A bennem élő világ
A réten keresztülgyalogolva tettem meg az első utazásomat. Sokáig senki nem vette észre, hogy eltűntem, ezért meglehetősen messzire sikerült eljutnom. Keresztülmentem a parkon, aztán – mezei utakon, a kukoricáson és a felázott, gólyahírrel teli, öntözőárkokkal rácsozott réten át – eljutottam egészen a folyóig. A folyó egyébként amúgy is mindenütt jelen volt a síkságon, beszivárgott a gyep alá, körülnyaldosta a rétet.
Amikor felkapaszkodtam a töltésre, egy mozgó szalagot pillantottam meg, a keretekből, az egész világból kihömpölygő utat. És ha valaki szerencsés volt, mindkét irányba úszó bárkákat láthatott rajta, hatalmas lapos csónakokat, melyek ügyet sem vetettek a partokra, a fákra, a töltésen álldogáló emberekre, bizonyára változékony, figyelemre sem érdemes tájékozódási pontoknak, kecses mozgásuk szemtanúinak tartották őket. Arról álmodoztam, hogyha megnövök, ilyen bárkán fogok dolgozni, vagy ami még jobb, magam leszek a bárka.
Nem volt ez nagy folyó, mindössze az Odera; de akkor én is kicsi voltam. Megvolt a maga helye a folyók hierarchiájában, ezt később ellenőriztem a térképeken, meglehetősen másodrangú, de szembeötlő, vidéki algrófnő Amazonas királynő udvarában. Nekem azonban teljesen megfelelt, hatalmasnak látszott. Tetszése szerint folydogált, régóta nem volt szabályozva, kiöntésre hajlott, kiszámíthatatlan volt. Itt-ott a part mentén valamilyen víz alatti akadályba ütközött, és akkor örvényleni kezdett a víz. Csak folyt, vonult, lefoglalták a horizont mögött, valahol messze északon rejlő úticéljai. A tekintet nem tudott rajta megpihenni, mert magával vonzotta a látóhatáron túlra, bele lehetett szédülni.
Figyelmet sem fordított rám, magával volt elfoglalva a változékonyan ballagó víz, amelybe soha nem lehet kétszer belépni, amint később megtudtam.
Minden évben busás fizetséget szedett azért, mert bárkákat hordott a hátán – mert minden évben belefulladt valaki, hol egy fürdőző gyerek forró nyári napokon, hol valami részeg, aki csodával határos módon feltántorgott a hídra, és hiába a korlát, beleesett. A vízbefúltakat mindig sokáig és nagy hűhóval keresték, ami az egész környéket feszültségben tartotta. Búvárokat és katonai motorcsónakokat szereztek. A felnőttek kihallgatott beszámolói szerint a megtalált holttestek püffedtek és sápadtak voltak – a víz minden életet kimosott belőlük, annyira elmázolódtak az arcvonásaik, hogy a hozzátartozóknak gondot okozott a hullák azonosítása.
A töltésen álltam, a hullámokat néztem, rájöttem, hogy minden veszély ellenére mindig az lesz majd jobb, ami mozgásban, mint ami nyugalomban van; hogy nemesebb lesz a változás, mint az állandóság; hogy ami mozdulatlan, annak szét kell bomlania, el kell torzulnia, el kell hamvadnia, ami viszont mozog, az akár örökké is tarthat. Azóta a folyó tűhegyesen rögzült bele a park bennem élő biztonságos, állandó képébe, a melegágyak mellé, amelyekben zöldségek teremtek szégyenlős sorokban, és a betonlapokból álló járda mellé, ahol ugróiskolát lehetett játszani. Átfúrta, vertikálisan jelölte ki a harmadik dimenziót; lyukat csinált benne, és a gyermekvilágról kiderült, hogy mindössze gumijáték, sziszegve távozott belőle a levegő.
A szüleim nem tartoztak igazán az otthonülők törzséhez. Többször költöztek el egyik helyről a másikra, mire végül hosszabb időre állapodtak meg egy vidéki iskolában, távol a rendes utaktól és a vasúttól. Utazásnak számított már az is, ha ki kellett menni a határba, el kellett menni a városba. Bevásárlás, papírok intézése a községi hivatalban, mindig ugyanaz a fodrász a főtéren a városháza mellett, ugyanabban a köpenyben, amit hasztalanul mosott és klórozott, mert a kliensek hajfestéke kalligrafikus foltokat, kínai írásjeleket hagyott rajta. Mama hajat festetett, apa pedig a Nowa kávéházban várta meg, a kint felállított két asztal egyikénél. A helyi lapot olvasta, amelyben mindig a bűnözési rovat volt a legérdekesebb, olyan tudósításokkal, hogy egy pincét kiraboltak, elvitték a lekvárt és az uborkát.
Azok a vakációs kirándulóutazások félelmetesek voltak, a Skodát dugig telepakolták. Hosszasan készülődtek, kora tavaszi estéken tervezgettek, amikor még épp hogy csak elolvadt a hó, de a föld még nem tért magához; várni kellett, amíg végül odaadja a testét az ekéknek és a kapáknak, hagyja magát megtermékenyíteni, hogy aztán reggeltől estig lefoglalja az idejüket.
Ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelyik kemping-utánfutókkal utazgatott, maguk után vonszolták az otthon pótlékát. Gázfőzőt, összecsukható asztalokat és székeket. Műanyag zsinórt a mosott holmi kiteregetésére, ha megálltak, meg facsíptetőket. Vízhatlan viaszosvásznat az asztalra. Piknikezéshez való turistakészletet – színes műanyag tányérokat, evőeszközöket, sótartót és poharakat.
Apa útközben, egy bolhapiacon, amelyet anyával együtt meglehetős szívesen kerestek fel (amikor épp nem templomok és emlékművek mellett fényképezkedtek), vett egy katonai vízforralót – rézből készült berendezést, az edény közepén volt egy üreges cső, oda kellett bedugni egy marék meggyújtott pálcikát. És bár a kempingekben lehetett áramot használni, ebben a kannaszerűségben forralta a vizet, füst és zűrzavar közepette. A forró edény fölé hajolt, és büszkén hallgatta a forrás bugyborékolását, majd teafiltereket lógatott beléje – valódi nomád volt.
A kijelölt helyeken vertek tábort, kempingekben, mindig olyanok társaságában, akik olyanok voltak, mint ők, csevegésbe elegyedtek a szomszédaikkal a sátorköteleken száradó zoknik mellett. Útikönyvből állapították meg az útvonalat, gondosan kijelölve a nevezetességeket. Délig fürdés a tengerben vagy egy tóban, délután pedig kirándulás a városokban található ókori műemlékekhez, a végén vacsora – általában konzerves üvegből: pörkölt, fasírt vagy paradicsomos húsgombóc. Csak a tésztát vagy a rizst kellett megfőzni. Örökös spórolás, a złoty gyönge, ez a világ garasa. Olyan helyek felkutatása, ahol van áramcsatlakozás, aztán a kelletlen összecsomagolás, hogy tovább lehessen menni, ám mindig az otthon metafizikai vonzáskörében. Nem voltak igazi utazók, mert azért utaztak el, hogy visszatérjenek. És megkönnyebbülve tértek vissza, a jól elvégzett kötelesség érzésével. Visszatértek, hogy a komódról felmarkolják a levél- és számlahalmot. Nagymosást csináljanak. Titokban ásítozó barátaikat fényképmutogatással untassák halálra. Ez mi vagyunk Carcassonne-ban. Itt meg a feleségem, háttérben az Akropolisz.
Aztán egész évben megtelepedve élték elég furcsa életüket, reggelente visszatérve arra, amit este félbehagytak, a ruháikat áthatotta a lakás szaga, a talpuk fáradhatatlanul taposott ki ösvényeket a szőnyegen.
Ez nem nekem való volt. Nyilván hiányzott valamilyen génem, amely úgy hat, hogy ha hosszabb időt áll valaki egy helyben, azonnal gyökeret ereszt. Sokszor próbálkoztam, de a gyökereim mindig kurták voltak, és akármelyik széllebbenés kiszakított. Nem tudtam kicsírázni, hiányzott ez a növényi képességem. Nem táplál a föld sója, anti-Anteusz vagyok. Az energiám a mozgásból veszem – az autóbusz rázkódásából, a repülőgép zúgásából, a kompok és vonatok himbálózásából.
Fordította: Hermann Péter
A részlet Olga Tokarczuk Bigeuni című (Wydawnictwo Literackie, 2007), magyarul eddig meg nem jelent regényéből származik. A teljes fordítás a Magyar Lettre Internationale 2013/2014 téli számában olvasható.
Fotó: www.lubimyczytac.pl. Wikipedia.
