Lengyelország újjászületésének századik évfordulójára jelent meg A Hídépítők. A magyar-lengyel kapcsolatok arcképcsarnoka című kötet. A könyv a Felczak-Könyvek Sorozat részeként, a Rézbong Kiadó gondozásában látott napviilágot. „Hídépítőkre természetesen mindig szükség volt és lesz. Ők azok, akik nélkül a „lengyel, magyar – két jó barát” szólás üres frázis maradna” – írja az előszóban Mitrovits Miklós, az album szerkesztője.
Ebből is jól láthatjuk, hogy a kötet elsődleges célja azoknak a kulcsfiguráknak a bemutatása, akik a 20. század során kimagaslóan sokat tettek a két ország közötti kapcsolatok létrehozásáért és ápolásáért. Az ezekről a személyekről való megemlékezés pedig már csak a két ország közös történetében betöltött szerepük miatt is kiemelkedően fontos kell(ene), hogy legyen mind a lengyelek mind a magyarok számára. Mindemellett viszont a szerzők egy nagyon fontos esemény dátuma előtt is tiszteletüket fejezik ki, hiszen 1918. november 11-én, több mint száz év után, Lengyelország újra egységes államként jelent meg Európa térképén. Ezt a gyönyörűen kivitelezett, magyar és lengyel szerzők által írt, albumot végiglapozva pedig az embernek az az érzése támad, hogy 2018-ban kiadásával sikerült méltó emléket állítani a lengyel újjászületés 100. évfordulójának. A kötet aktualitása azonban most sem csökkent, ezért a március 23-ai Lengyel-magyar barátság napja alkalmából megérdemli, hogy újra figyelmet szenteljünk neki.
A két ország közötti erős kapcsolatok nem csak az előző évszázadra, de az azt megelőző évszázadokra is visszanyúlnak. Korábban viszont ez a barátság – a maga esetleges hullámvölgyeivel együtt is – sokkal erősebbnek látszhatott, amíg a két ország egymás szomszédságában helyezkedett el. Figyelemre méltó ugyanakkor az a tény, hogy az első világháború következményeként a két ország közti földrajzi távolság ellenére úgy tűnik, a kettőjük kapcsolata a korábban megkezdett felfelé íveléssel haladt tovább a későbbiekben is. Erre mutat be példákat 33 személyen keresztül az album, nem csak azokra a diplomáciai és politikai kapcsolatokra fektetve a hangsúlyt, amelyek a világháborúk alatt meghatározók voltak. Ezalatt értem azokat a hősöket, akik a nyelvi akadályokat igyekeztek kiküszöbölni és fordítóként vagy éppen tankönyvíróként vállaltak szerepet az évszázados hagyomány elmélyítésében. Nem megfeledkezve azonban azokról a személyekről sem, akik tudományos érdeklődéssel felruházva a másik ország történelméről, kultúrájáról esetleg művészeteiről írtak monográfiákat és gyakran egész életüket a kutatásuknak szentelték. Ezen érdekes személyek közül szeretnék párat kiemelni mind lengyel, mind magyar részről annak érdekében, hogy valamilyen ízelítővel szolgáljak a téma iránt érdeklődőknek.
