotósok, mert úgy képzelik, ez jelképezi az emberi élet törékenységét, ez illusztrálja azt a mondást, hogy nem tudjátok sem a napot, sem az órát, kérem, íme – egy pillanattal ezelőtt valaki még vásárolt, gondosan kiszámolta a pénzt a kasszánál, egy negyedórája még az aznapi ebédet tervezte, vagyis életének további menetét tervezte, itt meg ezt az életet egyetlen isteni gesztus megszakította, és az illető ezúttal örök álomba merült.
Ó, ha örök álom volna a halál, friss ágyneműben, ha a halott átfordulhatna az egyik oldaláról a másikra, felébredhetne, kimehetne a fürdőszobába vizelni, majd visszatérhetne, és jóízűen visszaaludhatna, még horkolhatna és hánykolódhatna is az ágyban, voltaképpen egy egész örökkévalóságig horkolni, hánykolódni, egyik oldalamról a másikra fordulni, ilyen halált azért elfogadnék.
Nézem a kiszínezett fekete-fehér fotós nőt, nagyjából annyi idős lehet, mint én, talán egy kicsit
idősebb, az arcán a vastag púderréteg alatt ott vonaglanak élete rutinjával megtelt évei, a határtalan unalom, a semmiféle magasabb szükségszerűséggel nem indokolt létezés, az egzisztenciának nevezett gyári futószalag mellett álldogálás, úgy harcol tehát a rutin és az unalom ellen, hogy mások élete iránt érdeklődik, miközben az ő élete teljesen érdektelen, ezt pontosan tudja, maradt annyi intelligenciája, hogy tudja, a létezése teljesen fölösleges, bár azzal áltatja magát, hogy még szükség van rá: a férjének, a felnőtt gyerekeinek, akik természetesen semmire sem mennének nélküle, talán az unokáinak is, akiknek persze a nagymama gondoskodása nélkül esélyük sem volna felnőni, azzal butítja magát, hogy bebeszéli magának, a világ nem tud nélküle boldogulni, miközben persze nem így van, a gyerekei gyűlölik, ha lelkendezve meglátogatja őket, és inspekciót tart fölöttük, ellenőrzi, tele van-e a hűtő, nem porosak-e a bútorok, meg van győződve róla, ha ő nem törődne ezekkel a dolgokkal, akkor elhanyagolva éhen pusztulnának. A férje már húsz éve megunta, és amikor nem tud elaludni a horkolásától, azon töpreng, ne nyomjon-e az arcára egy párnát, hogy örökre abbahagyja a horkolást. Ébredés után, amikor ránéz a feleségére, a saját életére gondol, hogy más is lehetne, így gondolkodik egyébként mindenki, úgyhogy nincs ebben semmi különös. Aztán tovább élnek együtt, tovább esznek és horkolnak együtt.
Az asszony azonban jól tudja, hogy mindez unalmas és monoton, tehát azoknak az embereknek a sorsát követi nyomon, akiket naponta lát a tévében, akikről az olcsó lapocskákban olvas, biztos, hogy így van, mert hisz mellette ott hever A sztárok életéből című hetilap kissé meggyűrődve, ezt a mocskot fillérekért árulják minden bódéban, feltehetően jó pár millió példányban. Ez a szám már teljesen ki van olvasva, hiszen nem láthatta előre, ahogy egyébként én sem, hogy órákig kell vesztegelnünk a pusztában álló Intercityben, melynek már régóta a wrocławi pályaudvaron kellene lennie.
A vonat három órája áll mozdulatlanul, már alaposan kiolvastam az útra bekészített összes újságomat, még azokat a cikkeket is, amelyek nem érdekelnek, és hogy elüssem az időt, a szolgálati laptopomon írom azt, amit épp írok. Azaz belső szükségletből írok, nemcsak azért, hogy elüssem az időt, az lesz a legjobb, ha belső szükségletnek hívjuk.
Fordította: Hermann Péter
A teljes regényrészlet a Magyar Lettre Internationale legújabb számában olvasható.
Krzysztof Varga: Trociny, Wyadwnictwo Czarne, 2012.
Fotó: www.culture.pl
