Lidia Amejko nem először járt nálunk, néhány rövidebb szövegét is ismerhettük már, nemrég megjelent kötete azonban új, és a korábbinál jóval összetettebb képet nyújt prózájáról. Egyszerre meglepő és frappáns témaválasztásai, szövegeinek akrobatikus és mélyen filozofikus nyelvi megformáltsága miatt méltán szokták a kortárs lengyel irodalom legeredetibb hangú alkotói közé sorolni. Az idei Könyvfesztiválon készítettünk vele interjút.
VV: Már korábban beszélgettünk a Telepi szentek élete című könyvedről, amikor a Visegrádi Irodalmi Rezidens Program keretében ösztöndíjasként Budapesten jártál. Akkor még csak részleteket olvashattunk belőle, nemrég viszont megjelent a teljes szöveg az „Európa női szemmel” sorozatban és a Könyvfesztiválon került sor a bemutatójára. Láttam, hogy nagyon dühös voltál a könyv rózsaszín borítója miatt. A kiadóval folytatott nyilvános vita során több, az úgy nevezett „női irodalmat” érintő kérdés is felmerült. Mit gondolsz, létezik egyáltalán olyasmi, hogy „női irodalom”? Vajon ez a fogalom vagy címke tud nekünk új perspektívákat adni – általában véve és a szövegedhez kapcsolódóan – vagy éppen ellenkezőleg?
LA: Ez egy probléma-labirintus! Sok folyosója van, ezért, hogy ne vesszünk el teljesen, próbáljunk meg szép sorban átjutni rajtuk. A „nőiesség” vagy „férfiasság” egy régimódi felosztás, rémes klisé, meg sem említem az összes sztereotípiát, mert kínos az egész.
Még ha egyet is értünk ezzel a felosztással és felállítunk valamifajta definíciókat, a „nőiesség” és a „férfiasság” – az életben és a művészetben egyaránt – olyan tulajdonságok, melyek az XX és XY kromoszómával rendelkező emberekben ugyanúgy megvannak. Sőt ennél is továbbmegyek: az élet különböző pillanataiban lehetünk férfiasak vagy nőiesek. Azt javaslom tehát, hogy inkább ne nézegessünk senkinek a bugyijába! A biológiára, a génekre való hivatkozás rossz képzettársításokat ébreszt.
A „női irodalom”, ahogy elképzelem, olyan könyveket jelenthet, melyek főként a férfi és a nő közötti érzéseket írják le, mert a nők, mint köztudott, mással sem foglalkoznak! Csakhogy, én folyton szerelemről szóló könyveket olvasok, amiket viszont pasik írtak. És ezek a könyvek egyáltalán nem a „női irodalom” nevű polcon állnak.
Ebben a kontextusban az én könyvem nagyon gyanús. Nézd, nincs benne semmi a szerelemről, vannak viszont alkoholisták, degeneráltak, pár filozófus és rengeteg álszent. Tehát ha valaki a cukorka-rózsaszín borítótól elcsábulva megveszi a könyvemet, abban a hiszemben, hogy belül is rózsaszín és édes lesz, akkor nagyot fog csalódni!
Lépjünk most egy másik folyosóra.
A sorozat címében – Európa női szemmel – két nem teljesen kimondott előfeltevés rejlik: először is, hogy a nők, tehát a vaginával ellátott egyedek, máshogy fogják fel a világot! A második előfeltevés az egész korszakunkra vonatkozik, és azt állítja, hogy csak azt tudjuk hitelesen leírni, amit mi magunk is átéltünk.
Pont innen jön a „szemmel” szó!
Láttad – írd meg!
Nem láttad – el a kezekkel!
Innen ered a meggyőződés, hogy a nőkről legjobban maguk a nők írnak, a lengyelekről a lengyelek, a pingvinek pedig a maguk pingvin-ügyeit ismerik a legjobban. Megjegyezném, hogy itt most nem a riportról, az életrajzokról és a többiről, tehát nem a non-fiction irodalomról beszélek.
Én azonban úgy vélem, hogy egy meghatározott tény vagy történés közvetlen átélése egyáltalán nem szükséges feltétele az irodalmi alkotásnak, mivel rendelkezünk empátiával, ami lehetővé teszi számunkra, hogy érezzük és értsük, azt, hogy mit élnek át más emberek, és ráadásul ott van a bármilyen leíráshoz szükséges távolság is. A képzelőerőt már nem is említem.
Amikor Az Úr kínszenvedése egy üvegben című darabomban egy alkoholista nőről írtam, természetesen mindenki egyből azt kezdte gyanítani, hogy ez az én személyes tapasztalatom. Pont ez a rejtett irányelv működik itt: nem élted át, akkor ne írd meg, hiszen mit tudhatsz te minderről!
De amikor például megkérdezed egy színésztől, hogy skizofrénnek kell-e lennie ahhoz, hogy eljátsszon egy skizofrént, biztos, hogy kinevet. Fogalmam sincs, hogy honnan jön a közvetlen tapasztalatnak ez a dominanciája, ez a belegyönyörödés a valóságshowkba, a szerző kukkolása, aki a könyvhöz csatolt kereskedelmi mellékletté, élete, öngyilkossága, szenvedélyei, szerelmi botrányai pedig a promóció elemévé váltak.
Tudod, a legújabb könyvem borítóján nem lesz ott nevem. Azt szerettem volna, hogy egyáltalán ne legyen ott. Hogy csak a mű létezzen és semmi más azon kívül.
Kimerített ez a labirintus – menjünk ki belőle! Csak még egy anekdotát elmesélek: jött hozzám egy szerelő, hogy valamit megjavítson és megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Mondtam neki, hogy könyveket írok. Romantikus ponyvát vagy szerelmes verseket? – kérdezte ő. Na, ez az!
VV: Egyesek számára úgy tűnhet, hogy ez egy „nagyon lengyel” szöveg, mert egyfelől a nyelvezetét és a stílusát mintha a legendás lengyel vallásosság inspirálná (és annak is főleg a népi változata), másfelől pedig a cselekmény helyszíne egy tipikus lengyel beton lakótelep. Mit gondolsz erről?
LA: A lengyel vallásosság szintén egy labirintus, tele sötét zugokkal, ahol ördögök tanyáznak, jobb ha be sem tesszük oda a lábunkat!
Úgy mondanám: az alkotómunka során általában az a kérdés a kiindulópont, hogy: mi lenne ha...? Mi lenne ha az Úristen nem különböztetné meg a filmeket és a valóságot? Erről szól a Farrago című darabom, ahol a főként gyilkosokat alakító színész Isten színe elé kerül, és a filmekben elkövetett tettei miatt ítéltetik meg.
Vagy: mi lenne ha az emberi lélek materiális lenne? Így vélte Uriel da Costa, ezért azt gondoltam: oké, Uriel meglátjuk, hogy éreznéd magad ha a lelked a halálod után valamilyen tárggyá válna. Az Úr kínszenvedése egy üvegben című darabomban Uriel valóban egy fém rúddá változott, és egy hajléktalan alkoholista nő kezébe került, aki ezzel a rúddal turkált a szemetesvödrökben. Hidd el, hogy nagyon sikeres, habár nem éppen konvencionális párost alkottak.
A könyvben, amelyről beszélgetünk, elhatároztam, hogy a Jacobus de Voragine prédikációiból összeállított középkori művet egy kortárs beton lakótelepre ültetem át, tehát: mi lenne, ha Jacobus de Voragine most egy ilyen lakótelepen élne és megpróbálna szenteket csinálni annak lakóiból.
Mint már mondtam, ezek a lakók igen távol állnak a szentségtől, az én Jacobusom pedig egy az italbolt előtt álló alkeszek közül, de elegendő annyi, hogy ékesszóló és képes mindent egy formás történetbe foglalni, és ettől a dumálástól minden rögtön szentté válik! Végül is nem a tettek a fontosak, csak az, hogy mások hogyan mesélnek el téged.
Ez a lengyel vallásosság jellemzője: a törésvonal a rituálé, a dumálás, a magunkról alkotott elképzelés és a valódi tettek között. Ez a népi vallásosság üres ünnepi frázisokat jelent, a mindennapokban pedig a borzalmat.
Nézd meg, mi történik manapság: gyűlölet az idegenekkel szemben, utcai támadások Krisztus nevében, aki pont ugyanilyen közel-keleti színesbőrű menekült lenne. A lengyel otthonokban rengeteg az erőszak, főleg a gyerekekkel szemben – sírni tudnék, amikor az újabb megkínzott gyerekről olvasok az újságban. Erről szól a könyvem.
VV: A szöveged tele van nyelvi játékokkal és neologizmusokkal. Elvont értelemben azt mondhatnánk, hogy pont maga a nyelv a szöveg főhőse, de egyúttal a nyelv (szintén a nyelv által) bizonyos pillanatokban nagyon is konkrét, önálló létezővé és ezáltal a humor forrásává is válik. Honnan fakad nálad a nyelv-filozófiai érdeklődés?
LA: Az irodalom nyelvből készül ezért ennek az anyagnak láthatónak kell lennie, ellenállást kell tanúsítania. Nem szeretem azokat a könyveket, amelyekben a nyelv olyan, mint az ablaküveg, melyen keresztül figyelhetjük a cselekményt. Ezenkívül pont a nyelvben nyilvánulhat meg a szerző, az ő egyedi valóságszemlélete, a képek, amelyeket használ, a metaforák, a ritmusra, a nyelv zenéjére való érzékenysége. Hiszen nem azért olvasol Shakespeare-t, hogy megtudd, hogyan halt meg Júlia. A nyelvben rejlő ragyogó képek miatt olvasod. És az én abszolút mesterem Nabokov, tudod, amikor őt olvasom, akkor minden mondatnál megállok és megszemlélem őket, egyenként mindegyiket, mint a múzeumban a műtárgyakat.
Ezek azok a dolgok, amelyeken a szerző a legtovább dolgozik, és gyanítom, hogy az olvasó gyakran észre sem veszi őket! Az olvasó a történetre figyel.
Még a krimik is, amiket úgy tűnik, hogy kizárólag a tartalmuk miatt olvasunk, gyakran zseniálisak nyelvileg. Imádom Raymond Chandlert, szüntelenül olvasom a viccei, a szereplők nyelvezete miatt. Egyáltalán nem érdekel a krimijeinek a története, sosem emlékszem, hogy ki volt a gyilkos.
Persze létezik az a fajta könyv, amit azért veszünk kézbe, mert mindenekelőtt az érdekel minket, amiről írnak. Meg akarunk tudni valamit. Ez a riport, a tudományos irodalom vagy az ismeretterjesztő irodalom, az életrajzok, de ezek a szövegek időnként szintén kiválóak nyelvileg.
Az én nyelvi érdeklődésem abból is fakad, hogy rádiós fülem van, auditív típus vagyok, hallgatom, ahogy az emberek beszélnek a villamoson, az utcán. Szeretem hallgatni a gyerekeket, akik olyan csodásan változtatják meg a nyelvet, mert még nem sajátították el annak szabályait. Szeretem hallgatni az idős embereket, akik valódi kincseket őriznek meg a nyelvben. És szeretem a különféle kisiparos szakmák szótárait olvasgatni, melyekben különböző gyönyörű szavak őrződtek meg.
Sajnálom a kivesző szavakat, kihaló nyelveket, mert minden nyelv más oldaláról világítja meg a valóságunkat.
Legtöbbször fogalmunk sincs milyen metaforákat használunk, de elég megkérdezni más nyelven beszélő embereket, hogy milyen kép van az adott fogalmak mögött és rögtön fény derül egy általános jelenségre, a különböző nyelvek, különböző képeket hívnak elő!
A „szerelembe esés” lengyelül emlékezetvesztést jelöl, az angolban egy súlyos és totálkáros autóbalesetre emlékeztet, a baszkban pedig, ha jól emlékszem „horogra akadás”.
Pálfalvi Lajos mesélte egyszer, hogy létezik egy nyelv, amelyiken a nyelvtant nyelvabroncsnak nevezik. Tisztára költőien hangzik, nem gondolod?
VV: Térjünk még vissza a magyar kiadás témájához. A szöveged, nálunk úgy mondanák, egy igazi kemény dió, vagyis meglehetősen nehéz feladat elé állítja a fordítóját. Pálfalvi Lajos mesélte nekem, hogy a fordítási munka során folyamatosan kapcsolatban voltatok. Milyen érzés volt számodra ennyire aktívan együtt dolgozni a könyved fordítójával?
LA: Ez egy eszményi helyzet! Amikor Pálfalvi Lajos elküldte nekem az általam kitalált szavak jelentésére vonatkozó kérdéseit, minden egyes alkalommal muszáj volt feltennem magamnak a kérdést: mit is akartam itt? Mire is gondoltam tulajdonképpen? Mi a helyes értelme? Honnan ered?
Ebben a helyzetben a Fordító időnként pszichoanalitikussá vagy idegenvezetővé válik, aki segít átjutni egy nem túl racionális állapotból, amilyen az alkotás is, egy teljesen tudatos állapotba. Esetemben ez így nézett ki, ezért volt nagyon kivételes az együttműködés Pálfalvi Lajossal.
Úgy gondolom, hogy a fordító a maga nemében egyedülállóan alapos olvasó, így minden író álma, egy olyan kiváló fordító pedig, mint amilyen Pálfalvi Lajos, az olyan valaki, aki életre kelti a könyvet, új létet adni neki egy másik nyelven, tehát újraírja, és annak következő szerzőjévé válik.
VV: Jó pár éve magad mögött hagytad a lakótelepet. Művészi szempontból merre vezetett tovább az utad? Min dolgozol most?
LA: Befejeztem egy könyvet, jövőre fog megjelenni. Két totalitarizmus, a fasizmus és a kommunizmus történetét mesélem el benne egy… Hát, ez az, itt megint a kedvenc fogásomat alkalmaztam: mi lenne ha?
Ezt a történetet egy fekete gabardin-kabát meséli el, melyet egy zsidó szabó készített egy zsidó lánynak a stetlből.
Mi lenne, ha a ruhadarabjaink beszélni tudnának? Hiszek abban, hogy a tárgyaink mesélnek rólunk, habár csak egy epizód vagyunk az életükben.
***
Lidia Amejko (1955)
Orvosi tanulmányait félbeszakítva fordult az irodalom felé. Rádióhangjátékok (Amikor az értelem alszik – bekapcsol az üzenetrögzítő. A fecsegésről) és drámák (Az Úr kínszenvedése egy üvegben) szerzőjeként debütált. A széleskörű ismertséget 1996-os Farrago című drámája hozta el számára, melyet a lengyel Tévészínház is bemutatott. Írásainak meghatározó vonása a nyelvfilozófiai-ontológiai kérdések iránti fogékonyság. A telepi szentek élete című könyvét 2008-ban jelölték a lengyel irodalmi életben rangos elismerésnek számító Nike-díjra. Drámáit lengyel és más európai színházak tűzték műsorukra, műveit több nyelvre is lefordították. Jelenleg Wrocławban él.
A telepi szentek élete, Noran Libro, ford. Pálfalvi Lajos, 2017.
Amejko elbeszélései egy különös lakótelepre kalauzolnak, mely olyan mintha maga a szürreálisba hajló teremtett világ lenne. A panel betonsivatagban ugyanis minden lépcsőházban egy misztikusba botlani, a Jerikó nemzeti italbolt előtt gyülekező telepi alkeszek pedig egytől egyig szentek, akik a metafizikai mélység iránti vágyódásukat szüntelen dumálással igyekeznek csillapítani. A bravúros stílusú groteszk hagiográfia nagy adag humorral és iróniával ütközteti a szentet és a profánt, hogy közben fontos kérdéseket tegyen fel a nyelv által megragadható emberi létről.
Vas Viktória
