Rengeteg, a sztálinizmust és a sztálini elnyomást illető kritika született orosz szerzők tollából. Gyakran bírálják orosz szerzők a sztálinizmust és a sztálini elnyomást, sajnos azonban gyakorlatilag nem is említik Oroszország cári és szovjet imperialista politikáját – mondja Botakoz Kasszimbekova, kazah történész.
Joanna Kozłowska: Egy nemrég megjelent cikkében azt írja, Oroszországban általánosan elfogadott mentség az Ukrajna elleni háborúra, hogy nem történt meg az orosz gyarmatosítással való leszámolás. Mit jelent ez a gyakorlatban?
Botakoz Kasszimbekova: Oroszország „birodalmi ártatlanságáról” írok ebben a cikkben. Azt a történelmi feltételezést értem ez alatt, hogy Oroszországnak nem csak joga van meghódítani és irányítani a vele szomszédos területeket, hanem egyfajta megváltó missziót is végez e helyeken – ezt a nézetet az állami elit, az értelmiség és a kultúrában tevékenykedők is osztják. Meg vannak győződve arról hogy a rendszer, amelyet képviselnek, alapvetően jó, hatékonyan működik, főleg, ha képes területeket szerezni, és saját akaratát rákényszeríteni azokra.
Rengeteg, a sztálinizmust és a sztálini elnyomást illető kritika született orosz szerzők tollából. Gyakran bírálják orosz szerzők a sztálinizmust és a sztálini elnyomást, sajnos azonban gyakorlatilag nem is említik Oroszország cári és szovjet imperialista politikáját. Sőt, a sztálinizmus korszakának kutatói általában csak és kizárólag áldozatokként jelenítik meg az oroszokat. Az helyes, hogy bemutatják az átlagember szenvedéseit, ugyanakkor elkerülik a más csoportokat és nemzeteket ért sérelmek kérdéskörét, amelyeket állítólag az orosz nép nevében, az orosz kultúrát terjesztve követtek el. Az orosz értelmiségiek gyakorlatilag nem tekintenek birodalomként az országukra, nem gondolkodnak el azon, milyen hatást gyakorolnak a kolonialista hódítások a mai orosz identitásra. Az én kutatásaimnak a közép-ázsiai, főleg a tádzsikisztáni szovjet kormányok állnak a középpontjában. Gyakran teszem fel magamnak a kérdést: Vajon miért olyan nehéz a tanult oroszoknak beismerniük, hogy országuk nem nemzetállam, hanem birodalmi hatalom volt.
A nyugati kommentátorok gyakran hivatkoznak Moszkva állítólagos „megaláztatására”, amely a kilencvenes években, a balkáni háború és a gazdasági válság idején történt. Úgy tűnik, mind Oroszországban, mind Nyugaton az a kép alakult ki az oroszokról, hogy a sztálinizmus, a könyörtelen kapitalizmus és a NATO áldozatai.
Nem csak Oroszországban és a Nyugaton! Úgy látom, a Globális Dél kutatói és aktivistái is igen nagy szimpátiával és sajnos elnézéssel viseltetnek Oroszország és Putyin tettei iránt. Oroszország természetesen aktívan reklámozza ezt a képet. Amikor véget ért a hidegháború, a nyugati akadémiai elitből sokan igyekeztek „újraírni Oroszország történetét”, úgyhogy a saját, orosz perspektívájukból tekintenek az országra és az oroszokra. Ennek sajnos csak a Nyugat és Oroszország, bizonyos értelemben két szuperhatalom párbeszédje lett az eredménye. Nem jutott benne hely a csecseneknek, a kazahoknak vagy az ukránoknak. Az oroszok mint áldozatok orosz narratíva ellehetetleníti a nevükben elkövetett gaztettekről való beszédet.
Itt hangsúlyoznom kell: Amikor azt mondom, „az oroszok nevében”, akkor a sztálini „nagy Oroszország” konstrukcióra gondolok. Sztálin már 1932-től a „nagy orosz nemzet” ideológiáját hirdette, ennek kellett volna, hogy köszönje a Szovjetunió a létezését. Elég egy pillantást vetni a propaganda plakátokra, hogy lássa az ember, a nagy orosz nemzet csak az etnikailag tisztán oroszokat foglalta magában; sőt még a „népek barátságát” hirdető propaganda is egy szőke orosz fiút vonultat fel, aki vezeti a többi nemzetiség képviselőit.
Sztálin ebben az értelemben orosz soviniszta volt, hiába volt etnikailag grúz. Ez egyébként nem kivételes eset. Hitler sem német, hanem osztrák volt. Sztálin arra használta az orosz nacionalizmust, hogy létjogosultságot szerezzen gyarmatosító ambícióinak, a szovjet birodalom felépítésére és fenntartására. Ezért mondom mindig, hogy dekolonizáció nélkül lehetetlen a desztalinizáció. Csak az ezzel a probléma, hogy a gyarmatosító múltról folytatott diskurzus semmiféle haszonnal nem jár az orosz állam vagy az elitek számára.
Ukrajna a Globális Észak és a Dél számára is nehezen képzelhető el gyarmatként
Rengeteg féle formát öltött már az orosz imperializmus. A cári birodalmi ideológia szerint az oroszok, az ukránok és a fehéroroszok a „nagy orosz nemzet” három lába. Ukrajna és Belarusz – vagy, ahogy a cári retorika fogalmazott Kis-Oroszország, Fehéroroszország – a Nagy-Oroszország szerves részét kellett volna képezzék. A Transzkaukázus és Közép-Ázsia lakói, akik szemmel láthatóan mind etnikailag, mind kulturálisan különböznek az oroszoktól más helyet foglaltak el az orosz imperialista fantáziában. Velük szemben más mechanizmusokat alkalmaztak.
Az európai, de az afrikai vagy latin-amerikai társadalmak is sokszor nehezen értik ezt meg; sokakat sokkol a tény, hogy Európában léteztek gyarmatok. Az viszont fantasztikus, hogy rengeteg fehérorosz, kazah, kirgiz vagy georgiai szolidáris az ukránokkal és egymással. Mindannyian tudjuk, mivel állunk szemben, mind megtapasztaltuk milyen, amikor Moszkva gyarmatként kezel minket.
A Tbilisziben, Biskekben vagy Almatiban zajló ukránpárti tüntetéseket értelmezhetjük-e egyfajta antikoloniális szolidaritásként?
Mindenféleképpen. A Kaukázus és Közép-Ázsia civil társadalmaiban általános meggyőződés, hogy az ukránok értünk is harcolnak. Párhuzam figyelhető meg a belső társadalmi változásokban is: Nem csak az oroszajkú ukránok, hanem a kazahok, a kirgizek és más népek is szeretnék az anyanyelvüket használni a hétköznapokban. Körök és klubok alakulnak, ahol lehetőség van megtanulni az erőszakos ruszifikálás következtében elfeledett nyelveket. Kazahsztánban az etnikailag orosz emberek is egyre jobban érdeklődnek a kazah nyelv iránt.
A politikai tüntetések mindenekelőtt Ukrajnára összpontosítanak, de ezzel egyidejűleg saját koloniális traumánkat és az orosz elnyomás örökségét is igyekszünk újra átgondolni. Egyre többünk vágyik az Oroszországtól való függetlenségre – nem csak politikai, hanem kulturális és szellemi értelemben is.
Gyakran említi az oroszok nevében elkövetett bűntetteket. Mi fáj ma a leginkább a kazahoknak és a tádzsikoknak?
A Szovjetuniót gazdasági régiókra osztották. Ukrajna az ipari terület része volt, bár gabonát és élelmiszert is szolgáltatott a többi köztársaságnak. Közép-Ázsia viszont teljes egészében mezőgazdasági terület volt, főleg gyapotot kellett termelni, exportra. Amikor a helyi vezetők a térség iparosítását követeltek Moszkvától, mivel megértették, hogy az emelné az életszínvonalat és új perspektívákat nyitna előttük, mindig ellenállásba ütköztek. A falusiak nem hagyhatták el a kolhozokat, nehéz volt hozzáférniük az oktatáshoz, a gyerekek sokszor iskolaidőben is a gyapotmezőkön voltak. Mindez természetesen alapvetően befolyásolta az életkilátásaikat. Közép-Ázsia szinte semmilyen szerepet nem játszott a szovjet kultúrában, sem a politika legfelsőbb szintjein; gyakorlatilag ültetvényként kezelték a régiót. 1931 és 1933 között hatalmas éhínség pusztított Kazahsztánban, egymillió hétszázötvenezer ember veszett oda. úgy tűnhet, ez semmi a nagy ukrajnai éhínséghez képest, de gondoljunk bele, hogy ez a szám az akkori kazah lakosság negyven százalékát jelenti.
Azt is meg kell értenünk, hogy mesterségesen jelölték ki a mai közép-ázsiai köztársaságok határait. Szélsőséges példa erre Tádzsikisztán, melynek létrejötte az Afganisztán és Irán meghódítására irányuló szovjet ambíciókat hivatott volna szolgálni, még abban az időben, amikor a moszkvai vezérek hódoltak a világforradalom eszméjének. Az állam, amelyet ma Tádzsikisztánnak nevezünk úgy jött létre, hogy tömegesen deportálták a perzsa anyanyelvű népességet az Afganisztánnal határos területekre. Gyakran brutálisan zajlott az áttelepítés; az emberek nem akarták, hogy a forró, malária-sújtotta területekre telepítsék, és gyapottermesztésre kényszerítsék őket. A szovjet Tádzsikisztán egy óriási börtön volt számukra; rengetegen szöktek át az afgán határon. Moszkva üzenete ennek ellenére világos volt: Ha az afgán nép csatlakozni kíván a Szovjetunióhoz, a határon túl ott találják tádzsik testvéreiket, akik osztoznak velük a nyelvben és a kultúrában. Az újonnan kinevezett „tádzsikoknak” pedig katonai előőrsöt kellett volna felállítaniuk a „Nagy Tádzsikisztánért” folyó harcban. A határmenti területek lakói közül sokan – főleg eleinte – természetesen egyáltalán nem tekintették magukat tádzsiknak. Az emberek idővel megértették, hogy ha azonosulnak a kategóriával, amelyet a szovjet állam húzott rájuk, megnyílik előttük az út az anyagi javak és az állami munkahely felé.
Rendkívül nehéz lehet, amikor az ember megtudja, hogy a nemzetét de facto mesterségesen és katonai célokra hozták létre.
Nagyon nehéz megbékélni ezzel a ténnyel. A Tádzsikisztán és Kirgizisztán közötti határ is teljesen mesterséges egyébként; nagyon sok perzsaajkú enklávé él Kirgizisztánban, ezekben tádzsik autonómiákat hoztak létre. A mai Üzbegisztánban, Szamarkandban és Buharában is élnek tádzsikul beszélő emberek. Az átlagemberek többségének ez nem probléma, de az etnikai és nyelvi különbségek gyakran válnak geopolitikai játszmák eszközeivé. A mesterséges határok természetesen az orosz birodalmi politika eredményei: „Oszd meg és uralkodj!” – ez a legősibb gyarmatosító stratégia a világon.
A régió lakói hogyan próbálnak boldogulni ezzel az örökséggel?
Azt hiszem, a civil társadalmak felépülésén keresztül vezet az út Közép-Ázsia dekolonizációja felé. A civil társadalmak könnyebben szót értenek egymással, és képesek csillapítani a történelmi viszályokat. Ennek oka, hogy a pluralizmus eszméje vezérli őket, és politikai közösségként tekintenek a nemzetre. A sztálini kor örökségének része e régióban a – szerintem tisztán koloniális – értelmezés, hogy a nemzetet kizárólag etnikai, vérköteléken alapuló közösségnek tartják. A civil társadalmak más utat mutatnak. Véleményem szerint ez az út vezet mind a dekolonizációhoz, mind a desztalinizációhoz.
Korábban említette a Kazahsztánban élő, etnikailag orosz embereket, akik kazahul tanulnak.
Eleinte csodálkoztam ezen, de egyre több etnikailag orosz akarja a mindennapokban a kazah nyelvet használni, kijelentik a közösségi médiában, hogy kazahok akarnak lenni. Szerintem ez nem a kazah kultúra valamiféle romantikus víziójából fakad, hanem abból a vágyból, hogy a nemzethez mint politikai közösséghez akarnak tartozni. Lassan meglátjuk, milyen új alakokat képes ölteni a társadalmunk, megtanuljuk, hogy a párbeszéd segítségével tudunk valamit kezdeni veszélyes történelmi örökségünkkel. Veszélyes, mert nagyon könnyű felhasználni baljós politikai célokra.
Az ukrajnai háború ellen való tiltakozás indította be ezt a párbeszédet, de mindannyiunk vállát nyomja annak felelőssége, hogy hova fejlődik tovább. Egy dolog a Közép-Ázsián belül zajló párbeszéd, de a kazahoknak az ukránokkal és a fehéroroszokkal is kellene beszélgetniük. Számomra úgy tűnt, hogy mivel Fehéroroszország Európában van, teljesen más nehézségekkel és kihívásokkal kell majd megküzdenie, és nagyon meglepett, mennyi minden összeköt minket! Az ilyen beszélgetések mindannyiunknak erőt adnak.
És mi a helyzet az oroszokkal? Mit tanulhatnának ezekből a párbeszédekből?
Szeretném hangsúlyozni, hogy a desztalinizációt és a dekolonzációt érintő párbeszédnek nem szabadna csak a népekre és a nemzetekre fókuszálniuk, az értékek is lényegesek. Folytathatjuk ezeket – mi, kazahok, örmények, ukránok – az oroszokkal vagy nélkülük.
Ha az oroszok be akarnak kapcsolódni, készen kell állniuk arra, hogy meghallgassanak minket. Az lenne az első lépés a gyarmatosítással való leszámolás felé, ha az oroszok belemennének, hogy meghallgatják Ukrajna, Kazahsztán, Tádzsikisztán és a többi ország történészeit és polgári aktivistáit. Kulcskérdés, hogy képesek legyenek meghallgatni és egyenlő félként kezelni a beszélgetőpartnert. Sajnos még most is, amikor Ukrajnáról beszélünk, a médiában legtöbbször orosz kommentátorokat szólaltatnak meg – ebben is megfigyelhető a koloniális örökség.
Valószínűleg sok időbe telik, mire létrejön egy ilyen párbeszéd.
A posztkoloniális társadalmak gyakran félnek a párbeszédtől; évtizedekig sulykolták belénk, hogy ha megpróbálunk a múltbéli traumáinkról beszélni, azzal „áldozatot csinálunk magunkból”, vagy pedig, hogy ez a nacionalizmus jele. A hetvenes években a kazah diákokat kirúgták az egyetemről, és bebörtönözték őket, ha beszélgetést próbáltak kezdeményezni a harmincas évek éhínségéről. A szovjet és az orosz propaganda befolyásáról sem szabad elfeledkeznünk. Az etnikaliag kazah emberek egy része még ma is Putyint támogatja, főleg azért, mert félnek. A félelem egyébként lenyűgöző téma; kutatómunkám jelentős része összpontosít arra, milyen szerepet játszik a koloniális és autoriter rendszerekben. Észre kell vennünk, hogy a múlttal való leszámolás pozitív lépés. Hogy a párbeszédek, amelyektől még mindig félünk, valójában arról szólnak, mit akarunk mint társadalom.
Németh Orsolya fordítása
Botakoz Kasszimbekova
Kazah történész, a Bázeli Egyetemen tanít. Korábban dolgozott többek között a liverpooli John Moores Egyetemen és a Humboldt Egyetemen. A szovjet társadalomtörténet és Közép-Ázsiai története a szovjet érában állnak áll kutatásai középpontjában.
Joanna Kozłowska
Újságíró és elemző, Oxfordban és Cambridge-ben végezte tanulmányait. 2014 óta ír cikkeket a Kultura Liberalna portálnak. Dolgozott az Associated Press-nek, a The Moscow Times című napilapnak és a The Calvert Journal kulturális hetilapnak.
Az interjú eredetileg a Kultura Liberalnában jelent meg 2022. május 31-én, itt olvasható. A fordítást a Kultura Liberalna szerkesztőségének engedélyével közöljük.
A képek forrása a Wikipédia.
