1
A Napvárosban születtem. Az első emlékem róla egy hatalmas betontömb, amelyre megpróbáltam fölmászni. Fölkúszom a hideg szürke lapra, kézzel-lábbal, sőt még a fogammal is kapaszkodom bele, amikor pedig nagy nehezen följutok a csúcsra, újabb betontömb tornyosul előttem, pont olyan, mint az előző. Fölmászom rá, és látok még egyet, aztán meg a következőt és az utána következőt.
Furcsán működik az emlékezet. Egyes epizódokat választ ki és dokumentál gondosan életünk egész filmhíradójából, bár ezek nem feltétlen fontos vagy sorsfordító pillanatok. Olyan az emlékezet, mint egy fekete-fehér film. A kockák többsége a vászon fekete, fehér vagy szürke alapján felvillanó rajzolat, némi zörejjel a háttérben. De időnként megrázóan realista képek szakítják meg a fekete klisén villogó absztrakt fehér vonalak táncát, ezeket nem mossa el az idő, sértetlenül megmaradnak az emlékezetünkben, amíg csak el nem jutunk a film utolsó részéig, a végét jelző feliratokig.
Különös dolog, és nyilván szimbolikus értékű: pontosan a betontömböket ábrázoló filmkockák hozták létre az első dokumentumot az emlékezetemben, itt villan föl először a világ reális képe a fekete-fehér körvonalakat és foltokat rögzítő filmszalag kilométereibe rejtve.
A betonpiramis, amelyre föl akarok kapaszkodni, csak egy szimpla lépcső, ezen lehet fölmenni a Lomonoszov utcai bérház első emeletéről a másodikra. Gyerekkori barátomhoz, Igor Brandinhoz indultam, aki egy emelettel fölöttünk lakott, és ő is a Napvárosban született, 1965-ben, mint én. Még nem tudom, hogy az ember ugyanebben az évben lépett ki először a kozmikus térbe, a Beatles pedig forradalmat csinál a nyugati fiatalok fejében, három évvel azelőtt pedig a Napvárosból indult el egy bizonyos Lee Harvey Oswald, hogy meggyilkolja Kennedy elnököt, Moszkvában pedig megfosztották a hatalmától Hruscsovot a Politikai Iroda összeesküvői. Megkezdődött a Brezsnyev-korszak.
Egyszerűen vendégségbe megyek a barátomhoz. Jobban mondva négykézláb mászom, mert járni még nem tudok. Ezért tűnik minden lépcsőfok óriási, nálam magasabb falnak, az egész lépcső pedig gigantikus, hideg kőpiramissá változik. A nap további eseményei elmosódtak az emlékezetemben, ugyanezt mondhatom a következő napok többségéről is. Megint fehér és fekete vonalak, rajzok és pontok ugrálnak a vásznon. De a betonfal megmaradt e város emblémájának, olyan egyszerű és rejtélyes, mint Kazimir Malevics fekete négyzete.
2
Ha vonattal érkeztek Európából Minszkbe, át kell jutnotok a tisztítótűzön, át kell lépnetek az első Kapun, amely a Boldogság Országának határát őrzi. Csak ezután üdvözölhet benneteket a Kapu tér a Napvárosban. Minden vasúti kocsi kerekét ki kell cserélni, amikor megérkezik a Boldogság Országának egykori területére. Különös és felejthetetlen ez a maga nemében egyedülálló látványosság. Éjszaka, amikor eléritek a határt (már pedig az Európából érkező vonatok többsége pont éjszaka lépi át a határt), az útlevél-ellenőrzés és a vámvizsgálat után a vonatotok begurul egy magas és hosszú csarnokba. Évtizedek óta nem változtak a díszei. Koromtól mocskos, jó magas ablakok, piszkosszürke falak, végtelen sokszor átfestett billegő zöld acélasztalok a szerszámoknak, emelődaru, amely minden pillanatban átdübörög a fejetek fölött, és sok kis sötétbarna ajtó, amely nem tudni, hová nyílik.
A csarnok teljes hosszúságában elhelyezkedő rengeteg ajtó mögül sötét, koszos köpenyt viselő apró emberek kezdenek előjönni. Barátságtalan pillantásokat vetnek rátok, amikor a vagon ajtajában dohányozva figyelitek őket. Pedig ártalmatlanok. Biztos idegesíti kicsit őket az, hogy ilyen kései időpontban, ebben a sötét csarnokban kell kalapáccsal verniük az acélt, nehéz kampókat kell húzniuk és kerekeken guruló tengelyeket kell vonszolniuk. Ti meg tiszták és büszkék vagytok, a Boldogság Országába utaztok vagy, épp ellenkezőleg, már teljesen boldoggá tettek benneteket, és mentek vissza Európába. Zárójelben jegyzem meg, hogy ha húsz évvel ezelőtt, a szesztilalom idején léptétek volna át a határt, a munkások szívesen hozzájuttattak volna dupla áron egy üveg vodkához, egy doboz cigarettához vagy bármi máshoz.
A kis fekete emberek ordítoznak és káromkodnak, miközben munkához látnak. Sok tonnás daruk emelik a vagonotokat a föld fölé, másfél-két méter magasra, és kigurítják alóla a tengelyeket. A munkások a gépek pokoli csikorgásában és sivításában dolgoznak. A fejük fölött, a csarnok teljes hosszúságában siklik a konzolos daru, amelyen időtlen idők óta ugyanaz a kép függ: nehéz tárgy zuhan egy sisakos emberre. Az üzenet világos, minden gyerek ismeri: „Ne állj a tűzvonalba, mert elpusztulsz”. De mindig az volt az érzésem, hogy maga a jel grafikailag nem illik a pillanat emelkedettségéhez. Jó lenne valami komolyabbal pótolni. Például egy vidám plakáttal: „Üdvözlünk a Pokolban!”. Vagy, most már komolyra fordítva a szót, egy vörös transzparenssel, amelyen a következő feliratot adják ki a nagy fehér betűk: „Üdvözlünk a Boldogság Országában!”.
Közben a fekete emberkék befejezik a munkát. Elhagyják az új tengelyekre helyezett vagonokat, és most már nyugodtan utazhattok tovább – boldogan, tele új élményekkel −, hamarosan láthatjátok a Napvárost.
3
Mielőtt elindulnátok, hogy megismerhessétek a Napvárost, hadd mondjak pár szót szokról az eszmékről és körülményekről, amelyek nélkül sosem jöhetett volna létre ez a különös és lenyűgöző képződmény.
A kommunista eszme lényege a mindenkit megillető Boldogság felépítése. Talán még sosem teremtett az emberiség ilyen szép és nemes társadalmi doktrínát. Egyenlőség, Testvériség, Igazságosság; a Teljes Harmónia Társadalma, Mindenkinek Érdemei Szerint, Mindenkinek Szükségletei Szerint, Földi Paradicsom, a Hely, Amely Nincs, Utópia...
A Boldogságot mint filozófiai fogalmat sosem fejtették ki értelmesen; kétértelmű szűziessége – ki tudja, miért – még a legbátrabb gondolkodókat is elriasztotta. Ebben egy igaznak elfogadott előfeltevésnek is lehetett némi szerepe: nem létezik Boldogság, jobban járunk hát, ha nem a Boldogságot, hanem az Értelmet keressük. Ha pedig mégis létezik, akkor túl személyes ahhoz, hogy spekulatív általánosításnak vethessük alá. A Boldogsághoz kell Gazdagság, Hatalom, Elégedettség, Birtoklás, Belső Harmónia, Társadalmi Harmónia, Szerelem, Istenszeretet és így tovább; ilyen sok követelmény mellett nem hozhatunk létre univerzális definíciót. Ha pedig mégiscsak konkrét és megszámlálható, akkor permanens állapotként vagy alkalmi eufóriaként definiálhatjuk, amelyet elkerülhetetlen csalódás vagy legalábbis csömör követ? Mint láthatjuk, a Boldogság – hasonlóan az Értelemhez – rejtély, fekete négyzet, önmagában való dolog marad számunkra, amit képtelenek vagyunk megérteni, bármennyire is szeretnénk.
Csak az Utópia merte definiálni és megvalósítani a Boldogságot. Nem állította be a Boldogsághoz vezető utaknak a társadalmi doktrínáit, de olyan társadalmat próbált konstruálni, amelyben minden ember a lehető legboldogabbnak érezheti magát. Egyetlen projektben próbálta összekapcsolni a Boldogság minden feltételét: a Gazdagságot, az Elégedettséget, a Birtoklást, a Belső és a Társadalmi Harmóniát, a Szerelmet és az Istenszeretet. És mindezzel meg akarta ajándékozni a projekt, a Napváros-projekt résztvevőit, hiszen a város minden lakosa a lehető legközelebb kerül az ideális Boldogság állapotához. Lehet-e bármilyen más társadalmi modell olyan vonzó, mint a Boldogság társadalma? Tán nem ez a Boldogságot építő projekt az ideális világ után áhítozó emberiség rejtett vágyainak és ábrándjainak kvintesszenciája, nem ismerhető fel mögötte az a kísértés, hogy immanens, nem pedig transzcendens térben teremtsünk paradicsomot? Annál is inkább, mert egyáltalán nem olyan magától értetődő a transzcendens paradicsom puszta léte sem.
Fordította: Pálfalvi Lajos
A könyv a Kairosz kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
A könyvről szóló kritikát a Kritikák, esszék, tanulmányok rovatban olvashatják, a szerzővel készült beszélgetést pedig az Interjúk között.
Artur Klinau 1965-ben született Minszkben. Végzettsége szerint építész, a Fehérorosz Műszaki Egyetemen szerzett diplomát. Számos egyéni és csoportos kiállítása volt már. 1998 óta a Fehérorosz Kortárs Művészeti Egyesület elnöke. 2001-ben alternatív kulturális-művészeti folyóiratot hoz létre, pARTisan néven, melynek 2012-ben internetes változata is elindult (http://partisanmag.by/). A magyarul is megjelent Minszk. Az álmok napvárosa eredetileg minszki fotóalbumnak készült, azonban kiadója rábeszélésére végül egy szépirodalmi igényességgel megírt útikalauzzá kerekítette a művet. A könyvet több nyelvre, többek között angolra, németre, lengyelre, sőt svédre is lefordították. Klinau 2009 óta különböző filmes projektekben is részt vesz. 2011-ben jelent meg Minszkben a második kötete, Shalom. The military novel (Sahlom. Katonaregény) címmel.
Forrás:
