Emlékszem, milyen lépésekben jutottam el Gurevichhez. David Byrne és Fatboy Slim fülöp-szigeteki témájú Here Lies Love című dupla CD-jén találtam egy Seven Years című dalt, melyet egy nem akármilyen énekesnő ad elő (azóta is csak CD-n tudom hallgatni, nem találom a Youtube-on és a Spotifyon sem). Akkor még Shara Wardon néven szerepelt, de többet tudunk meg róla, ha Shara Novát írunk a keresőbe. Még jobb, ha meghallgatjuk a My Brightest Diamond High Low Middle című dalát.
Amikor pedig már eleget örültem annak, hogy ilyet találtam, elindultam ezen a nyomon, és eljutottam Agnes Obelhez, akiben mintha szintén benne lett volna ez a sztoikus melankólia, mégsem maradt meg nálam a toplista tetején, viszont készített egy Late Night Tales című válogatást, melyen Gurevich Party Girl című korai mesterműve a 16. szám. Még most is ezt tartogatja a koncertek végére. Régóta nem hallgatom Agnes Obelt, Gurevich viszont felkapaszkodott abba a legszűkebb elitbe, melynek kedvéért útnak indul az ember, ha a közelben koncertezik valaki ebből a körből. A Covid előtt Varsóig, áprilisban csak Krakkóig kellett mennem érte.
Krakkóval majd' két év után egyrészt minden rendben volt, másrészt viszont volt benne valami, amit még sose láttam: teljesen ráhangolódott az ukrajnai háborúra. Itt már nem érdemes dicsekedni azzal, hogy Magyarországról jöttünk, ne számítsunk kényeztetésre. Alig lehet beférni az ukrán étterembe (Smak Ukraiński) és a kizárólag meggybort kínáló ukrán kocsmahálózat, a Pijana Wiśnia krakkói egysége is menő. Ezt jól kitalálták, nem hazafias buzgalomból lett népszerű. Truszkavecben fedeztem fel, a lembergi főtéren pedig több is működik belőle. Ugyanebben az utcában van már harminc éve az orosz étterem, mi más lenne a neve, mint Wiśniowy Sad. Az ukrán konyha alig különbözik valamiben a lengyeltől, a szokott ételeket kínálja a vendégeknek elképzelt paraszti környezetben, de olyan extrák nincsenek, mint húsz éve egy moszkvai étteremben, ahol közszemlére tettek egy tehenet, és ha volt elég érdeklődő, meg is fejték, természetesen népviseletben. Kiírták az orosz étterem ajtajára, hogy elítélik az orosz agressziót, segítik az ukránokat − és asztraháni kaviárral töltött, hajdinalisztból készült palacsintát is találunk az étlapon. Mégis üres, most valahogy nem ízlik senkinek. Ebben a helyzetben még inkább érdekelt az, hogy milyen lesz Gurevich krakkói koncertje, aki mégiscsak orosz (valamennyire). Hogy szól ilyenkor a Russian Romance?
De álljunk meg itt, nézzük meg, mitől orosz Gurevich. A Szovjetunióból szabadult az apja és az anyja is. Akit érdekel, hogyan él tovább a szentpétervári orosz-zsidó családi miliő, tekintse meg a Here's the Part című dalt. Hadd jegyezzem meg, hogy a szöveg sem érthető enélkül, mert nem tudjuk, hogy miféle családi videóról is szól:
Szóval egyrészt ott van a család, és persze nem a mérnök apa kerül előtérbe, hanem a balett-táncos anya. Gurevich nem tanult zenét, de az anyja balettiskolájában nőtt fel, onnan jött a zenei érzéke. Egyedül tanult meg gitározni, az ének is inkább belülről jött. Kezdetben pótcselekvésnek érezte ezt, mert jobban szeretett volna filmezni, ahhoz viszont pénz kell. Könnyebben vesz fel az ember lo-fi anyagot úgy, hogy ki sem mozdul a hálószobájából
De maradjunk még a családnál. Azt hinné az ember, hogy ha valaki az anyjáról énekel − Russian Ballerina − keserű kanadai száműzetésében (bár aligha lehet száműzött az, aki ott született), az biztos a melankólia mélységeit térképezi fel. Hát nem. Egy berlini koncerten azzal vezette be ezt a dalt, hogy mivel sokan felveszik a telefonjukkal, aztán kiteszik az anyagot a Youtube-ra, az anyja már másnap látja, és fölhívja, elmondja, milyen rosszul néz ki feketében. De a dal is úgy kezdődik, hogy „tíz év kell ahhoz, hogy fel tudd emelni a retkes lábadat, és még öt, hogy ne nézzen ki szarul”. Az anya pedig az új hazában már nem a hattyúk tavában, hanem egy karibi revüben hasít.
De ebben a zenében nemcsak az orosz-zsidó gének dolgoznak, hanem a Leningrádból kiszabadult orosz házaspár lemezgyűjteménye is hatott az új hazában. Nemcsak az orosz sanzon nyűgözte le, hanem az esztrád csillagai is megmaradtak az emlékezetében, amikor pedig kinyílt a világ, Görögországban, Franciaországban és Törökországban is talált ihletforrásokat (a török Zeki Mürent emlegeti igen lelkesen). Tegyük hozzá ehhez még a késői Leonard Cohent, aki ugyanolyan nehezen szánta rá magát arra, hogy színpadra lépjen (két üveg bor kellett hozzá a pályája elején), mint Gurevich. Ő is nehezen találja a helyét kezdetben, de ezek a félszeg mozdulatok sajátos intimitást teremtenek. Egyébként sem stadionokban, hanem klubokban lép fel. Már csak ezért sem érdemes kihagyni ezt a Cohen-feldolgozását:
Bár a családban sokáig az orosz volt a közös nyelv, Gurevich nem Európában turnézó orosz énekesnő, az angolul előadott dalok mégis Közép- és Kelet-Európában hatnak igazából (az internetre felkerült dalai a kezdet kezdetén a világ végén meg az orosz milliomosok jachtjain szóltak a legjobban, aztán onnan terjedtek el). Hogy mennyire nem orosz, azt a varsói koncertjén láttam, amikor elénekelt egy dalt oroszul, és nem ment könnyen neki. Krakkóban már nem is erőltette.
Most másképp kezdődött a koncert, nem a szerelem első hat hónapját összegző dallal indított, amiről egyébként sokáig azt hittem, hogy biztos romantikus, mintha meghosszabbítanák a mézesheteket − de nem, felvilágosítottak arról, hogy a vállalatok ilyen időszakokra lebontva értékelik a teljesítményt. Szóval érzelmekkel teli műfajokhoz tartoznak ezek a dalok, de lerombolja a szentimentalizmust a talányos irónia meg a cukortartalmat semlegesítő durvaság.
Tegyük fel, hogy Gurevich elindult Alla Pugacsovától, aztán más zenékben is megtalálta a melodramatikus sanzont. Nevezhetjük kurucosan kesergőnek, de maradhatunk a jól bevált sadcore-nál is. Csakhogy van ebben egy csavar, amit talán akkor tudunk megérteni, ha megnézzük, mit írt Susan Sontag A pusztulás képei című kötetében, A camp-ről című esszéjében (Göncz Árpád fordította). Nem egyszerű, aki röhögés nélkül végig tudja hallgatni a Szomorú vasárnapot, ne is próbálkozzon vele. Aki viszont Zeki Mürent akar hallgatni (mint Gurevich teszi majdnem mindennap), az tanulmányozza előtte Susan Sontagot. A camp igen mesterkélt, eltúlzott, mint „a húszas évek női ruhái (a tollboák, a rojtos-gyöngyös viselet” (lásd Tamara Lempickát), mint a Hattyúk tava, a Tiffany lámpák, Richard Strauss és Bellini operái. A camp olyan esztéticizmus, mely a jelenséget „nem szépsége, hanem csináltságának, stilizáltságának foka szerint” értékeli. De bármilyen mesterkélt is, mégis gyermekien pásztori („urbánus pásztori”), mint a párizsi metrót díszítő öntöttvas-orchidea-szár. A camp „légies vagy erősen eltúlzott”, olyan, mint „a Greta Garbo tökéletes szépsége mögött kísértő hermafrodita üresség”. Más megközelítésben „a kétnemű stílus diadala”. Most már jöhet Zeki Müren, akinek évről évre magasabb volt a cipősarka és a frizurája is nőiesedett. Évtizedek alatt változott szép lassan török férfiból hercegnővé. Kár, hogy Susan Sontag nem ismerte Karády Katalint.
Térjünk vissza még egy pillanatra a kék-sárga zászlódíszbe öltözött Krakkóba (bár az nem camp). Olyan volt, mintha az ukrán front hátországa lenne − hadba küldte hős fiait, aggódva várja vissza őket. Megállás nélkül folyik a vita, hogy van-e létjogosultsága Lengyelországban az orosz kultúrának. Minden intézményes együttműködés megszakadt, a lengyel miniszter szerint nem most kell csodálnunk az orosz balettet, Csehovnak sem lenne jó szezonja a lengyel színházakban. Hatalmas dorgálást kapott érte, bár senki sem említette azt, hogy az orosz színházakban sem várhatók Mrożek- és Gombrowicz-premierek (pedig ezek oszlatnák a birodalmi homályt, ha az oroszok hagynák és akarnák). De Gurevich koncertje Krakkóban, nem sokkal a harmadik világháború előtt hatalmas volt, nem zavarta semmi az énekesnő és a közönség kapcsolatát. Gondoltam, hogy nem tetováltatott Z betűt a homlokára, de így is jó érzés volt, hogy belépőként rögtön előadta egy szál gitárral, szólóban a háború kitörése után készült dalát
A koncert kezdetén ez inkább apatikus volt, azt hangsúlyozta, hogy mit rombolt le a diktátor. De a koncert végén talán már harciasabban hangzott, és mintha mindenki érezte volna, hogy milyen jó lenne, ha együtt temethetnénk a diktatúrát
Pálfalvi Lajos
