Péntek kora este van. Justyna élénk, ide-oda rebbenő szeme csillog. A kávés- és teáscsészék visszafogott csilingelése szép lassan vaskos kocsmazajba csap át. Ha nem vigyázunk már megint elnyel minket a város, hogy valami nihilista ragaccsal loccsantson tarkón, ami épp elég ahhoz, hogy sorsunkon sajnálkozva sokáig üljünk, értelmetlenül de kitartón. És valakinek talán épp most lesz elege mindebből. Valaki talán épp ebben a pillanatban gondolja úgy, hogy rá szüksége lehet valahol, valakiknek. Talán pont a Bátor Táborban. Justyna Etenkowska ötször járt már ott, mint tolmács önkéntes. Már néhány éve azon gondolkodik, hogy abba kéne hagyni, hogy ez lesz az utolsó, aztán az év eleji toborzásoknál újra jelentkezik. Idén is. Immár hatodjára.
Szudántól Hatvanig
Érettségi után leginkább önkénteskedni akartam. Szudánba vágytam. De túl fiatal voltam. Mivel még nem töltöttem be a 18-at, nem passzoltam bele egyetlen önkéntes programba sem. Arra gondoltam, hogy addig is elkezdem az egyetemet. Olyan szakot kerestem, ami valami gyakorlati, kézzelfogható tudást ad. Nyelvszakban gondolkodtam. Miért épp a magyar? A bátyám, aki igazi nyelvzseni nálunk a családban egyszer járt Magyarországon engem pedig utána azzal heccelt, hogy na ez az a nyelv, amit lehetetlenség megtanulni. Csak azért is jelentkeztem... Különben sem éreztem, hogy a dolognak tétje lenne. A magyar eleinte rossz döntésnek bizonyult. Egy év kemény nyelvtanulás után még mindig úgy éreztem, hogy egyetlenegy helyes mondatot sem tudok összerakni. Aztán valahogy mégis jobb lett. Másodéves voltam, amikor összetalálkoztam Lucynával Krakkóból. Ő mesélt nekem először a Bátor Táborról, ahol önkénteskedett. Nagyon belelkesültem, hiszen együtt volt benne mindaz, amire vágytam. Önkéntesség, nyelvgyakorlás, kihívás. Nem igazán volt tapasztalatom a gyerekekkel. Ezért júliustól szeptemberig elmentem Izlandra opernek. Ott úgy éreztem, hogy elég jól elboldogulok, ezért úgy döntöttem, hogy belevágok. A leginkább attól tartottam, hogy nem lesz majd elég a magyar nyelvtudásom. Jelentkeztem. Behívtak a többi jelentkezővel együtt egy beszélgetésre. Kiválasztottak. Féltem, attól, hogy mi vár rám. Leginkább a felelősségtől, hogy vajon elboldogulok-e. Hiszen a Bátor Táborba nem egészséges, hanem krónikus beteg gyerekek jönnek a régióból. Lengyelek, szlovákok, csehek. Van akinek az állapota kritikus, van olyan akin a betegsége látszik, és van olyan, akin nem. Előtte azonban a szervezők alaposan felkészítik az önkénteseket, attól függően, hogy melyik táborba jelentkeznek, és milyen feladatra. Mert több tábor, és többféle feladatkör is van. A kicsiknek, a 7-13 éveseknek július-augusztusban van, a kamaszoknak, a 14-18 éveseknek június - júliusban. Lehet jelentkezni tolmácsnak, ún. házicimbinek (a gyerekekkel leginkább ők törődnek, ez afféle pótszülői szerep) vagy játszócimbinek (ők gondoskodnak a játékokról, a programokról). Ezen kívül van egy komoly szakmai-egészségügyi stáb. Szakorvosok, onkológusok, pszichológusok.Így megoszlik a felelősség, hiszen rájuk bármikor számíthatunk.
Az én életemben nagyon fontos ez a tábor. Szerintem ma elég általános, hogy az emberek olyan munkát végeznek, ahol ők csak egy nehezen átlátható és összetett munkafolyamat részei. Így vagyunk ezzel sokan. A nap végére elfáradunk, de nem tudunk semmi konkrét eredményt sem felmutatni. Ha egy cipész egész nap talpal, tüsténkedik, megjavít harminc pár cipőt, lehet, hogy estére elfárad, de jólesően, hiszen harminc ember lábbelijéről gondoskodott. A Bátor Tábor megadta nekem ezt az érzést. Ha egy gyerek csak egy másodpercre is elfeledkezik a betegségéről, újra gyerek lehet és át tudja adni magát a játéknak, a pillanatnak, újra tud nevetni, visszatalál kortársaihoz és eközben otthon a sokéves állandó felügyelettől megfáradt szülő is lélegzethez jut egy pillanatra, akkor a munkánknak már volt értelme.
Sírva fakadtam, mert annyira tehetetlennek éreztem magam
Szép de fájdalmas pillanatokat élünk át évről-évre. Két évvel ezelőtt volt egy kisfiú. Figyelemhiányos viselkedészavarral. Ráadásul nagyfokú látáskárosodással. Nagyon nehezen tudtunk vele boldogulni. Tíz másodpercnél tovább nem tudott koncentrálni, egyhelyben maradni. Volt egy foglalkozás, amin alig tudtam ott tartani. Végül sírva fakadtam, mert annyira tehetetlennek éreztem magam. Hirtelen iszonyatos erővel, hosszan átölelt. Szinte belém kapaszkodott. Mikor elbúcsúztunk sírt, nem akart hazamenni. Dolgoznunk kell a saját érzelmeinken. A haragon, a fájdalmon, az indulatokon, a sajnálaton. Mert néha hibáztatunk és haragszunk miközben tudjuk, hogy nem lehet, elszomorodunk, miközben azért vagyunk ott, hogy örömet okozzunk másoknak.
Csak az erdő
A Bátor Tábor olyan elszigeteltséget jelent, ami segít visszatalálni a gyerekeknek egymáshoz, ugyanakkor a dolgozók-önkéntesek-szervezők csapatát is összekovácsolja. Hiszen körülöttünk nincs más, csak az erdő. Nincs tévé, számítógép, mobiltelefon. A szülők és a gyerekek a tábor ideje alatt nem kommunikálhatnak egymással. A harmadik-negyedik nap környékén mi írunk nekik röviden, hogy minden rendben van. Természetesen vannak olyan kivételes helyzetek, amikor orvosi utasításra kapcsolatba kell lépnünk a szülővel, ha ezt a gyerek állapota megkívánja.
A tábor alatt minden önkéntesnek jut egy félnapos kimenő, és másfél óra szabadfoglalkozás, majdnem minden nap. Persze, ha történik valami, ha pattanásig feszülünk, vagy nem bírjuk a nyomást, akkor valaki mindig akad, aki felváltson. A táborban olyan emberek kerülnek össze, akik között ha néha-néha vannak is összezördülések, vagy apróbb konfliktusok, alapvetően hasonlóképp gondolkodnak. Tudunk egymással beszélgetni. Mindig számíthatunk egymásra.
Miért én?
Már évek óta azt mondogatom: ez lesz az utolsó. De aztán eltelik egy év, és én mégis újra jelentkezem. Sokáig a kicsikhez mentem önkéntesnek. Aztán tavaly kipróbáltam milyen a kamaszokkal. Megrázó de csodálatos élmény. Rengeteg beszélgetés. A kicsikkel más. Ők nem gondolkodnak a betegségükön. Még nem foglalkoznak a külsejükkel. Leginkább törődést igényelnek. Bennük még nem tudatosulnak bizonyos dolgok, amik a nagyobbakat már erősen foglalkoztatják. A kamaszokban ott a harag, az indulat, a betegségükkel szembeni düh: Miért én? –teszik fel a kérdést. Ugyanakkor hihetetlen életerő és vitalitás dolgozik bennük.
Nem a köszönetért
Tudat alatt valamiféle viszonzást vár az ember, még akkor is, ha természetesen nem a köszönetért tesszük, amit teszünk. Titkon vállveregetést, elismerő szavakat remél. Aztán nem így lesz. Ami tetszett a gyerekeknek, azt elfogadták, ami nem, az ellen tiltakoztak. Néha agresszíven, bántón. Amikor viszont örültek, akkor velük örültünk mi is. Én pedig megértettem, hogy a hála, a viszonzás nem fontos. Ez nem rólunk szól, hanem a másikról, és arról a feltétel nélküli igyekezetről, amellyel azon munkálkodunk, hogy az a másik egy pillanatra megfeledkezhessen a helyzetéről, és hogy akár egyetlenegy olyan perchez juttassuk őt, amelyből nekünk nap mint nap részünk van, és ami mellett olyan tékozlón és közömbösen elmegyünk.
Közben már alig halljuk egymást. Párás ablakok közé szorulunk. Soknyelvű, harsány, lüktetés fon minket körül. Hétvégi kocsmatúra-startmezőny. Justynát figyelem és közben sóváran arra a gondolok, hogy talán mindannyian Szudánba készülünk, de csak kevesen jutunk el Hatvanig. Pedig itt van egy kéznyújtásnyira. Justyna is. Hatvan is.
A beszélgetésért köszönet Justynának, a Varsói Egyetem magyar filológia és logopédus szakán végzett hallgatójának, aki korábban a Balassi Intézet műfordítói programjának ösztöndíjasa volt. Jelenleg Magyarországon él. Imádja a könyveket és a színházat. Szabadidejében Háy Jánost fordít.
Felvidéki Eszter
