Lidia Amejko neve már nem csenghet ismeretlenül a magyar olvasóközönség számára sem. A wrocławi írónő tavaly ősszel a Visegrádi Alap irodalmi ösztöndíjas programjának lengyel résztvevőjeként járt Budapesten. Ennek kapcsán A telepi szentek élete című művéből jelentek meg részletek Pálfalvi Lajos fordításában.
Az írónővel készített interjút magyar és lengyel nyelven is közöljük.
A Visegrádi Alap által támogatott irodalmi ösztöndíjas program keretében három hónapot töltöttél Budapesten. Milyen hatással volt ez az időszak az írásművészetedre?
A program mindenekelőtt lehetőséget adott, hogy arra a könyvre összpontosítsak, amelyen éppen dolgozom. A budapesti tartózkodás kiszakadást jelentett az élet megszokott rutinjából, és teljesen belemerültem abba a világba, amelyet a könyvemben igyekszem megalkotni. Ezenkívül a lakás fehérsége kedvezett a meditációnak, az elcsendesedésnek. Mindez együtt-véve nagyon megváltoztatott, megnyugtatott engem, tehát úgy gondolom, hogy közvetve az írásaimra is hatott. A könyvíráson kívül Budapestet is felfedeztem. Ez a hely semmihez sem hasonlít, amit eddig láttam. Ez a város maga az inspiráció, amikor éjszakánként az utcáit róttam, mindig legalább három Budapestről szóló könyv ötlete jutott az eszembe, melyek Budapestről mint főhősről, és nem csak mint a cselekmény helyszínéről szólnak. Mert Budapest kétségtelenül egy személy, egy nagyon erős érzéseket keltő, erőteljes személy.
A visegrádi országok irodalmával való találkozás jelentett valamiféle inspirációt a számodra?
Nehéz az irodalommal való találkozásról beszélni, ez inkább három szimpatikus emberrel való találkozás volt, akik közül mindenkinek kicsit más elképzelése van arról, hogyan kell írni. Nagyon különbözőek vagyunk és ez jó. Persze megismertük egymás írásait, legtöbbször angol fordításban, de nehéz ez a kérdés az inspirációt illetően, mert minden író próbálja védeni magát a befolyásoló hatások ellen, és arra törekszik, hogy saját stílusa legyen, vagy egyszerűen csak saját írói lehetőségeinek keretei között ír. Időnként elszomorít, hogy nem tudom úgy „használni” a valóságot, mint Iva Pekárková vagy Weiner Sennyey Tibor.
A programnak köszönhetően a Magyar Lettre Internationale folyóiratban olvashattunk néhány részletet A telepi szentek élete című könyvedből. Nyilvánvaló a Legenda Aureára és általában a hagiográfia műfajára való utalás. Mit jelent ezeknek a lakótelepi figuráknak a szentsége?
A könyvemben a „szentség” leginkább a jóra, a metafizikai mélységre, a csodára, a titokra való vágyódás szinonimája. A telepi alkeszek elhatározzák, hogy rövid úton csillapítják ezt a szomjat, és ahelyett, hogy jótettekkel vesződnének, inkább úgy döntenek, hogy „jól kimesélik magukat”. A hőseimnek az a meggyőződése áll emögött, hogy nem a valóság a fontos, hanem az, amit mondanak róla. Ez a „szentség” a dumálásban teljesedik ki, én így látom azt a kultúrát, amiből származom, mindenki jártatja a száját, a fiataloknak megvan a maguk médiája, a blogok, mobiltelefonok, skype, facebook, youtube, az idősek pedig szokás szerint ülnek a megállókban vagy az italboltok környékén, és órákon keresztül szövögetik a történeteket. Itt a beszéd nem a kommunikációt szolgálja, inkább nárcisztikus alkotás, amelyben szüntelenül jelenik meg az a frázis, hogy „és akkor én…”. Ez a „broadcast yourself” kultúrája.
Mi jelentette számodra a fő inspirációt az elbeszélések megalkotása során?
Legelőször a forma, a prédikáció formája volt az inspiráció. Aztán ezt a szakrális formát megtöltöttem az emberi fecsegés kaotikus, masszaszerű velejével, ütköztetni akartam egymással a magasabb és az alacsonyabb rendűt, a szakrumot és a profánumot. Ami pedig a tartalmat illeti, mindegyik „legenda” a világgal való valamifajta elégedetlenségemből fakad. Igyekszem, amennyire tudom, befoltozni a hasadásokat, a lét tökéletlenségeit. Vajon magyarul is van olyan jelentése a művészet szónak, hogy „valamit kiegészíteni, egésszé tenni”? Az irodalom kegyelmi aktus – mondta Ian McEwan. Tetszik ez az ötlet, habár teljesen abszurdnak tűnik. Persze ez az én világ-megjavításom éppolyan naiv-mesés, mint a szavak mágikus erejébe vetett hit. De velem ez már csak így van, szeretem a jól végződő meséket és hiszek abban, hogy mindig jóvá lehet tenni a rosszat, csak ismerni kell a megfelelő varázsigét.
Milyen jelentése van a „lakótelepnek” mint a cselekmény helyszínének?
Mondhatnám azt, hogy a „lakótelep” a világ metaforája, és bizonyára így is van, de másfelől egy nagyon is valóságos hely, főleg Lengyelországban. Mindig is lakótelepen éltem, a beton lakótelep terméke vagyok. A lakótelep az identitásom része. Ott van bennem, a magamról, más emberekről és a világról alkotott gondolataimban. Ha beton lakóegységekben élsz, ha nincs befolyásod arra, hogyan néz ki a környezeted, akkor végül elkezdesz azon gondolkodni, hogy te magad vagy a szerkezeti egység, egyéniségétől, akaratától megfosztott, cserélhető tartalmú „lakógép”. Ha létezik valamifajta misztikája a betonnak, akkor az abban áll, hogy az ember sehol máshol nem lehet ennyire önmagától megfosztott, mint a beton lakótelepen. Lehet, hogy pont ezért jutottam arra, hogy az én lakótelepemnek nyüzsögnie kell a szentektől és misztikusoktól, az afféle „kortárs betonsivatagi atyáktól”.
Hogyan értékelnéd műveid színházi, valamint filmes adaptációit?
Nagyon nehéz ez a kérdés a műveim adaptációjáról. Amikor a saját darabomat nézem, mindig meglep az olvasata, időnként pozitívan, időnként negatívan, de ez már nem az én dolgom, nincs befolyásom a megvalósításukra. Meg kell ezzel békélnem. Az már nem az én művem. Időnként kedves meglepetés ér, mint például amikor Agata Kucińska egy színésszel és bábokkal vitte színpadra a legendákat, ami egy egészen rendkívüli dolog. Időnként viszont teljes értetlenséget látok, az pedig már az igazi rémálom a számomra, amikor az, aki színre viszi a darabot, olyan nézeteket tulajdonít nekem, amilyenek nincsenek. Talán leginkább a pátosztól és a szentimentalizmustól félek, sok kegyetlenség és irónia van abban, amit írok, de mindezek mögött ott van elrejtve a szentimentális vágyódás a jóra és a szépre.
Más műveidet sajnos egyelőre még nem olvashatjuk magyarul. Tudnál mondani pár szót a korábbi műveidről?
Kezdetben darabokat írtam. Ezek nem egészen színdarabok, inkább a montázst alkalmazó médiumoknak, például a rádiónak, tévének, mozinak szánt darabok. A montázs nagyobb lehetőséget ad a képzeletnek, össze lehet kapcsolni időt, helyet és embereket. Így volt ez az első, Amikor az értelem alszik, bekapcsol az üzenetrögzítő című darabommal is, amely teljes egészében egy úgynevezett üzenetrögzítőn, ma úgy mondanánk: hangpostán, játszódik. Vagy Az Úr kínszenvedése egy üvegben című darabban, amelynek cselekménye a XVII. századi Amszterdamban és napjainkban egy szeméttelepen játszódik, a filozófus Uriel da Costa és egy hajléktalan, alkoholista nő beszélgetnek egymással és szövögetik fejtegetéseiket az életről. Volt még a Kétfa című tévéjáték. Ezek a darabok sokáig vártak a megvalósításra és pont, amikor megírtam egy „normális színdarabot”, a Farragot, akkor kezdtek el érdeklődni a műveim iránt. Ma már nem írok színházaknak, kiderült, hogy poszt-drámai korban élünk, igazi pech.
Az irodalmárok szerint az írásaid nyelv-filozófiai karakterrel bírnak. Gyakran és szívesen játszol a nyelvvel és a nyelvi konvenciókkal, azért, hogy mondjuk így, egyfajta alternatív metafizikát alkoss meg. Milyen értelemben fontosak számodra a következő kifejezések: szó, nyelv, történetmondás?
Gyűjtöm a szavakat, a régieket és az újakat, amiket a villamoson hallok, vagy régi szótárakban találok. Ha egy különösen szép és ráadásul már nem használatos szóra bukkanok, elhelyezem a saját szövegemben és a kontextuson keresztül új jelentést adok neki. Néha új szavakat gondolok ki, ha semmi megfelelőt nem találok. Az új szavak kitalálását a gyerekektől tanultam el, ők nagyon alkotó módon, szépen beszélnek. A szavakon kívül az elbeszélés szólama, hangneme is fontos. A megfelelő hangnem, ritmus, a nyelv dallamának megtalálása az írás alapja. Őszintén szólva úgy gondolom, hogy a kifejezés generálja a fabulát. Persze kell, hogy legyen valamilyen általános ötlet a könyvre vonatkozóan, de a saját hangnem megtalálása okozza azt, hogy a könyv, időnként az író számára is meglepő módon, magától íródik. Ez az alkotás legmágikusabb pillanata, amikor érzed, hogy csak közvetítő vagy és valami a te segítségeddel tárja fel magát. Van a szövegnek még egy szintje, amely nagyon fontos a számomra: a nyelvben elrejtett képek. Egészen addig nem tudatosulnak bennünk, amíg nem találkozunk egy másik nyelvvel. Az idegen nyelvvel való találkozás olyan, mint egy lenyűgöző utazás egy térbe, ahol az ismert fogalmak egzotikus alakot öltenek. Mindannyian a saját nyelvünk képeihez vagyunk kötve, ezért jó a világot másképp, más metaforákon keresztül látni. Ez egy nagyon üdítő tapasztalat. A szó az irodalom materia primája, az olvasónak éreznie kell, néha fájdalmasan is, amikor a szó ellenáll. Az olvasók szeretnek történeteket olvasni, szeretik, amikor áttetsző a nyelv, pedig ez az írói munka szörnyű eltékozlása, ezért kitaláltam egy olvasóknak szóló tanfolyamot: „Ahhoz, hogy olvass – írnod kell”, amelynek során az olvasók rövid részletek írása által belátják, hogy egy könyv több, mint csupán egy történet elmesélése.
Az interjút Vas Viktória készítette.
Az interjú a Campus Hungary Program ösztöndíjának köszönhetően valósulhatott meg.
***
Wywiad z Lidią Amejko
Spędziłaś trzy miesiące w Budapeszcie w ramach Programu Wyszehradzkich Rezydencji Literackich. Jaki wpływ miał ten okres na twoje pisarstwo?
Program dał mi przede wszystkim możliwość skupienia się na książce nad którą właśnie pracuję. Pobyt w Budapeszcie to było odcięcie od zwykłej życiowej rutyny, zanurzyłam się totalnie w świecie, który właśnie usiłuję wykreować w swojej książce. A w dodatku biel mieszkania sprzyjała medytacji, wyciszeniu. To wszystko razem bardzo mnie zmieniło, uspokoiło, więc myślę, że pośrednio wpłynęlo na moje pisarstwo. Oprócz pisania książki było odkrywanie Budapesztu. To jest miejsce niepodobne do niczego, co widziałam do tej pory. To miasto jest czystą inspiracją, kiedy snułam się nocami po ulicach, przyszły mi do głowy co najmniej trzy pomysły na książki o Budapeszcie, o Budapeszcie jako głównym bohaterze, a nie tylko miejscu akcji. Bo Budapest to osoba, bez wątpienia, i to bardzo silna osoba, wzbudzająca bardzo silne uczucia.
Czy spotkanie z literaturą krajów wyszehradzkich było dla ciebie jakąś inspiracją?
Trudno mówić o spotkaniu z literaturą, to było raczej spotkanie z trojgiem sympatycznych ludzi, z których każde miało trochę inny pogląd na to, jak pisać. Jesteśmy bardzo różni i to jest fajne. Oczywiście poznaliśmy nasze prace, najczęściej w tłumaczeniu na angielski, ale pytanie o inspiracje jest kłopotliwe, bo każdy pisarz broni się przed wpływem, stara się mieć własny styl, albo po prostu pisze w ramach swoich możliwości pisarskich. Czasami ogarniał mnie żal, że nie potrafię "używać" rzeczywistości tak jak Iva Pekárková albo Tibor Weiner-Sennyey.
Dzięki temu programowi kilka fragmentów twojej książki „Żywoty świętych osiedlowych”, zostało opublikowanych w czasopismie pt. „Magyar Lettre Internationale”. Wiadomo jest że stanowi ona aluzję do Złotej Legendy i w ogóle gatunku hagiografii; co oznacza w tym przypadku świętość tych postaci z osiedla?
"Świętość" w mojej książce to raczej synonim pragnienia dobra, metafizycznej głębi, cudowności, tajemnicy. Pijaczkowie z Osiedla postanawiają zaspokoić to pragnienie na skróty: zamiast męczyć się dobrymi uczynkami postanawiają "dobrze się opowiedzieć". Stoi za tym przekonanie moich bohaterów, że rzeczywistość nie jest ważna, tylko to co się o niej mówi. Ta "świętość" spełnia się w gadaniu, ja tak widzę kulturę z której się wywodzę, wszyscy gadają, młodzi mają swoje media, blogi, komórki, skype, FB, Youtube, a starzy, tradycyjnie, siedzą na przystankach albo w okolicy sklepu monopolowego i godzinami snują opowieści. Tu mówienie nie służy komunikacji, to raczej narcystyczna twórczość, w której pojawia się bez przerwy fraza "a ja to..." To kultura "broadcast yourself".
Co było twoją główną inspiracją podczas tworzenia tych opowiadań?
Najpierw inspiracją była forma, forma kazania. Potem w tę sakralną formę wlałam chaotyczną, ciastowatą pulpę ludzkiego gadania, chciałam zderzyć ze sobą to co wysokie i to co niskie, sacrum i profanum. A jeśli idzie o treść to każda "legenda" ma swoje żródło w jakiejś mojej pretensji do świata, staram sie jak mogę "sztukować" pęknięcia, niedoskonałości bytu. Czy w języku węgierskim słowo "sztuka" ma również takie znaczenie: "uzupełnianie czegoś"? "Literatura jest aktem miłosierdzia" - powiedział Ian McEwan. Podoba mi się ten pomysł, choć wydaje się kompletnie absurdalny. Oczywiście to moje poprawianie świata jest takie naiwno-baśniowe, tak jak wiara w magiczną moc słowa. Ale tak już ze mną jest: lubię bajki, które się dobrze kończą, wierzę że zawsze można naprawić zło, trzeba tylko znać odpowiednie zaklęcie.
Jakie ma znaczenie „osiedle” jako miejsce akcji?
Mogłabym powiedzieć, że "osiedle" to metafora świata i pewnie tak jest, ale z drugiej strony osiedle to bardzo rzeczywiste miejsce, szczególnie w Polsce. Mieszkam na osiedlu od zawsze, jestem produktem betonowego osiedla. Osiedle to część mojej tożsamości. Jest we mnie w moim myśleniu o sobie, o innych ludziach, o świecie. Jeżeli żyjesz w betonowym "module mieszkalnym", jeżeli nie masz wpływu na to jak wygląda twoje otoczenie to w końcu zaczynasz myśleć, że sama jesteś modułem, czymś pozbawionym indywidualności, woli, wymienialną zawartością "maszyny do mieszkania". Jeżeli istnieje jakaś "mistyka betonu" to polega ona na tym, że nigdzie człowiek nie jest tak kompletnie ogołocony z siebie samego jak na betonowym osiedlu. I może dlatego właśnie uznałam, że na moim osiedlu powinno roić się od mistyków i świętych, takich współczesnych "ojców betonowej pustyni".
Jak oceniasz inscenizacje i ekranizacje swoich utworów?
Pytanie o ocenę adaptacji moich utworów jest bardzo trudne. Kiedy oglądam swoją sztukę zawsze zaskakuje mnie jej odczytanie, czasem pozytywnie, czasem negatywnie, ale to już nie jest moja sprawa, nie mam wpływu na realizację. Muszę się z tym pogodzić. To już nie jest mój utwór. Czasem czeka na mnie miła niespodzianka taka jak inscenizacja legend dokonana przez Agatę Kucińską, inscenizacja na aktora i lalki, rzecz niezwykła. A czasem widzę kompletne niezrozumienie, a już prawdziwym koszmarem sennym dla mnie jest to, że adaptator przypisze mi poglądy których nie mam. Chyba najbardziej boję się patosu, sentymentalizmu, w tym co piszę wiele jest okrucieństwa, ironii, ale za tym wszystkim ukryte jest sentymentalne pragnienie dobra i piękna.
Niestety jeszcze nie możemy czytać po węgiersku innych twoich utworów. Czy mogłabyś powiedzieć kilka słów o swoich starszych utworach?
Zaczynałam jako autorka sztuk, może nie zupełnie teatralnych, raczej sztuk przeznaczonych dla mediow posługujących się montażem, dla radia, telewizji, kina. Montaż daje wyobraźni większe możliwości, można łączyć czasy i miejsca, ludzi. Tak było z moją pierwszą sztuką, "Gdy rozum śpi - włącza się automatyczna sekretarka", która w całości dzieje się na tzw. "automatycznej sekretarce", dzisiaj powiedzielibyśmy: w poczcie głosowej. Albo w "Męcę Panskiej w butelce" gdzie akcja rozgrywa się w siedemnastowiecznym Amsterdamie i dzisiaj, na wysypisku śmieci, a filozof Uriel da Costa rozmawia sobie ze współczesną bezdomną alkoholiczką, snują rozważania o życiu. Był jeszcze "Dwadrzewko" sztuka telewizyjna. Te sztuki długo czekały na realizację, i dopiero kiedy napisałam "normalną" sztukę teatralną " Farrago" zaczęto się interesować moim utworami. W tej chwili zrezygnowałam już z pisania dla teatru, okazało się, że żyjemy w epoce post-dramatycznej, prawdziwy pech.
Według literaturoznawców twoje pisarstwo ma charakter „jezykowo-filozoficzny”, często i chętnie gra z językiem i konwencjami żeby konstruować, powiedzmy, alternatywną metafizykę. W jakim sensie są ważne dla ciebie te wyrazy: słowo, język, opowiadanie historii?
Jestem kolekcjonerką słów, nowych i starych, podsłuchanych w tramwaju albo odnalezionych w starych słownikach. Jeżeli znajdę słowo szczególnie piękne a w dodatku już nieużywane - umieszczam je w swoim tekście i nadaję, poprzez kontekst, nowe znaczenie. Czasami wymyślam nowe słowa, jeśli nie mogę znaleźć niczego odpowiedniego. Wymyślania nowych słów nauczyłam się od dzieci, one mówią bardzo twórczo i pięknie. Poza słowami ważna jest fraza, ton opowiadania. Znalezienie odpowiedniego tonu, rytmu, melodii języka to podstawa pisania. Szczerze mówiąc uważam, że to fraza generuje fabułę. Oczywiście trzeba mieć jakiś ogólny pomysł na książkę ale znalezienie właściwego tonu sprawia, że książka "pisze się sama" i to w sposób czasem zaskakujący dla pisarza. To jest ten najbardziej magiczny moment w twórczości, kiedy czujesz, że jesteś tylko medium, że coś odsłania się samo przy twojej pomocy. Jest jeszcze jeden poziom tekstu ogromnie istotny dla mnie: obrazy ukryte w języku. Nie jesteśmy ich świadomi dopóki nie zetkniemy się z innym językiem. Spotkanie z obcym językiem to jak fascynująca wycieczka w przestrzeń, gdzie znane pojęcia mają egzotyczny kształt. Wszyscy jesteśmy związani obrazami naszego własnego języka, dlatego dobrze zobaczyć świat inaczej, poprzez inne metafory. To bardzo odświeżające doświadczenie. Słowo to "materia prima" literatury, czytelnik musi je czuć, czasem boleśnie, kiedy słowo stawia opór. Czytelnicy lubią czytać fabuły, lubią kiedy język jest przeźroczysty, a to jest powtorne marnotrawstwo pracy pisarza, dlatego wymyśliłam warsztaty dla czytelników: "Żeby czytać - trzeba pisać", na których czytelnicy poprzez pisanie krótkich fragmentów muszą zobaczyć, że książka to coś więcej niż tylko opowiadanie historii.
