A Mostar Sevdah Reunion nem először jár Magyarországon, hiszen volt már fellépésük a Müpában, és többször is nagy sikert arattak a Sziget közönsége előtt. Utolsó lemezük a Tales From A Forgotten City 2013-ban jelent meg, és ezzel a címmel egy dokumentumfilm is készült a kultikus bosznia-hercegovinai zenekar történetéről. Idén márciusban a Söndörgő vendég zenakaraként látogattak el hozzánk, hogy fellépésükkel megtiszteljék a szentendrei fiúkat jubileumuk alkalmából. Mišo Petrović szólógitárossal, és Dragi Šestić menedzserrel beszélgettünk a koncert előtt.
Néhány ismerősömnek megmutattam a zenéteket és azt mondták, hogy nem lennének képesek sokáig és sokat hallgatni, mert nagyon szomorú. Bár nem értették a szöveget, az érzések még így is átjöttek. Hogyan magyaráznátok el valakinek, akinek fogalma sincs erről a kultúráról, hogy mi az a sevdah és a sevdalinka?
Mišo Petrović: A repertoárunk nem csak lassú és szomorú dalokból áll, szóval nem csak úgynevezett sevdalinkakból, de vannak tempósabb feldolgozásaink is. Ez az amiben talán a leginkább különbözik a műfaj a jazztől vagy a bluestól, ezért nem is szeretem a „balkáni blues” összehasonlítást. Ugyan hangzatos az elnevezés az újságoknak meg a médiának, de ez ennél jóval összetettebb. Ráadásul olyan hatást kelt, mintha a blues magasabb színvonalú lenne. A sevdah egy érzés, a sevdalinka pedig a forma, a dal, ami leírja ezt az érzésvilágot. Ezért inkább közelebb áll a portugál fado zenéhez. Amikor pedig gyorsabb, tempósabb a dal, az arab zenei műfajra hasonlít jobban. Igaz, hogy a dalokban jelen van valamennyire a szomorúság is, de ez leginkább a szövegekben és annak előadásmódjában, a vokálban jelenik meg. Ez az énekes sajátja, az ő hozzáállása, értelmezése, ugyanúgy, ahogy a flamencoban vagy a fadoban.
Péntek kora este van. Justyna élénk, ide-oda rebbenő szeme csillog. A kávés- és teáscsészék visszafogott csilingelése szép lassan vaskos kocsmazajba csap át. Ha nem vigyázunk már megint elnyel minket a város, hogy valami nihilista ragaccsal loccsantson tarkón, ami épp elég ahhoz, hogy sorsunkon sajnálkozva sokáig üljünk, értelmetlenül de kitartón. És valakinek talán épp most lesz elege mindebből. Valaki talán épp ebben a pillanatban gondolja úgy, hogy rá szüksége lehet valahol, valakiknek. Talán pont a 
