Lidia Amejko nem először járt nálunk, néhány rövidebb szövegét is ismerhettük már, nemrég megjelent kötete azonban új, és a korábbinál jóval összetettebb képet nyújt prózájáról. Egyszerre meglepő és frappáns témaválasztásai, szövegeinek akrobatikus és mélyen filozofikus nyelvi megformáltsága miatt méltán szokták a kortárs lengyel irodalom legeredetibb hangú alkotói közé sorolni. Az idei Könyvfesztiválon készítettünk vele interjút.
VV: Már korábban beszélgettünk a Telepi szentek élete című könyvedről, amikor a Visegrádi Irodalmi Rezidens Program keretében ösztöndíjasként Budapesten jártál. Akkor még csak részleteket olvashattunk belőle, nemrég viszont megjelent a teljes szöveg az „Európa női szemmel” sorozatban és a Könyvfesztiválon került sor a bemutatójára. Láttam, hogy nagyon dühös voltál a könyv rózsaszín borítója miatt. A kiadóval folytatott nyilvános vita során több, az úgy nevezett „női irodalmat” érintő kérdés is felmerült. Mit gondolsz, létezik egyáltalán olyasmi, hogy „női irodalom”? Vajon ez a fogalom vagy címke tud nekünk új perspektívákat adni – általában véve és a szövegedhez kapcsolódóan – vagy éppen ellenkezőleg?
LA: Ez egy probléma-labirintus! Sok folyosója van, ezért, hogy ne vesszünk el teljesen, próbáljunk meg szép sorban átjutni rajtuk. A „nőiesség” vagy „férfiasság” egy régimódi felosztás, rémes klisé, meg sem említem az összes sztereotípiát, mert kínos az egész.
Még ha egyet is értünk ezzel a felosztással és felállítunk valamifajta definíciókat, a „nőiesség” és a „férfiasság” – az életben és a művészetben egyaránt – olyan tulajdonságok, melyek az XX és XY kromoszómával rendelkező emberekben ugyanúgy megvannak. Sőt ennél is továbbmegyek: az élet különböző pillanataiban lehetünk férfiasak vagy nőiesek. Azt javaslom tehát, hogy inkább ne nézegessünk senkinek a bugyijába! A biológiára, a génekre való hivatkozás rossz képzettársításokat ébreszt.
A „női irodalom”, ahogy elképzelem, olyan könyveket jelenthet, melyek főként a férfi és a nő közötti érzéseket írják le, mert a nők, mint köztudott, mással sem foglalkoznak! Csakhogy, én folyton szerelemről szóló könyveket olvasok, amiket viszont pasik írtak. És ezek a könyvek egyáltalán nem a „női irodalom” nevű polcon állnak.
Ebben a kontextusban az én könyvem nagyon gyanús. Nézd, nincs benne semmi a szerelemről, vannak viszont alkoholisták, degeneráltak, pár filozófus és rengeteg álszent. Tehát ha valaki a cukorka-rózsaszín borítótól elcsábulva megveszi a könyvemet, abban a hiszemben, hogy belül is rózsaszín és édes lesz, akkor nagyot fog csalódni!
Egyaránt tanúskodik ez valamiféle tervezőkészségről (a megvásárolt újság), mint valamiféle meggyőződésről, hogy a 195-ös busz nagyjából félóra alatt valóban el fogja vinni Ursynówból a Krakowskie Przedmieściére (hosszabb időre nem lenne elég a vásárolt újság). Tanúskodik továbbá arról, hogy közönséges hétköznapról (hétfő) és hónapról (június) van szó.
Szerdán, gondolta Andrinne. Szerdai napon fogok meghalni.
PERIFÉRIA
