Dora Kaprálová 1975-ben született Brnoban, 2007 óta Berlinben él a családjával. Kritikus, dokumentarista, ami az írást illeti, viszonylag nagy múltra tekinthet vissza, hiszen már évek óra ír több nagy lapnak is. Mostani könyve, amiből részleteket közlünk, a férfiakról - , bár vannak olyan vélemények, hogy ezt közös nevezőre lehet hozni, és a szerelemről szól. Ezek a rövid szövegek Eszterházy Péter „Egy nő” című művére íródtak, mint afféle válasz. Az itt olvasható válogatást Juhászné Hahn Zsuzsanna, az idei Susanne Roth műfordítói pályázat nyertese, készítette, ennek megfelelően a fordítás is őt dicséri.
Van egy férfi, Barrichello
Szeretettel E. P.-nek.
Van egy férfi. Mutál. Pattanásos, bajuszkája van, és éppen most lendíti a lábát, hogy fiúkorból a férfikorba lépjen. Hogy mondjam, vékony szőrős keze és lába van, kicsit nőies, hegyes popsija és a trikóján Mano negra illegal felirat. Lóbáljuk a lábunkat a lámpavason Arizonában, sötétedik, ő tizennégy, én húsz. Gyakran lóbáljuk a lábunkat a lámpavason. A barátnőmet hordom a srác apjához, Tucson városán túlra, aztán elhozom. Barátnőm – a leendő São Paulo-i pszichiáter – jungi szerelemmel szereti a fickót, ő meg a százkilós hím fáradt temperamentumával a lányt. Kettőnk számára ilyenkor a ház előtti lámpavas a kijelölt terület. A különös az, hogy soha nem megyünk el onnan, hogy mindig ott ülünk a kétszobás ház ajtaja előtt. És ez nagyon vicces is, szerintem, vicces és kicsit trágár. Lóbáljuk a lábunkat. Gyakran a vállamra hajtja a fejét, gyakran az ujjam köré csavarom fekete hajtincseit.
* * *
Van egy férfi, nyakigláb kispasi a lámpavason, az arizóniai tájban. Vállamra hajtja tizennégy éves göndör fejét, miközben az apja és a barátnőm a ház falán túl kefélnek… Szinte soha nem néz rám, de szakadozottan mesél. Meséli, hogy az anyja São Paulo-ban ellopta a képregényeit és hasisra cserélte őket, és hogy úgy döntött, az apjához költözik. Hogy az apja rendes, sárgaságban szenved, de a fiút ez nem zavarja, merthogy az lényegében úgysem ér hozzá. Informatikus szeretetne lenni, szeret síelni, és nem, – nem szeretne béna IT-s lenni, inkább asztrológus. És síel is, mondta már nekem? Hullócsillag! Aztán hirtelen elpirul, a nem létező foltot porolja a farmerján. A hátizsákjából előhúz egy fényképet a síedzésről és egy érvénytelen brazil bankjegyet 1985-ből. Ezt nekem szánta, a fényképet is odaadja. Van egy férfi, mutál, tizennégy éves, és abban a korban van, hogy éppen lendíti a lábát, hogy fiúkorból a férfikorba lépjen, hogy mondjam; láblendítése impulzív, egyik láb erre, másik arra, valami szorítja és ingerli, egyik kezével elkapja másik kezét. És abban a korban van, amikor a kis nem létező foltot porolja a gatyáján. Amikor a fiúk úgy esznek, hogy alig találnak a villával a szájukba, ha figyelik őket, mikor a pattanások csillognak a hullócsillagok fényében, mikor a hullócsillagok a bajuszkás fiúk pattanásaiban tükröződnek. Végre kijönnek azok ketten. Szeretném, és mégsem vagyok képes megcsókolni ezt a fiút, fáj az arcába néznem. Ma levelem jött a barátnőmtől São Paulo-ból: „Do you still remember T.? Poor guy. Unhappy life. He is dead.“ Kihúzom a fiókot, azt a képet keresem. Ott van. Nézem, ahogy T. síel, ahogy áll síléccel a lábán, milyen ott belül, félig gyerek, félig férfi, ahogy nem lóbálja a lábát, ahogy mosolyog. Kicsit. Örökre.
