A napokban jelenik meg az Örökség Kultúrpolitikai Intézet gondozásában a posztkolonialista irodalomtudomány "nagyasszaonyának", Ewa M. Thomsponnak A Birodalom trubadúrjai című könyve. A mű a Nyugat-eurázsiai idő című sorozat első kötete. A bemutató szeptrember 24-én, csütörtökön, délután öt órakor lesz az Írók Boltjában, ahol Szőke Katalin, szlavista, műfordítő, Hörcher Ferenc eszmetörténész, egyetemi tanár és Pálfalvi Lajos polonista, a könyv fordítója beszélgetnek. Addig is ajánljuk olvasóink figyelmébe Ewa M. Thompson egy másik nagyon fontos, Közép-Európa története mint posztkolonialista elbeszélés című írását.
EWA THOMPSON: Közép-Európa története mint posztkolonialista elbeszélés
Emily Dickinson amerikai költőnő így ír az igazságról:
Az igazat ne szembe vágd,
Írd körül, így siker.
Gyenge szemünknek túl erős
A fény, amit lövell.
Villámtól gyerek félszet
A jó szó elcsitít,
Az igazat is adagold,
Mert fénye megvakít.[1]
Meg kell fogadnunk ezt a költői intelmet, amikor posztkolonialista nézőpontból kezdjük tanulmányozni a nem germán Közép-Európát. Ezt a perspektívát abszurdnak tekintik a birodalmi államok elbeszélői. Úgy kell hát bemutatni ezt a nézőpontot, hogy ne szaporítsuk ezzel a tyúkpereket. Induljunk hát ki a legelemibb dolgokból, amelyeket aligha lehet kétségbe vonni.
A XVIII. század óta beszélhetünk „fehéreket gyarmatosító fehérekről”. A következőképpen definiálható ez a fajta kolonizáció: egy terület katonai meghódítása, olyan népesség leigázása, amelynek saját nemzeti tudata, politikai rendszere, nyelve, jogi és társadalmi szokásrendje van. A gyarmatosítás legrövidebb definíciója: perifériává alakítani (erő alkalmazásával) valamiféle anyaországot, bármilyen kicsi is legyen az. A tengerentúli gyarmatosítás is a XVIII. században öltött komoly méreteket. Olyan európaiak végezték ezt, akik általában nem foglalkoztak szomszédaik kolonizálásával. A tengerentúli gyarmatosítás szerzett nyelvi monopóliumot, ezt vonják kétségbe a XXI. században Közép-Európa posztkolonialista kutatói, mert pontosan ebben a régióban voltak a legaktívabbak a „fehéreket gyarmatosító fehérek”. Megszegték az 1648-as vesztfáliai béke alapelveit, mert komoly történelmi múlttal és markáns identitással rendelkező szomszédok elűzésére és bekebelezésére törekedtek. A XX. század második felében kezdődött mind a tengerentúli, mind az európai gyarmatbirodalom felszámolása.
Lengyelország felosztásával zárult Közép-Európa kolonizációja, amelyben Oroszország, Poroszország, Ausztria és az Oszmán Birodalom vett részt. 1795-ben Lengyelország megszűnt mint saját érdekeinek képviselője, a területe pedig idegen hatalmak perifériája lett. Az olyan államokat, mint Csehország, Bulgária, Moldova, Szerbia és Horvátország már korábban elnyeltek a birodalmak. Ennek eredményeképpen a XVIII. század vége felé rátették a nem germán Közép-Európára a varázssipkát: nemcsak mint államiság, jobban mondva államiságok, hanem mint a kultúra alanya és termelője is láthatatlan lett.
A világ e részén végbement gyarmatosításnak megvoltak a maga sajátosságai és egyedi eredményei. Először is, Közép-Európa nagyrészt a tomista kultúra területe, ezt tartósította a kolonizáció. Aki elméletileg akarja megragadni e tájakon a kolonializmust, annak számolnia kell ezzel a ténnyel; a historizmus mércéjével mérni Lengyelországot kicsit olyan, mint a felvilágosodás taxonómiájával magyarázni a görög mitológiát.[2] Másodszor, a lengyel állam – legalábbis átmenetileg – gyarmatosító ország is volt (Ukrajnáról, Litvániáról és Fehéroroszországról van szó), amelyet aztán szintén kolonizáltak. Ezért zavarodnak össze az értékek, ingadoznak a jelentések, amikor ítéleteket fogalmazunk meg Lengyelországról, megkönnyítve az egykori gyarmatosítóknak tevékenységük igazolását. Mivel a lengyel állam kulcsfontosságú volt a nem germán Közép-Európában, a róla kialakított tévképzetel egész Közép-Európa képét deformálták a világ narratívájában.[3]