Dora Kaprálová 1975-ben született Brnoban, 2007 óta Berlinben él a családjával. Kritikus, dokumentarista, ami az írást illeti, viszonylag nagy múltra tekinthet vissza, hiszen már évek óra ír több nagy lapnak is. Mostani könyve, amiből részleteket közlünk, a férfiakról - , bár vannak olyan vélemények, hogy ezt közös nevezőre lehet hozni, és a szerelemről szól. Ezek a rövid szövegek Eszterházy Péter „Egy nő” című művére íródtak, mint afféle válasz. Az itt olvasható válogatást Juhászné Hahn Zsuzsanna, az idei Susanne Roth műfordítói pályázat nyertese, készítette, ennek megfelelően a fordítás is őt dicséri.
Van egy férfi, Barrichello
Szeretettel E. P.-nek.
Van egy férfi. Mutál. Pattanásos, bajuszkája van, és éppen most lendíti a lábát, hogy fiúkorból a férfikorba lépjen. Hogy mondjam, vékony szőrős keze és lába van, kicsit nőies, hegyes popsija és a trikóján Mano negra illegal felirat. Lóbáljuk a lábunkat a lámpavason Arizonában, sötétedik, ő tizennégy, én húsz. Gyakran lóbáljuk a lábunkat a lámpavason. A barátnőmet hordom a srác apjához, Tucson városán túlra, aztán elhozom. Barátnőm – a leendő São Paulo-i pszichiáter – jungi szerelemmel szereti a fickót, ő meg a százkilós hím fáradt temperamentumával a lányt. Kettőnk számára ilyenkor a ház előtti lámpavas a kijelölt terület. A különös az, hogy soha nem megyünk el onnan, hogy mindig ott ülünk a kétszobás ház ajtaja előtt. És ez nagyon vicces is, szerintem, vicces és kicsit trágár. Lóbáljuk a lábunkat. Gyakran a vállamra hajtja a fejét, gyakran az ujjam köré csavarom fekete hajtincseit.
* * *
Van egy férfi, nyakigláb kispasi a lámpavason, az arizóniai tájban. Vállamra hajtja tizennégy éves göndör fejét, miközben az apja és a barátnőm a ház falán túl kefélnek… Szinte soha nem néz rám, de szakadozottan mesél. Meséli, hogy az anyja São Paulo-ban ellopta a képregényeit és hasisra cserélte őket, és hogy úgy döntött, az apjához költözik. Hogy az apja rendes, sárgaságban szenved, de a fiút ez nem zavarja, merthogy az lényegében úgysem ér hozzá. Informatikus szeretetne lenni, szeret síelni, és nem, – nem szeretne béna IT-s lenni, inkább asztrológus. És síel is, mondta már nekem? Hullócsillag! Aztán hirtelen elpirul, a nem létező foltot porolja a farmerján. A hátizsákjából előhúz egy fényképet a síedzésről és egy érvénytelen brazil bankjegyet 1985-ből. Ezt nekem szánta, a fényképet is odaadja. Van egy férfi, mutál, tizennégy éves, és abban a korban van, hogy éppen lendíti a lábát, hogy fiúkorból a férfikorba lépjen, hogy mondjam; láblendítése impulzív, egyik láb erre, másik arra, valami szorítja és ingerli, egyik kezével elkapja másik kezét. És abban a korban van, amikor a kis nem létező foltot porolja a gatyáján. Amikor a fiúk úgy esznek, hogy alig találnak a villával a szájukba, ha figyelik őket, mikor a pattanások csillognak a hullócsillagok fényében, mikor a hullócsillagok a bajuszkás fiúk pattanásaiban tükröződnek. Végre kijönnek azok ketten. Szeretném, és mégsem vagyok képes megcsókolni ezt a fiút, fáj az arcába néznem. Ma levelem jött a barátnőmtől São Paulo-ból: „Do you still remember T.? Poor guy. Unhappy life. He is dead.“ Kihúzom a fiókot, azt a képet keresem. Ott van. Nézem, ahogy T. síel, ahogy áll síléccel a lábán, milyen ott belül, félig gyerek, félig férfi, ahogy nem lóbálja a lábát, ahogy mosolyog. Kicsit. Örökre.
Van egy férfi. Szeret engem, zsarnokoskodik fölöttem, szeretem, kínzom őt. Szentség az ismétlődésben. És van ez a férfi, imádott tökfilkó, meggyűrűzött engem, én őt, ő egy férfi. Élünk.
* * *
Van egy férfi. Egy csomó nő szereti, Jamie Oliver a neve. A világhírű főzőműsorban motoron, traktoron robog, vagy kivételesen helikopterrel repül vidéki gazdaságokba zöldfűszerért és tejért, húsért és tojásért. Leggyakrabban Skóciában sürög-forog, ahol szép a táj a békés zöld dombokkal és a fekete-fehér tehenekkel. Nős, szereti a feleségét és a gyerekeit, de én mégis sz. őt nők millióival együtt Santiago de Chile-től Novoszibirszkig, ő pedig talán mit sem sejt ebből, miközben traktorral siet a zöldfűszerért, sarkában az unott tévéstábbal.
* * *
Van egy férfi és ő Jézus. Sohasem láttam, és mégis mindenütt jelen van. Sz. őt. Iránta érzett szeretetem konvencionális, óvatos, félénken erotikus. Hogy ő pontosan mit érez irántam, nem tudom. De azt hiszem, talán ő is, hogy néha egy nyári éjszakán ő is, mikor egyedül van, és a hőség nem szűnik…
* * *
Van egy mozgalom. Szeretem. Gender a neve. Gyűlöl. Azt állítja, hogy az elköteleződés permanens állapot, és hogy én ezt az állapotot könnyelműségemben, lustaságomban, szenvedélyemben semmibe veszem. Csak úgy ímmel-ámmal.
* * *
Van egy férfi. Szeret, szeretem; mikor együtt utazunk a gyors- és személyvonatokon. Máshol meg érthető módon egymás idegeire megyünk. És még ezt a vonatozást sem vihetjük túlzásba. Maximum egyszer, kétszer évente. És nem választhatunk hosszú útvonalat, maximum ötvenhat perc. Filmekről beszélgetünk, főleg azokról a szerelmes filmekről, néha a halálról, aszerint, milyen a kedvünk és az időjárás, néha megigazítom a fején a bal kezemmel a már ősz bóbitáját, megigazítani, nem megcsókolni, néha jobb kezével teasüteménnyel kínál, kínálni, nem kényszeríteni! Ligeterdőkön utazunk keresztül, melyekben szeretkezünk, – síkság, mint túlnyomórészt Angliában, – mondja elgondolkodva… Egyszer egy személyvonat ablakából megláttunk egy a szántóföldön haladó traktort, úgy volt feldíszítve, mint egy hintó vagy egy koporsó. Kis vita támadt köztünk arról, mit is látunk tulajdonképpen. A koporsó-hintó-traktoron két bennszülött morva ül, újdonsült házasok, hússzal zötyögnek a szántóföldön, a vonatunk elhagyja őket. A menyasszony fehér ruhát visel, erősebb nőalak fátyolban, a férfi fején kalap. Ő tehát a vőlegény, nagy kerek fej, káposztafej, lehetne buszsofőr, igen, mondjuk a híres R. Smetana Olmützből. Falusi emberek tehát, de nem idióták. Egy idő után egyvalami biztos, hogy esküvőről jönnek, ahova mi az ötvenhat perces személyvonattal soha nem jutunk el. Hát, akkor legalább a közös örömünk és kettejükről, közös sorsukról való közös gondoskodásunk, valamelyest szélsőséges, jut eszünkbe egy pillanat múlva. Kiszállunk. Akkor egy év múlva újra? – Várj még, – bátorkodom, – valamit azért még szerettem… – száraz ajkaimat enyhén benedvesítem, sóhajtok… – Jaj már, ne idegesíts. – Legyint, és már ott sincs, köddé vált. Micsoda megkönnyebbülés, micsoda az állomáson álldogáló megkönnyebbülés. A WC nyilvános, a szerelem nem az. Tetszik neki a Titkok és hazugságok, de én állítom, hogy a Két angol lány még szebb film.
* * *
Van egy férfi, az egyik berlini oviba jár, szóval ő egy pici férfi, M. kisfiú. Nem olyan sokkal ezelőttig azt hittem, hogy bizonyos értelemben vonzódik hozzám. Vörös haj, szeplők, apró kis test, orosz apuci, orosz anyuci. És most valami újdonság M. kisfiúról. Hozom el a kislányomat az oviból, rám néz, ez a pici M. kisfiú, néz, ujjal mutogat rám. Rámosolygok, ő meg fejhangon elkezd visítani: – Ich hasse diese Frau, ich hasse dich, ich hasse dich, jojoooooj. – Nevet, ugrál a trambulinon és megállás nélkül ezt hajtogatja, ezt az ijesztő és erős mondatot.
* * *
Van egy férfi, és ez egy idős férfi. Megy a behavazott utcán a kis hálós szatyrával, lassú léptekkel óvatosan tapossa a jeges szigetekkel borított járdát. Szemben vele közeledik egy öreg néni, csoszog, az ő kezében is hálós szatyor, görnyedten megy. A hálószoba ablakából figyelem őket. Szereti őket valaki? Elmentek egymás mellet. Az öregasszony apró, lágy léptekkel tipeg tovább, minden egyes lépésnek nagy jelentőséget tulajdonít, fáradt, látszik rajta. A férfi, talán olyan öt méterre tőle, váratlanul felé fordul. Szertartásosan int a fejével, egy pillanatra megdermed és kicsit elgondolkozik, kicsit mintha valamit, kicsit mintha valamit szeretne. Van egy férfi és egy nő, aki éppen elment a férfi mellett.
* * *
Van egy férfi. Szeret engem, zsarnokoskodik fölöttem, szeretem, kínzom őt. Szentség az ismétlődésben. És van ez a férfi, imádott tökfilkó, meggyűrűzött engem, én őt, ő egy férfi. Élünk.
Fordította: Juhászné Hahn Zsuzsanna
