1. Félelem a hazamenéstől, avagy a hazai sör kihalása
Képzeljék el, hogy az orruk előtt elsuhan egy repülőhordozó azokkal a mennydörgő mifenékkel, amelyek fölrepülnek és belefúródnak az égbe. Vagy hogy fölsorakoznak a járdán a jobboldali radikálisok, miniszoknyában meg neccharisnyában, és agitálni kezdenek a bevándorlók s az afro-ázsiai prostituáltak társadalmi jogaiért, közben meg ingyen adják. Vagy hogy a nappalijában rumbázni kezd a pápa meg Fidel Castro. Maguk meg egyáltalán nem reagálnak, észre sem veszik. Mert minden agytekervényük, minden idegcsomópontjuk és minden sejtjüknek minden sejtplazmája, minden egyes szőrszáluk hegye valami sorsdöntővel foglalkozik. De valóban sorsdöntővel. Például a világbajnokság döntő mérkőzésével, melyben a mieink vesztésre állnak, ámde rendezték soraikat és visszaszorították az ellenfelet, gólhelyzet van és totál hepaj – és akkor bedöglik a tévékészülék. És hitetlenkedve bámulják azt az átkozott kasztnit.
Pofán csapni a sörösüveggel.
Kivágni az ablakon.
Kiugrani az ablakon.
Mit lehet csinálni?
Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik most az agyuk, és semmi más nem érdekes.
Ilyen helyzetben van Baba. Ül a számítógép előtt az Agramer szerkesztőségében és bámulja a monitort avval a döglött-tévé tekintettel. Bámulja tehát Baba a Microsoft ablakát, és várja a csodát. Hogy a monitoron a Software Boldogasszony alakjában megjelenjék egy mondat, egyetlenegy rühös mondat; attól kezdve menni fog minden, mint a karikacsapás. Probléma nélkül. Csak adassék meg neki az az egy mondat.
Pedig reggel olyan egyszerűnek tűnt minden. Olyan őrülten egyszerűnek. Reggel, munkába menet megvolt a történet, megvolt az első mondat meg néhány ragyogó motívum, minden megvolt. Most azonban csupán egy végtelen virtuális papírrolni van, az üres ablak, mely mögött nincsen semmi.
Minden rendben?
Baba összerezzent és fölnézett. Ezek a hangok, melyek csak úgy felharsannak valahonnét. Mint mikor az Úr megszólította Ábrahámot Izsák ügyében. Az Úr szerencsére ritkán fordult Babához. Most sem tette. Csupán a városi rovat újságírónője állt meg Baba asztala mellett. Még csak néhány hete van a szerkesztőségben, még nem készítette ki a munka. Sem kívül, sem belül. Még mindig nem fogta föl, hogy mibe csöppent bele. Úgy hiszi, hogy a rovatszerkesztő szerelemből dugja, s mindezek a gyomorbajos, ingerült és fölfúvódott, véreres szemű veteránok, mint amilyen Baba is, voltaképpen festői karakterek. Mindegyik olyan cool. Közben még csak nem is sejti, hogy néhány év múlva ő is festői karakter lesz. És egyáltalán nem fogja coolnak tartani magát.
Tessék, mondta Baba, mikor összeszedte magát.
Ezek a szemétládák, mondta a lány. Közben meg kipurcant a kompjúterem.
A kompjúterrel nincs semmi baj, mondta Baba.
Megpróbálhatnád újraindítani mégis.
Itt a baj, mondta Baba, és a mutatóujjával megkoppintotta a halántékát.
Azt is újra lehet indítani, mondta a lány.
Talán, így Baba. Megyünk?
Hova?
Ledöntünk valami italt, mondta Baba. Helyreállítjuk a rendszert, meg ilyesmi.
Muszáj írnom, mondta a lány.
Világos, mondta Baba, hogyhogy rögtön nem jutott eszembe?
A szerkesztőség előtti kávéházi teraszt megszállták az újságírók. Hangosan beszéltek, röhögtek és ittak. Néhányan az asztalukhoz hívták Babát, ő azonban csak legyintett, és ment tovább a parkoló felé. Még mindig gyötörte az az elpárolgott mondat. A francba, reggel le kellett volna állni az út mellett, és leírni. Most már késő. Ó, hányszor, de hányszor kicsúsztak a kezéből a szálak, mert úgy gondolta: majd később. Holnap. Van idő. Ám az ilyesmik nem várnak ránk az örökkévalóságig. A fontos dolgok állandóan mozgásban vannak, rohannak a maguk pályáin, amelyek csak néha kereszteződnek a mi útjainkkal. Az a nő, akivel a minap szembetalálkoztál az utcán, valószínűleg soha többé nem fog felbukkanni az életedben. A ráismerés örömével mosolygott rád, nemde, köszönhettél volna neki és szóba elegyedhettél volna vele, ki tudja, mi születhetett volna ebből, de nem tetted meg. Túl sokáig gondolkodtál, s mire utána fordultál, a nő már eltűnt a tömegben. És most eszed magad emiatt. Ilyen esetben mindig gyorsnak kell lenni. Megragadni az alkalmat, aztán lesz idő gondolkodni, hogy mi legyen. A dinoszauruszok azért haltak ki, mert lassan járt az eszük. Csak rágcsálták a növényeiket, és úgy gondolták, hogy van idő. Csak az örökkévalóságban van idő, világos?
Baba a Slavonska sugárúton hajtott kelet felé, és azon gondolkodott, hogy most hova legyen. Menjen haza? Á, dehogy, semmiképp sem fog hazamenni. Otthon minden olyan szomorú. A tévészékháznál észak felé kanyarodott, és a Miramarskán befutott a belvárosba. Egy ideig furikázott a városban, megpróbált belőni valami célt. Mindenütt ugyanaz a látvány fogadta: balra s jobbra elmozogtak a házak, köztük szemaforok hunyorogtak. Aztán megunta ezt a körözést. Nem tudta eldönteni, hová menjen. Eszébe jutott néhány hely, de egyik sem vonzotta különösebben. Ugyan melyik hely lenne érdekes délután négykor a zágrábi nyári hőségben? A Szent Vinko-templomnál, miközben a zöldre várt, az Ilica házainak homlokzatára látott. Megpróbált varázsolni. Menjen végig az Ilicán a villamos, most! Omoljon össze ott az a daru, mely a tetők fölött meredezik! Vagy legalább rohanjon ki valaki valamely kapuból kalasnyikovval a kezében, és lőjön bele a járókelőkbe. Semmi sem történt. Lekanyarodott a Dalmatinskába és leparkolt.
Fordította: Radics Viktória
A teljes regényrészlet a Magyar Lettre Internationale 2013/2014 téli számában olvasható.
Edo Popović: Izhod Zagreb jug, Meander, 2003.
Fotó: www.booksa.hr
