A Söndörgő együttes 1995-ben alakult, mondhatni eleve elrendelt „családi vállalkozásként”: A zenekar öt tagjából hárman testvérek (Eredics Áron, Benjamin és Salamon), ők egészültek ki egy unokatstvérrel (Eredics Dávid) és egy gyermekkori jóbaráttal (Buzás Attila). A fiúkat a Vujicsics együtteshez is komoly családi szálak fűzik, az ott bőgőző és tarabukázó Eredics Kálmán a három fivér édesapja, a basszprímtamburás, harmonikás, énekes Eredics Gábor pedig a nagybátyjuk. Így aztán nem csoda, hogy nem csak a balkáni népzenére, hanem a tamburára is gyakorlatilag predesztinálva voltak. A Szigeten is szinte minden évben ott vannak, idén a Világfalu Színpadon teremtettek fergeteges hangulatot, táncoltatták a közönséget. Közben pedig legújabb, Tamburocketcímű lemezükkel turnéznak, amely néhány nap alatt a World Music Charts Europe, a világzene legmérvadóbb szakmai ranglistájának negyedik helyéig jutott. A koncert előtt Eredics Áronnal beszélgettünk.
Hányadik alkalommal léptek fel a Szigeten?
Eredics Áron: 1996-ben koncerteztünk itt először, de arra már nem emlékszem, hogy melyik színpadon. Ami most rémlik, az a Banán Klub Színpad – akkor még volt ilyen. (A Banán Klub a kilencvenes években rendkívül népszerű ifjúsági klub volt a Csillaghegyi Közösségi Házban. – a szerk.) Nem nagyon volt azóta olyan év, hogy ne léptünk volna fel valamilyen formában.
Ezt kifejtenéd kicsit bővebben?
E.Á.: Azért fogalmaztam úgy, hogy valamilyen formában, mert mindig mondogatjuk, hogy lassan húsz éves a zenekar – ez egyébként sok helyen tévesen szerepel, mert nem idén, hanem jövőre leszünk húsz évesek –, amelyben most a két öcsém is játszik, de Salamon például most lett huszonöt éves, szóval ő például nyilván nincs benne a kezdetektől, de voltak akkor más tagok. Dávid, Attila és én vagyunk már csak az alapítók közül. A régiek közül sokan más utat választottak, de ez a jelenlegi formáció is már tíz éves. A Söndörgő név viszont a kezdet kezdetétől megvan, ezért számoljuk úgy, hogy mindjárt húsz éve. És ezzel a formációval ez a mostani már a harmadik lemezünk, összesen egyébként öt van. Úgyhogy, van egy kis kamu ebben a húszéves dologban, ha szigorúan vesszük, akkor olyan tizennégy, de hát jövőre így is, úgy is jubilálunk, húsz vagy tizenöt, az már mindegy.
A Vujicsiccsal közösen is szoktatok koncertezni?
E.Á.: Persze. Azt hiszem, ezt itt Magyarországon nem is nagyon kell magyarázni, hogy milyen szoros családi szálak fűznek minket egymáshoz. Kálmán, a bőgős az apám, Gábor pedig a nagybátyám – aki jár Vujicsics koncertekre, tudja, hogy ő az, aki beszélni szokott, nagyon szeret anekdotázni. Egyébként én magam is tagja vagyok a Vujicsicsnak is már legalább tíz éve. Szóval nagyon szoros kapcsolat fűz minket össze, így is nőttünk föl, hogy már gyerekként azt hallgattuk, ahogy ők próbálnak, gyakorlatilag már édesanyánk hasában ott voltunk a koncerteken.
Ezek szerint egyértelmű volt, hogy ti is ezt az utat választjátok, esetleg tereltek is benneteket errefelé?
E.Á.: Volt a család részéről egy-két finomabb nyomás, mint például, hogy öt évesen tamburát kapunk karácsonyra, nyolc évesen brácstamburát Hanukára. Mert egyébként ilyen a család összetétele, anyánk zsidó, apánk felől jön a szerb és a horvát vonal; üknagyanyánk az, aki még teljesen szerb volt, ő volt a csobánkai pópa lánya. Csak aztán kitagadták, mert nem szerbhez ment feleségül, és ezért alakult úgy, hogy mi már nem nagyon beszélünk szerbül, csak a zenét őriztük meg, illetve éneklünk szerbül. Csak a zenei nyelv maradt meg, de azt meg büszkén csináljuk. Szóval, mondhatni, hogy ez egy ilyen családi hagyomány, hiszen mi már a második generáció vagyunk.
Viszont mindezek ellenére a zenétekben – legalábbis egy idő után – teljesen más irányt vettetek, ez mennyire tudatos?
E.Á.: Az elején mindenképpen volt benne valami tudatosság. Mert ugy az egész a szokásos módon indult, hogy csak úgy elzenélgetünk, jól érezzük megunkat, aztán egyszer csak zenekar lett belőlünk. És amikor ez tudatosult, akkor elég gyorsan rájöttünk, hogy nem csinálhatjuk ugyanazt, mint az apuék, és elkezdtük először olyan dalokat keresni, amelyeket a Vujicsics még nem dolgozott fel. Tulajdonképpen innen indul az a tudatos rész, hogy el akartunk szakadni, nem akartuk utánozni az ő zenei világukat. Aztán később ez normális mederbe ért, mert rájöttünk, hogy egyáltalán nem kell attól ódzkodni, hogy utánozzuk őket, és az egész egy mester-tanítvány viszonyba csapott át. Lassan mindent megtanultunk tőlük, a zenei gondolkodást, a népzene feldolgozását és színpadra alkalmazását – ez abszolút a Vujicsics-iskola. Illetve itt nem csak a Vujicsicsről beszélek, hanem az egész, hetvenes évek elején kibontakozó táncház mozgalomról, itt lehet említeni a Muzsikást, a Kolindát vagy akár a Kalákát is. Mostanra már kialakult egy saját hang, az, hogy mi mit akarunk ezzel a zenével kifejezni; ez már teljesen természetesen jön. Már nem a Vujicsics-gyerekek vagyunk, hanem a Söndörgő együttes. De az egésznek az alapja ugyanaz az autentikus népzene, csak nekünk más az energetikánk. Abban megvannak azok az erők, amilyeneket például egy ilyen Sziget Fesztivál igényel, és azokat domborítjuk ki. És ezért maradt fenn a népzene, mert mindig is használati cikk volt, és ma is kell, hogy működjön. Úgyhogy éppen ezért vicces, amikor sokan azt hiszik, hogy ez egy teljesen új hang, amit mi hozunk. Jól esik persze hallani, de hát nem ez az igazság.
A tambura mint hangszer, ha jól értem, adott volt. Mindent át lehet rá ültetni? A legújabb, Tamburocket című lemezeteken például Bartók-gyűjtéseket, Dráva menti népdalokat dolgoztok fel.
E.Á.: Igen, és hát itt jönnek az újdonságok. Vagy igazából ez sem teljesen igaz, ez is régebbre nyúlik vissza. Mert például abban az időben, amikor már volt rádió, és a Kovács Toncsi (Kovács Antal a mohácsi Kovács zenészdinasztia egyik legkimagaslóbb tagja volt, tamburaprímás – a szerk.) Mohácson kecskepásztorkodás közben a belgrádi rádió műsorát hallgatta, és meghallott furulyán egy kólót, már aznap este a csárdában tamburával, annak játékstílusának megfelelően játszotta azt a dallamot. Meg nyilván egy kicsit a saját képére is formálta, így tulajdonképpen lett egy új dallam, amit addig ilyen hangszeren nem játszottak. De mégis azt kell, hogy mondjam, hogy ha most, negyven év távlatából visszahallgatod azt a felvételt, pontosan ugyanolyan archív anyagnak számít, mint a Bartók-gyűjtés, ami viszont százhét évvel ezelőtt készült. Mi is ezt a teljesen hagyományos módját alkalmazzuk a dolognak, hogy van mondjuk egy dudás felvétel, és megszólaltatjuk a tamburán ugyanazokat a harmóniákat, amelyek a dudán is megszólalnak, és így létrejön egy olyan hangzás, mintha egy egészen extrém harmonizálás lenne, de közben teljesen hagyományos, mert a duda így szólt. Csak itt ezt öt tambura szólaltatja meg, ettől válik nagyon érdekessé. De a többi trükkünket már nem árulom el.
Éppen az új albumotokkal turnéztok, gyakorlatilag ez a koncert is a turné része. Viszont, ha megnézzük, a turné huszonhét koncertjéből csak három a magyarországi. Szerinted mi az oka annak, hogy külföldön sokkal népszerűbbek vagytok, mint itthon? Elképzelhető, hogy a magyar közönségnek a balkáni zene mindenképpen valami turbofolkos őrület, és az, amit a Söndörgő csinál, már nem fér bele ebbe a képbe?
E.Á.: Nem tudom, ez nehéz kérdés, nem is tudom, mit mondjak erre. Az az igazság, hogy nagyon szomorúak vagyunk amiatt, hogy ilyen nagyon keveset játszunk Magyarországon, de attól viszont nagyon boldogok, hogy ennyit játszhatunk mindenhol a világban. Én is csak találgatni és elméleteket gyártani tudnék arra nézvést, hogy mi lehet ennek az oka. Ami tény, hogy az, hogy ennyire elfoglaltak vagyunk egyéb helyszíneken, nem segíti elő azt, hogy energiát tudjunk fektetni abba, hogy itt is hívjanak minket, hogy itt is keressük a lehetőségeket. Amit lehet, megteszünk, és így jön ki az az évi nagyjából három koncert, amelyekre az a három barát-szervező, régi ismerős hív minket. Közben pedig azt reméljük, hogy van hatása annak, hogy ennyit játszunk mindenfelé, és egyszer csak felismerik, hogy ez nem véletlen. A balkáni zene magyarországi helyzetét illetően pedig ott vannak a hírességek, akiket sokkal jobban ismernek nálunk, és ez például lehet egy ok, hogy ha balkáni zenéről van szó, akkor nem az jut először az emberek eszébe, hogy van egy ilyen magyar zenekar is, amelyik ezt csinálja. De remélem, egyszer majd ez is változik, és rájön a közönség, hogy köztünk is élnek szerbek meg horvátok, akik ilyen zenét játszanak.
Mindez mennyiben volt hatással arra, hogy külföldi kiadót választottatok?
E.Á.: Ez abszolút tudatos döntés volt, hiszen mindenképpen el akartunk indulni a nemzetközi színtéren valamilyen formában. Most már egyébként a második nemzetközi kiadónál vagyunk. Az elsőnél még kifejezetten kerestünk kiadót, és meg is találtuk, ez volt a Harmonia Mundi World Village, de most a másodiknál már nem volt nehéz dolgunk, mert szerencsére már van akkora neve a zenekarnak, hogy nem igazán kellett keresni. Egy nagyon jó és neves kiadóval (Riverboat Records) sikerült szinte azonnal leszerződnünk, igazából valami nagyobb, jobb lehetőséget kerestünk.
És meg is találtátok, hiszen a Tamburocket pár nap alatt a rangos világzenei World Music Charts Europe lista negyedik helyén találta magát.
E.Á.: Igen, ettől nagyon boldogok is vagyunk, mert noha a zenekar olyan nagyon nem foglalkozik ilyen dolgokkal, és inkább annak örülünk, ha vannak lehetőségek, azért nagyon fontosak a visszajelzések. Jó érzés, hogy amikor csinálsz valamit, rengeteg munkát fektetsz bele, és a végén kézzel foghatóvá válik, akkor nem csak a nagy csönd van. Ez azért is nagy öröm, mert az előző lemezzel ez nem sikerült.
Ezek szerint azt is elküldtétek?
E.Á.: Ezt mindig a kiadó intézi, és az előző lemeznél ez valahogy elmaradt. Úgyhogy most azért is nagyon boldogok vagyunk, mert körülbelül négy napos volt a Tamburocket, amikor felkerült a listára. Mivel július 28-án jött ki, arra végképp nem is számítottunk, hogy már augusztusban ilyen előkelő helyezést érhetünk el. Ennél már csak az a jobb érzés, hogy ennek ugye az az alapja, hogy valóban játszották is rádiók ezt a lemezt. Én annak örülök a legjobban, hogy ezt Európában kvázi mindenhol lejátszották a világzenei műsorokban, és a lemez így elkezdte a saját útját járni.
Németh Orsolya
