A minap egy beszélgetés során felmerült, milyen lehetőségeket látok arra, hogy a lengyel kultúrát közelebb lehessen hozni a magyar közönséghez, azon belül is elsősorban a fiatalokhoz. A kérdés persze minden szláv kultúra terjesztésével foglalkozó szervezetet, aktivistát érint, és egyáltalán nem könnyű megválaszolni, de a diskurzushoz hozzájárulnék a magam szempontjaival is.
Régi bölcsesség, de olyasmi, aminek a hatását mindennap érezzük, hogy a szláv magas kultúrát fogyasztó közönség Magyarországon lelkes ugyan, de nem túlzottan népes. A számunkra, mint elsődlegesen irodalmi portál számára könnyen hozzáférhető adatok főként a könyveladási számok, ezek pedig nem túl szívderítőek – a szláv nyelvű irodalmak egy-egy (főként orosz) slágerszerző művein túl fájóan alacsony példányszámban kelnek el. Ennek végeredménye egy mindannyiunk számára ismert ördögi kör: új név bevezetésére a magyar piacra csak pályázati finanszírozásban, vagy néha-néha szerelemből kerül sor, ebbe a költségvetésbe azonban bármilyen marketing a legritkább esetben fér bele, hogy átgondolt és sok emberhez eljutó kampányokról ne is beszéljünk, emiatt azután az eladási számok ismét alacsonyak maradnak, a következő szerző pedig az anyagi megtérülés hiánya miatt soron következő mostohagyerekként újra erre a sorsra van kárhoztatva.
Bár, bevallom töredelmesen, az elitkultúra bizonyos területeire felületes a rálátásom (a SzlávTextus opera-szakosztályának vezetésére például nem pályázhatnék egyhamar tiszta lelkiismerettel), a magyar kulturális élet túl ritkán visszhangzik izgalmas lengyel vagy más szláv szereplők sikereitől. Mi lehet tehát a kitörési pont? A válasz számomra egyértelműen a popkultúra területén rejlik.
A popkultúra, különösen a nyugati, angolszász dominanciájú tömegkultúra (amelynek szférájába, akarjuk vagy sem, Magyarország és a szláv nyelvű országok többsége is beleesik), évtizedek óta alapos elemzések vagy épp kritikák tárgya, hatása azonban a létrehozó ország imázsának, kultúrájának külföld, külvilág felé való közvetítésében tagadhatatlan. Nem új dolog a popkultúra kultúrdiplomáciai eszközként való tudatos használata sem. A hidegháború során az Egyesült Államok nagy sikerrel épített pozitív képet magáról a szocialista blokkban tömegkultúrája termékeinek segítségével, de említhetem azt a friss kelet-ázsiai trendet is, ahol például Japán vagy Dél-Korea igyekszik meglovagolni, sőt, tudatosan építeni a popzenéjük, képregényeik vagy animációs filmjeik iránt feltámadt keresletet, felismerve a Joseph Nye által „soft power”-ként definiált, kulturális dominanciából fakadó érdekérvényesítő képesség előnyeit.
Márpedig a popkultúra előnyeit a kulturális diplomácia szempontjából sokszor ugyanazok az aspektusai jelentik, amik a globalizációellenes kritikák középpontjában is állnak: kulturális „legkisebb közös többszörös” mivolta, ami széles rétegek számára teszi minimális intellektuális befektetést igénylően könnyen emészthetővé. Ez persze hihetetlenül leegyszerűsített kép: egyfelől a popkultúra és elitkultúra határa egyáltalán nem könnyen meghatározható, és egyéni ízléstől is erősen függ, mit minek tekintünk, másfelől egy elsősorban szórakoztatásra létrehozott kulturális termék is gyakran hordoz olyan másodlagos tartalmakat, amik a fogyasztást kulturális aktussá teszik.
Kérdés tehát, mi a kulturális diplomácia, a kultúrmisszió célja (már ha nagyképűen nevezhetem így azt, amit reményeink szerint mi is végzünk): a népszerűsíteni kívánt országból a legjobbat bemutatni, reménykedve, hogy egy kiváló színdarab, kiállítás vagy épp könyv az ország iránt is felkelti a figyelmet – vagyis behozni a terméket, majd piacot teremteni neki? Vagy megtalálni a másik ország olyan kulturális termékeit, amelyek a hazai közönség már létező igényét elégíthetik ki – vagyis létező piacra hozni terméket? A válasz természetesen itt sem bináris, fekete-fehér, hanem egymást kiegészítő nézőpontok összessége.
Ha például egy magyar focidrukker figyelmét az egyre nagyobb számban Lengyelországba igazoló magyar játékosok a lengyel bajnokság felé terelik, a nemrégiben indított (és később általam részletesebben bemutatni tervezett) Magyar Ekstraklasa honlap az ő számára a lengyel kultúra felé vezető híddá válik. Ha pedig valamiféle érzelmi kötelék létrejön egy csapat, egy város irányába, ami történetesen Lengyelországban található, az „áldozat” remélhetőleg a sporton túl is a lengyel kultúra potenciális fogyasztójává válik.
Mit lehet tehát ennek fényében itt, a Szlávtextuson várni? Amellett, hogy az eddigi profilunkban is igyekszünk tartani a megszokott színvonalat, tőlem biztosan több popkultúrát – lektűrirodalmat, könnyűzenét, sportot, vagy ami épp foglalkoztat –, a szerkesztőségtől pedig többek között könnyebben emészthető toplistákat, személyes tartalmakat – vagy bármit, amire az igény, teszem azt, kommentekben, felmerül. Hiszen blogosodunk, megmondtuk.
Zöldy Áron
Illusztráció: Marek Raczkowski
