Aligha van természetesebb annál, mint utálni a természetet. De az emberek ezt nem értik, mert zavarosak a nézeteik. Sokan például úgy vélik, hogy a földi világot az ördög irányítja. Régen némelyek még azt is mondták, hogy a gonosz megnézte magának az Úr birodalmát, és megpróbált valami hasonlót teremteni. Ha rájuk hallgatunk, akkor az ördög csupán egy szánalmas utánzó.
Csakhogy teljesen tehetségtelen, mondják, és ráadásul rémesen kegyetlen is. Lári-fári. Mások meg úgy tartják, hogy a világ Istentől való. Ha tényleg így lenne, akkor ő nem az, akinek gondolják, hanem csak egy kísérletező félnótás. Ez is sületlenség. De ha se nem ez, se nem az, akkor micsoda? – merülhet fel az emberben. Ez ostoba kérdés. Miről is van szó: a világ az esztelen természet műve. Azért néz ki pontosan úgy, ahogy, mert éppen az ő műve. A természet teljesen agyament, a káosz testetöltése, a vakvéletlen játéka. Mély gyűlölettel viseltetem a természet iránt. Bizony! Ha valamit, akkor a természetet szívből utálom. Vagy tudunk másról, amibe ennyi energia szorult, ennyire zabolátlanul termékeny és ugyanakkor teljesen elment az esze? Természetesen nincs ilyen! Ha a természet emberi alakot öltve kisétálna Sevillában az utcára, egy szempillantás alatt lefognák, mint közveszélyes őrültet, vagy esetleg máglyára küldené az Inkvizíció. Nyilván nőnemű lenne, nagy vihorászva és ugrándozva szülne öt percenként egy gyereket, közben meg-megtermékenyülne bármiféle látható elkövető nélkül, mintha maga a szél csinálná fel. Igen, a természet tökéletesen esztelen!
De hát épp ő a világ szülőanyja. Nem az ördög, vagy az Úr, nem valamiféle gonosz szellem, vagy kísérletező félnótás, de a legkevésbé a jó Öregisten, hanem egyszerűen egy esztelen, véletlenekből tákolt, mindenható, ősvak és katyvaszos természet. Ez a gondolatmentet különösen illik hozzám, lévén gyógyászati területen állok alkalmazásban. Ám ez csak azt jelenti, hogy a megfelelő helyre kerültem, mert én tényleg és őszintén azonosulok a fenti nézetekkel. A nevem Guimarães da Silva. Megjegyzem, a da Silvát azért toldottam hozzá, mert a nemesi rang arra készteti az embereket, hogy jobban odafigyeljenek a mondandómra. Ráadásul Monardes doktor is támogatta ezt a bővítést, mert így gond nélkül be tud mutatni mint az asszisztensét. „Ez itt da Silva, az asszisztensem” – szokta mondani Monardes doktor, és ez így tényleg jobban hangzik. Néha még „doktor da Sivaként” is bemutat. Én, természetesen, még nem vagyok doktor, s bár remélem, hogy egy nap az leszek, jelenleg csak Monardes doktor segítőjeként és növendékeként ügyködöm. Mellesleg ő sosem említi, hogy portugál vagyok. Úgy tartják, a portugáloknak rossz a szaguk és maláriát terjesztenek, mert gyalog érkeznek a város környéki mocsarak felől, mindig úgy adják magukat elő, mintha véletlenül Sevillába tévedt nemesek lennének, és mindenkit, akit csak lehet, megpróbálnak kis összegekkel átverni. „João da ez-meg-ez vagyok – mondja –, jöttem, hogy jó áron vegyek egy telket Peñanában”, vagy: „hogy hajót építsek Cádizban”. Ezután úgy eljátssza a tökkelütöttet, hogy a másik bedől neki, és betársul a vállalkozásba, ami rendszerint kevés befektetést igényel, ellenben busás haszonnal kecsegtet, majd a portugál felszívódik a dukátokkal. A különös ebben az, hogy a pénz közismert kísértő ereje megzavarja annak a fejét, aki elkölti – viszonylag ritka és érdekes eset, mely számos gazember jólétét megalapozta már, példának okáért a játékbarlangok üzemeltetőiét -, mivel ha csak kicsit is megőrizte volna lélekjelenlétét, feltette volna magának a kérdést, miért is jönne valaki földet vásárolni, vagy hajót építeni Spanyolországba, amikor mindezt sokkal olcsóbban megtehetné Portugáliában. De az emberek, nyilván, hasonló esetben felhagynak a gondolkozással. Ezért van az, hogy Sevilla tele van portugálok által kiállított hamis nyugtával. Még Monardes doktornál is van egy.
(…)
A test ilyetén kiszámíthatatlansága – hogy újra felvegyem gondolatom fonalát – magának a természetnek a zűrzavarosságából, esetlegességéből és kiszámíthatatlanságából adódik. Kiszámíthatatlanságot mondtam volna? Voltaképp nem is feltétlenül. Ha a világon létezik egyáltalán jótékony csoda, akkor az az, hogy néha lehet irányítani a természetet. Ehhez, persze, komoly ismeretekre és képességekre van szükség, de elméletileg lehetséges. Képletesen szólva ki lehet rángatni a természetet a bolondokházából, és rá lehet venni, hogy tegyen valamit. Továbbra is ott fog rángatózni és ugrabugrálni, gagyarászik valamit érthetetlenül, de megteszi. Máskor meg nem. Attól függ.
Létezik néhány szer, amivel bizonyos körülmények közt rá lehet venni arra, hogy a kedvünkre tegyen. Ilyen, gyakorlatilag mindenható szerre a mi hajósaink tettek szert a Nyugat-Indiákon az utóbbi ötvenvalahány évben. Ez a majdhogynem varázshatású szer teljesen ismeretlen volt az antik korokban, nem tudott róla se Hérodotosz, se Hérakleitosz, vagy hogy is hívták azt a nagy ókori gyógyítót, akinek a neve most épp itt van a nyelvem hegyén. Természetesen a kis híján mindenható dohányról van szó. Nem másnak, mint ennek a szernek szentelte Monardes doktor a gyógyító tulajdonságairól szóló könyvét. Monardes doktor igazi újító ebben az értelemben, valóságos felfedező. Ez volt az első, s a maga nemében egyedülálló ilyen tárgyú könyv Európában.
(…)
Ebben a könyv az a szándékom, hogy elmondjak nagyjából harminchat példát a dohány gyógyító erejére (ez én vagyok, Guimarães). Nem tudom, sort tudok-e keríteni mindre, ez menet közben dől majd el. Mindenesetre bizton állíthatjuk, hogy az emlegetett utolérhetetlen szubsztancia harminc uszkve negyven betegséget és szerzett fogyatékosságot képes elmulasztani. Most egyenként számba veszem ezeket; kezdésként rögtön álljon itt a legszemléletesebb.
1. Halál ellen
Tisztában vagyok azzal, hogy a halál sem nem betegség, sem szerzett fogyatékosság. Mindazonáltal felfogható ezek legvégső következményének és legtávolabbi céljának, valamint ebben a tekintetben kétségtelen, s egyben feloldhatatlan kapcsolatban áll velük. Feloldhatatlant mondtam volna? Nem. És ezerszer is nem! Tanúja voltam annak, hogyan támasztott fel Monardes doktor egy embert halottaiból a dohány gyógyító erejének köszönhetően, ahogyan a régi időkben feltámasztották Lázárt, az ókori zsidót. Mindez egy Casas Viejas nevű faluban történt (mármint a későbbi eset), ahová azért hívtak bennünket, hogy mentsünk meg egy hidegrázással kísért hasgörcsöktől szenvedő férfit. Mire odaértünk – ami az andalúziai utak ismeretében meglehetősen sokáig tartott -, az illető már semmitől sem szenvedett, hanem érzéketlenül, elakadt lélegzettel és sárgán feküdt egy fapamlagon. Az ember halott volt.
Megölte a természet! – villant át az agyamon. A természet őrült, és az őrültek nagyobbik hányadához hasonlóan neki is iszonyú súlyos az ökle. Hasba vágta ezt a férfit, ezzel egy időben talán néhány más helyen is megcsapta, majd megölte. De miért tesz ilyet – merül fel a logikus kérdés –, amikor ő maga adta neki az életet? Hát nem szándékosan csinálta. Nem direkt ütötte meg, hanem megesett a dolog a szertelen kapálózás közben. Rossz helyre, azaz a sokkezű természet ütőtávján belülre tévedt, és most itt feküdt kiterítve előttünk, minden látható jel szerint holtan.
Monardes doktor előzetes vizsgálata gyorsan alátámasztotta aggályaimat.
- Az ember halott – konstatálta Monardes doktor. – Mióta van így?
Az össznépi jajveszékelés közepette végre válaszolt valaki, hogy nemrég óta. Ekkor Monardes doktor elővett a belső zsebéből egy cigarellót, leharapta a végét, körbetekintett, és mivel nem talált erre alkalmasabb helyet, a padlóra köpte (egyszerű parasztház volt), majd nagy pöfékelve meggyújtotta. Itt most bizonyára tisztáznom kell, mi is pontosan az a cigarelló. Sokban hasonlít arra, amit délen szivarnak neveznek, északon cheroute-nak, de némileg vékonyabb és nyersebb, minek következtében lassabban ég és közben pattog. A kikötőkben a tengerészek szoktak cigarellót szívni, mert gyengébb minőségűnek tartják a szivarnál, de mivel a benne lévő dohány kevésbé megmunkált és nem annyira száraz, így gyógyhatása sokkal erőteljesebb. Szóval, mint már említettem, Monardes doktor elővett egy cigarellót és egy, de legfeljebb két perc alatt meg is gyújtotta. Ezen a jelenlévők úgy megrökönyödtek, hogy a sápítozás egy pillanat alatt abbamaradt, és csak a doktor pöfékelését meg a cigarelló pattogását lehetett hallani, miközben megcsapott bennünket a dohány nehéz illata.
- Guimarães – szólalt meg a doktor, és felém nyújtotta a cigarellót -, fújd be a párát a szájába.
Na, épp ehhez nem volt semmi kedvem. Ki tudja, milyen betegségek tenyésznek ezekben a falusiakban, milyen hideglelés van rajtuk; féltem, hogy megfertőződöm. A doktor, látva bizonytalankodásomat, hozzátette:
- Ne félj, ez tökéletes fertőtlenítőszer.
Tudtam én ezt, de azért az ember sosem lehet elég óvatos. Néhányszor mélyen belélegeztem a cigarelló gőzét, átforgattam a számban, mintha öblögetnék vele, és ha már az öblögetésnél tartottam, kértem a parasztoktól egy pohár pereirát, vagyis körtepálinkát, gargalizáltam vele egyet, majd megszívtam a cigarellót, és máris készen álltam az akcióra.
Először is ki kellett nyitnom a férfi száját, ami egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak, de minekutána az egyik kezemmel összeszorítottam kétoldalt az arcát, a másikkal letoltam az álkapcsát, végre sikerült kifeszíteni a száját. Fújtam befelé a dohánygőzt, de vigyáztam, nehogy közben az ajkunk összeérjen. Ebben a formában viszont a beavatkozás nem volt túl sikeres. A pára behatolt ugyan a szájüregébe, de aztán ki is szivárgott, nekem meg újra fújnom kellett, hogy visszatereljem. Kisvártatva úgy érezem, hogy a fejünket párafelhő vonja be, de az istenverte parasztja szájába épp csak egy kevés jut belőle.
- Ez így nem fog menni – jegyezte meg Monardes doktor egy hangyányi jogos ingerültséggel a hangjában, s megveregette hátulról a vállamat. – Add csak nekem!
Szégyenkezve, de megkönnyebbülten húzódtam hátra. Szégyen ide, szégyen oda, jobb félni, mint megijedni, szokták mondani szülőhazámban, Portugáliában, ahol, mellesleg szólva, tudnak ordas baromságokat mondani. Az efféle emberektől nem is lehetne elvárni, hogy ostobaságon kívül bármi egyebet is mondjanak. Annak idején Monardes doktor kiadója, Señor Diaz gyűjtött előfizetőket, hogy kiadjon valamit, amit ő Népi bölcsességeknek nevezett. Én meg kijelentettem, hogy egy ilyen cím súlyosan félrevezető, mert egy efféle könyvhöz a Népi ostobaságok cím illene, és én csak abban az esetben adnék rá pénzt, ha megváltoztatná. Ezen túlmenően a jóember teljesen eltévelyedett ennek a könyvnek a jellegét és rendeltetését illetően is: úgy képzelte, az emberek valamiféle tanulság reményében fogják elolvasni, holott ebből nem sülne ki egyéb, mint egy baromsággyűjtemény, amit azért csapnak fel, hogy szórakozzanak és röhögjenek rajta. Erre azt felelte, hogy tévedek, és idézett nekem egy, szerinte, bölcs népi szólást, mire én megkérdeztem tőle, hogy mit szól a „Jónak ne keress, rossznak ne hagyj” és a „Jónak ne hagyj, rossznak ne keress” közmondásokhoz, melyek mellesleg szólva egymás alatt olvashatók a később kiadott könyvben. Erre azt felelte, hogy végtére is ő kiadó, pénzt kell keresnie, márpedig senki sem venne meg egy holmit, aminek Népi ostobaságok a címe. Na, ez végre jó érv volt. Mondtam neki, hogy ezzel kellett volna kezdenie, és adtam neki egy kisebb összeget. A könyvet, amit később megkaptam, tréfagyűjteményként olvastam el nagy élvezettel, majd odaajándékoztam egy koldusnak Sevillában. „A sorstársaidtól neked” – mondtam neki akkor. Olvasni ugyan nem tudott, de biztos megtalálta a módját, hogy hasznosítsa: az efféle ember nagyon élelmes, amikor váratlanul szert tesz valamire. Végső soron egész életében ilyesmire készül.
Na, de visszatérve az elbeszélésre: elég az hozzá, hogy felülkerekedett bennem a félelem, és én megkönnyebbülve húzódtam el a hullától. De nem így Monardes doktor! Azt kell mondanom, hogy a teste egész tartása, a válla, az, ahogyan a földön szilárdan megvetette erőteljes lábát csak úgy sugározta a magabiztosságot és eltökéltséget. A doktor kétszer-háromszor slukkolt a cigarellóból, majd az orrán keresztül kiengedte a füstöt, akár egy tűzet nyelt orrszarvú, a két vastag, fehér sugár két oldalról megkerülte a fejét, amitől egy szemvillanásnyi időre mitikus, füsztszarvú bika alakját öltötte magára; majd ezután lehajolt, száját szorosan a halott ajkára tapasztotta, és belefújta a dohánypárát.
- Guimarães – rikkantott kisvártatva a doktor rekedtes hangon és könnyező szemmel, igyekezve túlkiabálni a cigarelló pattogását -, gyere pulpálni!
Pulpálni annyit tesz, mint nyomkodni a hasat. Így is tettem. Amikor a doktor befújta a párát a férfi szájába, én kivártam egy ütemet, és pulpáltam. Csupán néhány mozdulatra került sor, talán ötnél többször nem is nyomtam. Ezután a doktor imponáló ügyességgel hirtelen hátralépett, megemelte a férfi fejét, és ahogy ott görnyedtem kissé a test fölött, arcunk egy pillanatra frontálisan szembefordult egymással. Az férfi szeme nyitva volt. De micsoda szempár! Hatalmas, kerek halszem guvadt rám, melyből különös érzést véltem kiolvasni: a rémületnek és a teljes értetlenségnek az elegyét. Feltételezem, így néz ki az olyan ember, aki a halálból tér vissza. Az ilyen határozottan nem érti, mi zajlik körülötte. De mindez csak egy szemvillanásig tartott, mint mondtam, mert a következő másodpercben Monardes doktor egy ügyes könyökmozdulattal máris oldalra fordította az ember fejét. Ekkor én, egy szerencsés megérzéstől vezérelve, pulpáltam még egyet. A szerencsés megérzés ugyanis épp attól szerencsés, hogy olyan részletekben nyilvánul meg, melyekre senki sem készítheti fel az embert, olyannyira kicsinyek és jelentéktelenek egyfelől, más szempontból azonban gyakran sorsdöntő szerepet játszanak. És lám, a guvadt szemű férfiú sípoló mellkassal levegőt vett, és a következő pillanatban már hányt is. Miközben okádott, a doktor az egyik kezével végig tartotta félrefordított fejét, a másikkal átnyújtotta nekem a pattogó és lassan elhamvadó cigarellóvéget. Átvettem, beleslukkoltam még egyszer, majd beleejtettem a perejrás pohárba, ahol nagy sisteregve kialudt. „Ha meghaltál, kihoz a sírból, ha élsz, a sírba visz” – futott át az agyamon. Ez, természetesen, csak megalapozatlan babonaságnak tekinthető, amit ennek a gigantikus erejű szubsztanciának az erőteljes és egzotikus tulajdonságai váltottak ki belőlem.
Az ember megmenekült! Kisvártatva magához tért, a légzése normalizálódott, és fejbiccentéssel még kérdésekre is tudott válaszolni.
- Rendbe jön – közölte az orvos a jelenlévőkkel, akiknek az ámulatát nincs eszközöm leírni. – Tartsák ágyban, erősödjön meg, és egy hét múlva talpra áll.
Kimerülten, de a jól végzett munka örömével visszaültünk a hintóba, és elindultunk vissza Sevillába. Későre járt már, a nap lemenőben volt Andalúzia kopár dombjai között.
- Esteledik – jegyezte meg a doktor.
- Igen, esteledik – bólintottam. Ez az a pillanat, amikor az emberben felhorgad a vágy, hogy gyönyörködön, úgymond, a „természet szépségében”. De milyen szépség is ez? Lankás dombok, rajtuk dércsípte sárga fű, itt-ott egy alacsonyra nőtt, ritkás olajfaliget, vörös nap a kifakult indigószínű alkonyati égbolt alján: olyan, mintha szürke fátyolon tűnne át a fénye – ha szabad így mondanom –, előttünk feketéllik az országút, alattunk a barna talaj és a belőle félig kiforgatott, színtelen kavicsok. Milyen vigasztalan szürkeség, micsoda unalom és rútság, miféle nyomasztó egyhangúság!... És csak ekkor jutott el a tudatomig hirtelen, mi is történt valójában!
- Señor – mondtam -, de hiszen mi visszahoztunk egy embert a halálból! Feltámasztottuk!
- Hja, de ettől még meg fog halni – mosolyodott el Monardes doktor -, csak majd egy másik alkalommal.
A szerénység az ember legszebb ékessége! Sosem kaphatnák Monardes doktort azon, hogy elképesztő eredményei önelégültté tennék, de azon se, hogy úgy dagonyázzon az öntetszelgésben, mint disznó a pocsolyában. Ezzel szemben mindig összeszedett, tárgyszerű, mozdulatai fürgék és erőteljesek, figyelmes, éber, egyszerre koncentrált és nyugodt. Párját ritkító medikus! Isteni szerencsém, hogy egy ilyen tanítómesterre akadtam. Satöbbi, satöbbi…
7. Szerelmi bánat gyógyítása
15… július 5-én, egy napfényes koradélután, úgy kettő körül, megbotlottam egy gerendában, amit az új csűr építéséhez vittünk a kertbe, és kis híján beütöttem a fejem Monardes doktor házának oldalsó ajtajába. Épp hogy megúsztam. Az esemény egy emléket idézett fel bennem. Az ajtót elhanyagolták, lepattogzott róla a festék, és már senki sem használta. Annak idején, amikor Monardes doktor lányai még vele éltek, ők járkálta itt ki és be. Hogy még pontosabb legyek: csak a második, Magdalena járkált itt ki és be. A nagyobbik, Maria, addigra már férjhez ment egy Rodrigo de Brizuela nevű kereskedőhöz, és vele lakott.
Na, de én a kisebbikről beszélnék. Micsoda karcsú lányka! Olyan kis vékonyka, szépecske, az ember úgy fogná és kettéroppantaná, de azért a lelke mélyén biztos lenne abban, hogy ez a lány még nyolcadrét (8) hajtogatva is eltökélten ontaná kicsiny szájából a locsifecsit. Elnéztem, hogyan futkorászik a környéken, hogyan ugrál fel akár egy őzike Monardes doktor nyakába, amikor az apja hazatér az esti vizetek után, hallottam csengő kacagását. Mindig vidám volt, mindig kész arra, hogy elnevesse magát: bármin, akármin. Az ember az ujját mutatja neki, azon is röhögcsél (kivétel, persze, ha a középsőt). Fiatalember lévén, ami akkoriban még hangsúlyosabb volt, belehabarodtam: a fekete haja, éjszínű szeme, törékeny, ficánka teste és göndör kacagása az egyik legszebb lánnyá tette, akit életemben láttam. Ezen túlmenően harmincezer dukátnyi örökség várományosa volt, pontosabban tizenötezernyié, ha levonjuk belőle a nővérének járó hányadot (azét, aki már férjnél volt, mint fentebb említettem). Hát épp itt áll előttem a filagória, ahol megvallottam neki a szerelmemet. Már jó ideje koslattam utána, ahogy a nép mondta azokban a régi korokban, amikor még mindenkinek volt kutyája, grimaszoltam neki meg hasonlók, szóval, tisztában volt az érzelmeimmel. Egyik koraeste, amikor még se a doktor, se Jesús nem ért haza, ott lébecoltam az ablaka alatt abban a reményben, hogy felfigyel rám. Emlékszem, azzal múlattam az időt, hogy a tizenötezret próbáltam elosztani különböző számokkal. Ekkor ő kijött, mintha vízért menne a kerti kútra. „Most, vagy soha!” – mondtam magamban, és határozottan, de szerelmes külcsínnel elindultam felé. Elég az hozzá, hogy kisvártatva abban a filagóriában találtuk magunkat, amit az imént említettem. Térdre vetettem magam előtte, aminek következtében nem mellékesen rettentőn beütöttem a térdemet. Egy fikarcnyi jelét sem adtam ennek, de ne tudja meg senki, min mentem keresztül. Nagyon pontosan emlékszem arra, amit mondtam neki, mert előzőleg rengetegszer elgyakoroltam már a mondókámat. A következőket mondtam:
- Señorita, szerelmes vagyok önbe. Hőn szeretem. A szerelem tűzvészként perzsel belülről. Hiába igyekeztem magamba fojtani az ön iránti érzelmeimet, drága leány. Csak ön tudna enyhet adni szenvedéseimre, csak ön tudná kicsiny, fehér kezével eloltani a bennem tomboló vészt. Adja nekem a kezét, señorita, legyen a feleségem!
Ezzel kezembe vettem a kis kacsóját, és lehajtott fővel az ajkamhoz szorítottam, ahogy ezt már valahol láttam.
Ő meg csak elnevette magát, gyengéden megveregette a fejem búbját a másik kezével, és így felelt:
- Butus! Ez Lopétól van.
Itt, bevallom, hibát követtem el. Nem gondolom, hogy már itt elbuktam az ügyet. De ahelyett, hogy valami cselesebb megoldáshoz folyamodtam volna, azt mondtam:
- Lope? Miféle Lope? Csak nem valamely vetélytársam, señorita?
- Jajj! - nyögött fel, kirántotta a kezét, és futva iramodott az emlegetett oldalbejárat felé, s csak annyit tett hozzá: - Portugálok! –, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Soha többé nem kerültem ennyire közel a sikerhez. Átkozott olvasmányok! Az igazság az, hogy a nők egyre többet olvasnak. Ez bizonyára sok baj forrása, nem csak az enyémé. A nők esetében az olvasás teljesen haszontalan szokás. A tanult asszony tökéletes mihasznaság! A nőnek nem olvasnia kell, hanem férjhez mennie, gyereket szülnie és nevelnie, karbantartania a külsejét - ami mégiscsak a legfontosabb összetevője, s ezt
a többségük, mellesleg, nem is téveszti szem elől -, továbbá gondoskodnia kell a férjéről, főznie kell, tisztán kell tartania az otthonát, ha meg történetesen szegényebbek, akkor mosnia is kell satöbbi. Ahogyan ez ősidők óta a dolgok rendje, és amint mostan is lennie kéne. Igen, tulajdonképpen így kell lennie. A nők esetében az olvasás totális ostobaság, csak az idejüket vesztegetik a könyvekkel, és felesleges fantazmagóriákkal tömik a fejüket. Mellesleg az olvasás férfiember esetében is totális ostobaság, neki is teljesen haszontalanok a könyvek, csak vesztegeti velük az idejét. A férfi nem olvasó, hanem kereskedő, aki pénzt keres, katona, aki országokat hódít meg, tengerész, aki felfedez és keresztül-kasul járja az óceánokat; arra rendeltetett, hogy városokat, hajókat és utakat építsen, hogy frissen és fürgén járkáljon a világban. Amint Monardes doktor szokta mondani: „Nincs szükség több gondolkodóra. Először is van belőlük elég, másodszor pedig a gondolkodók ostobák. Egy falka kisstílű svihák, akik locsogással igyekeznek szert tenni némi aprópénzre.” Igaza van. Tényleg egy falka kisstílű svihák, akik el akarják sütni a semmitmondást, mintha az valamiféle szubsztancia lenne, olyan, mint a hús, a gyümölcs vagy a fa, és csakis azért, hogy kihúzzanak az ember zsebéből egy-két garast, nem másért. Aztán elmennek, és ezzel a garassal vesznek maguknak húst, gyümölcsöt és fát. Mivel a hús és a gyümölcs ehető, a fa pedig éghető, ezek valódiak. Erről van itt szó, kérem.
Istenemre, néha arra gondolok, hogy ha egy szép napon az emberek felhagynának azzal, hogy felvásárolnak minden holmit, amire a valóságban semmi szükségük, akkor a világon csak a földművesek és az iparosok maradnának, meg persze egy nagy rakás teljesen haszontalan csavargó. Az orvosok is maradnak az idők végezetéig. Maradnak a katonák is, mert valakinek el kell hajtania a csavargókat. Maradnak a király emberei, tőlük úgysem lehet szabadulni. Azután meg lassacskán minden megint olyan lesz, mint amilyen most. Körforgás.
Megjegyzem, a természet is végig megmarad. Amennyiben pedig véletlenül megváltozatná a szándékait, a végére csak ő marad meg.
Azután meg elképzelhető, hogy lassacskán mind
en megint olyan lesz, mint amilyen most. Vagy nem.
Magától értetődően az orvosok kivételt képeznek a könyvek tekintetében. Akarom mondani, abból nem lehet orvos, aki nem olvas. De minden egyéb tevékenységhez, és talán az orvostudományhoz is, sokkal fontosabb, hogy az ember a számoláshoz értsen, mint hogy olvasson. Nincs igazam? Bizonyára a jövőben az olvasás az orvostudományban is feleslegessé válik. Némelyek még azt is megkockáztatják, hogy ez a jövő már bekövetkezett. A magam részéről azonban úgy vélem, hogy érdemes – legalábbis ebben az esetben – várakozó álláspontra helyezkedni. A dohány így vagy úgy, de minden betegséget meggyógyít – azt még meg kell tudnunk, pontosan hogyan –, és akkor ez a mindenféle könyv teljesen feleslegessé és okafogyottá válik. Soha senki nem fog többé olvasni, ez a mihaszna szokás elenyészik, a könyveket elfelejtik, vagy csupán múltbéli, gyermekded kuriózumként emlékeznek rájuk, és akkor a világ dolgai végre a helyükre kerülhetnek. A természet teljes erejében fog tündökölni. Az ember úgyszintén: hatalmas lesz és sérthetetlen, így vonul majd keresztül a világon, s a szél és az elemek lesznek csak kísérői, hiszen a dohány addigra már minden létező kórságtól megszabadította. Amikor ez bekövetkezik, az ember ismét keblére öleli a természetet, mint saját – immáron ártalmatlan – édesanyját.
Urbi et orbi. Isten veled, római Epiktétosz. Bár Epiktétosz éppenséggel okos férfiú lehetett, egy sort sem írt le életében, a neve alatt megjelent könyveket hígagyú, középszerű tanítványai írták. Ő maga pontosan tudta, hogy ennek semmi értelme. Bezzeg Szókratész! Vagy az ordenáré tökfej Platón, aki egész életében, szünet nélkül, mások nyomdokaiban járva körmölt, éjt nappallá téve skríbolt, mint egy igazi megszállott. Ég és föld a kettő! És végül Krisztus. Írt Krisztus valamit? Egy szót sem! Jött, megmentett - azt mondják -, akit tudott, aztán elment. Később meg az ostobák nekiálltak szaporítani a szót, vég nélkül szaporították, összezavartak mindent, és az ő nevével fedezték az üzelmeiket. Nos igen, így ül tort az ostobaság a világban, s könyvek szegélyezik diadalútját.
Természetesen mindez szabály, ami alól kivételnek is lennie kell, s épp ez a könyv, melyet most a kezedben tartasz, olvasóm, ezek egyike. Egyike az utolsóknak.
De mindegy is. Azt akartam mondani, hogy a szerelmem viszonzatlan maradt, én pedig nem azzal gyógyultam ki belőle, hogy olvasgattam ezt-azt, hanem a dohány segítségével. Teljes felelősségem tudatában állíthatom, hogy egy cigarelló reggel, egy a bőséges ebéd után és egy harmadik lefekvés előtt, majd ezt követően a mély alvás éjszaka és a visszafogott munkavégzés napközben, mely elvonja a figyelmet a szerelmi vágyak tárgyától, maximum három hét alatt, teljesen és maradéktalanul kigyógyít a szerelmi bánatból. Egy cigarelló reggel, egy a bőséges ebéd után és egy harmadik lefekvés előtt. Két héten belül az ember elfelejti, miről is volt szó voltaképp. Valójában ennyire egyszerűen vagyunk megkonstruálva. Még azt is megkockáztatom, hogy nagyon is egyszerűen vagyunk összerakva, már ami a lelkületünket illeti. De nem is nagyon számíthattunk másra. Ki látott már olyan csodát a természetben, hogy az egyik állat szerelmi kínokat élne meg egy másik miatt? Ezt mind a könyvekben találták ki, mindenféle bárgyú illetők, mint Lope és társai. A könyvek már ezer éve azt sulykolják az ember fejébe, hogy nem állat, hanem valami más, és ezt a sületlenséget olyan szinten elhittük, hogy elkezdünk szerelmi bánatot érezni, ami minden bizonnyal arra késztetné az égi szférákat – már amennyiben tényleg élők lennének, ahogy az ókoriak tartották –, hogy hangos hahotára fakadjanak. El tudom képzelni azt is, mit mondana Monardes doktor erről. De épp ez a mérvadó, orvosi, tudományos és a természet törvényeit követő megközelítés ezekben a kérdésekben. Gondoljunk csak a méhekre, a hangyákra, az ég madaraira, a kutyákra, a macskákra, vagy akár Jesúsra: melyikük szenved szerelmi bánatban? Hát egyikük sem! De ha az ember egyszer hagyja magát, hogy a könyvek befészkeljék magukat a bőre alá – mint ami szemmel láthatóan ez én esetemben is történt –, szüksége van a dohányra, hogy kikúrálja magát. A dohány azonban meggyógyít! De még mennyire, hogy meggyógyít! Mindent meggyógyít!
Fordította: Krasztev Péter
A fordítás eredetileg a Litera folyóiratban, az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja kiadványában és a Magyar Lettre Internationale 84. számában jelent meg 2012-ben.
Kis ember a hatalmas természetben
Milen Ruszkov regényének köszönhetően a XVI. századi Spanyolországban találjuk magunkat, pontosabban Sevillában. A regény főszereplői orvosok, akik behozzák a dohányt Európában és gyógyszerként is használják. A dohányról szóló első tudományos értekezés Európában Nicolás Monardesé, aki a történet egyik főszereplője is egyben. Akkoriban úgy tartották, hogy a dohány az ígért csodaszer, a panacea.
Ebből kifolyólag egy sor tragikomikus félreértés születik. Egy történet a gyógyszerekről, amelyek kísértést jelentenek, és végül megölik az embert, aki a torz természet gyermeke.
Milen Ruszkov író, műfordító 1966-ban született Burgaszban. Elvégezte a szófiai egyetemet 1995-ben. Több díjjal is kitüntették, mint például a Kicsapva a természetben 2008-ban megkapta Az év regénye díjat, 2011-ben pedig a Kulturális minisztérium díját is megkapja a Felemelkedés című könyvéért. Angolról több mint 20 könyvet fordított le. 2012-ben az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja vendége volt Budapesten.
