Péntek kora este van. Justyna élénk, ide-oda rebbenő szeme csillog. A kávés- és teáscsészék visszafogott csilingelése szép lassan vaskos kocsmazajba csap át. Ha nem vigyázunk már megint elnyel minket a város, hogy valami nihilista ragaccsal loccsantson tarkón, ami épp elég ahhoz, hogy sorsunkon sajnálkozva sokáig üljünk, értelmetlenül de kitartón. És valakinek talán épp most lesz elege mindebből. Valaki talán épp ebben a pillanatban gondolja úgy, hogy rá szüksége lehet valahol, valakiknek. Talán pont a Bátor Táborban. Justyna Etenkowska ötször járt már ott, mint tolmács önkéntes. Már néhány éve azon gondolkodik, hogy abba kéne hagyni, hogy ez lesz az utolsó, aztán az év eleji toborzásoknál újra jelentkezik. Idén is. Immár hatodjára.
Szudántól Hatvanig
Érettségi után leginkább önkénteskedni akartam. Szudánba vágytam. De túl fiatal voltam. Mivel még nem töltöttem be a 18-at, nem passzoltam bele egyetlen önkéntes programba sem. Arra gondoltam, hogy addig is elkezdem az egyetemet. Olyan szakot kerestem, ami valami gyakorlati, kézzelfogható tudást ad. Nyelvszakban gondolkodtam. Miért épp a magyar? A bátyám, aki igazi nyelvzseni nálunk a családban egyszer járt Magyarországon engem pedig utána azzal heccelt, hogy na ez az a nyelv, amit lehetetlenség megtanulni. Csak azért is jelentkeztem... Különben sem éreztem, hogy a dolognak tétje lenne. A magyar eleinte rossz döntésnek bizonyult. Egy év kemény nyelvtanulás után még mindig úgy éreztem, hogy egyetlenegy helyes mondatot sem tudok összerakni. Aztán valahogy mégis jobb lett. Másodéves voltam, amikor összetalálkoztam Lucynával Krakkóból. Ő mesélt nekem először a Bátor Táborról, ahol önkénteskedett. Nagyon belelkesültem, hiszen együtt volt benne mindaz, amire vágytam. Önkéntesség, nyelvgyakorlás, kihívás. Nem igazán volt tapasztalatom a gyerekekkel. Ezért júliustól szeptemberig elmentem Izlandra opernek. Ott úgy éreztem, hogy elég jól elboldogulok, ezért úgy döntöttem, hogy belevágok. A leginkább attól tartottam, hogy nem lesz majd elég a magyar nyelvtudásom. Jelentkeztem. Behívtak a többi jelentkezővel együtt egy beszélgetésre. Kiválasztottak. Féltem, attól, hogy mi vár rám. Leginkább a felelősségtől, hogy vajon elboldogulok-e. Hiszen a Bátor Táborba nem egészséges, hanem krónikus beteg gyerekek jönnek a régióból. Lengyelek, szlovákok, csehek. Van akinek az állapota kritikus, van olyan akin a betegsége látszik, és van olyan, akin nem. Előtte azonban a szervezők alaposan felkészítik az önkénteseket, attól függően, hogy melyik táborba jelentkeznek, és milyen feladatra. Mert több tábor, és többféle feladatkör is van. A kicsiknek, a 7-13 éveseknek július-augusztusban van, a kamaszoknak, a 14-18 éveseknek június - júliusban. Lehet jelentkezni tolmácsnak, ún. házicimbinek (a gyerekekkel leginkább ők törődnek, ez afféle pótszülői szerep) vagy játszócimbinek (ők gondoskodnak a játékokról, a programokról). Ezen kívül van egy komoly szakmai-egészségügyi stáb. Szakorvosok, onkológusok, pszichológusok.Így megoszlik a felelősség, hiszen rájuk bármikor számíthatunk.