Idén Pálfalvi Lajos polonista, műfordító, irodalomkritikus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Lengyel Tanszékének és Közép-Európa Intézetének vezetője vehette a lengyel irodalom és kultúra külföldi közvetítőinek járó legrangosabb lengyel kitüntetést, a Transatlantyk életműdíjat.
A Transatlantyk díjat 2005 óta ítéli oda a Lengyel Könyvintézet, az Instytut Książki, minden évben a lengyel irodalom egy kiemelkedő külföldi "nagykövete" kapja. A díjazott lehet műfordító, kritikus, kiadó vagy a kulturális életben vezető szerepet betöltő személy. Pálfalvi Lajos műfordítóként ötvenöt könyv fordításával büszkélkedhet a lengyel prózairodalom területéről, melyek között találhatók regények, esszékötetek, elbeszélésgyűjtemények - klasszikusok és kortársak egyaránt.
"Pálfalvi Lajos fordítói munkásságának köszönhetően a nyolcvanas évek óta szisztematikusan jelentek meg a lengyel szépirdalom legkiválóbb művei magyarul. A díjazott emellett kreatív kutatóként is jelentős eredményeket ért el, valamint fontos közvetítői szerepet tölt be a magyar és a lengyel kiadók és fordítók között, igen nagy hatással van a magyar kiadók kiadói politikájára" - olvasható az Instytut Książki indoklásában.
Bővebben a díjról és a díjátadóról (lengyel nyelven):
Mi volt a szöveg megírásának motivációja?
Valami miatt szilárd meggyőződésem, hogy az irodalom ott kezdődik, ahol valami rendkívüli történik, hogy lényegében a rendkívüli megörökítése akar lenni, és ha nem is történik semmi rendkívüli, akkor az irodalom megpróbálja rendkívülivé tenni. Vybíralová ezt a trükköt alkalmazza, hogy megpróbálja úgy elérni a rendkívülit, hogy minden korábbi állapotban igyekszik elkerülni. Mindenféle emberek apró, életút szempontjából nagyon fontos kis történeteit meséli el, ezekből tizet. Szakítások, várakozások, vágyakozások, szerelmek, és ennél is sokkal-sokkal alapvetőbb emberi érzések szólalnak meg a rövid szövegekben én-formában. Persze, hogy a választott elbeszélő személy is azt a célt szolgálja, hogy az emberi intimitás legmélyére kerüljön úgy az olvasó, mint az elbeszélő, egy másik személy szemszöge komoly gátakat szabna egy ilyen fokú közvetlenség elé. Pontosan ez az, amire ezekben a történetekben oda kell figyelni, azaz az, hogy milyen részletességgel kezeli az író azt a finommunkát, amit saját maga elé tűzött.
El tudom képzelni ezt a jelenetet, bizonyára tele lenne humorral és kedves, emberi esetlenségekkel, de nem fedné a valóságot. Kaprálová valóban egy Esterházy-szövegre írt választ, de a dolog innentől kezdve teljesen önmozgó lett. Valami olyasmivel foglalkozik ez a szöveg, hogy hány arca lehet az emberi szeretet tárgyának, amennyiben csakis nyelvtanilag értelmezzük tárgynak, amúgy viszont személynek. És hogy három-négy arc után rájövünk, hogy nem is az arcok sorozata volna az, amiről a szöveg szól. Sokkal inkább a viszony. A szeretet, vagy éppen a gyűlölet, ha úgy értelmezzük, hogy ez is csak egy fajtája a szeretetnek. A szöveg ennek megfelelően nagyfokú szabadsággal dolgozik, hiszen a történeteket összefogó motívum az pusztán csak a viszony a másik ember felé, és nekem világ életemben problémám volt, hogy bármit is mondjak egy szövegről, ami ennyire szabad akar lenni.
kerekesszékével fedezi fel a világot maga körül, a másik pedig Cézár, a golden retreiver, aki szintén iskolába jár, hogy egyszer segítőkutya lehessen gazdája mellett. Ízelítőt kapunk abból, hogy a kisfiú hogyan épít ki természetes és magától értetődő módon kapcsolatot a külvilággal, és ami szintén fontos: Julen és barátai hogyan játszanak együtt, miként viszonyul a többi gyerek a kerekesszékhez.
modernkori harcos, aki ismeri a világ mozgatórugóit, a politikától, a nő-férfi kapcsolatok 