Mikor és hogyan döntött úgy, hogy műfordítói karrierjét is elkezdi építeni?
Nem készültem fordítónak. Írónak készültem, annak is talán csak mert az élet olvasása olyan nagy talány volt nekem. Az általános iskolai szerbtanárom biztos meg is hökkenne, mivel akadozott a beszédkészségem. Ezt később a magam iránti igényesség miatt is fejlesztettem. Szerencsére a családi kapcsolatok révén szerb, szlovén, bunyevác, horvát rokonok is mindig zsongtak körülöttem. Fiatalkoromban hébe-hóba belefogtam egy-két kisebb fordításba, de az igazi iskolák azok voltak, amikor az újvidéki Forum Könyvkiadó szerkesztőjeként, a szerb ifjúsági népmese-antológia szerkesztésekor vagy Milorad Pavić: Kazár szótárának kontrollszerkesztésekor össze kellett vetnem a magyar szöveget az eredetivel. Irányt kaptam vele és végül alkatban Dragan Velikić stílusa volt az, amire prózaíróként is könnyen rá tudtam hangolódni. Eközben persze izgalmas kihívást jelentett egészen másféle modorú írók bőrébe is belebújni, amilyen Svetislav Basara, Vladimir Despotov vagy Aleksandar Gatalica.
Ezzel már kicsit belekaptunk a következő kérdésembe is, ami az lett volna, hogy miért pont Dragan Velikić? Öt regényét fordította le magyar nyelvre.
Velikić nem a nyelvi finomságokban éli ki magát, hanem inkább a lélektani mozzanatok kidolgozásával foglalkozik, anélkül hogy aprólékoskodna. Mindkettőnkhöz nagyon közel áll az a fajta oknyomozás, ahol az embert mint a történelem hányattatásainak kitett érző lényt helyezzük a középpontba. Én is nagyon kedvelem azt a szerkesztésmódot, amit ő is használ, mint például találkozások a vonaton, amelynek során az emberi sorsok, mint egy vasúti hálózat, átszövik és keresztezik egymást, miközben hatást gyakorolnak egymásra.
Amikor az Orosz ablak 2007-ben megkapta a NIN díjat (azóta az író idén januárban másodszor vehette át a NIN-díjat Islednik című regényéért – a szerk.), párhuzamosan a korábbi regényével, azt is nyomban fordítani kezdtem, minthogy a történet szorosan kötődik Budapesthez. Miközben íródott a regény Velikić folytatólagosan megküldte nekem a budapesti vonatkozású részeket is, olykor egy kis helyrajzi és történelmi pontosításra.
A Bonavia a legutóbbi, magyarra lefordított regénye, mit lehet elárulni róla?
A regény egy bécsi hotelben ér véget, de a rijekai Bonavia szállodában indul, ezért én azt javasoltam, hogy borítóra olyan kép kellene, ami egy hotel előcsarnokára emlékeztet. Akkor bukkantunk rá erre, amelyet Szondi György készített. Ez a Szentháromság téren a Magyar Kultúra Alapítvány épületének az ajtaja (a Napkút és a Napút szerkesztősége is éveken át itt működött, azóta a Magyarság Háza). Az épület érdekessége még, hogy itt szállt meg maga az író is, amikor ennek a könyvnek az első fejezetét írta, kigondolta. Egyébként a történet egy krimi, amelynek főszereplője a hotel portása, aki nagyon izgalmas felfedezéseket tesz. De erről elöljáróban csak ennyi mondanék.
Mi a műfordítókkal készülő interjúsorozatunkban ki szoktunk térni a fordítási technikákra is. Most sem változtatnék ezen a hagyományon és szeretném megkérdezni, vannak-e az Ön számára olyan helyzetek műfordításkor, amik visszatérően nehézséget okoznak?
Nekem volt egy speciális problémám az első időszakban, mégpedig, hogy amikor már tisztában voltam a történettel és benne voltam a fordításban, azon kaptam magam, hogy egy-egy kifejezés vagy szó helyére én egy másikat, saját megítélésem szerint egy sokkal jobbat használtam volna. Ennek a kísértésnek nehéz ellenállni, de ilyet természetesen nem szabad megengednünk magunknak. Nagyon kell vigyázni arra, nehogy az ember azt higgye, hogy az írót ilyen módon javítani lehet. Van viszont, hogy adatokat javítok, vagy apró, az összbenyomást elősegítő részletekről egyeztetek. Mint például az Orosz ablak esetében, amikor megérkezik a főhős a Keleti pályaudvarra és meglát egy kövér embert, aki a forróságban legyezi magát, majd azt mondja, hogy ’Vrućina!’ (magyarul: Forroság! – a szerk.). Ennél a pontnál egyeztettem Velikićtyel, hiszen ezt magyarul hallhatta, de a szó szerinti magyar fordítás nem passzol az összképbe, ezért szerettem volna megtudni, mit mondhatott az a pocakos ember akkor, ott a Keletiben. Nyilván volt ott „jaj” vagy „hű, de” is, miközben a szerb fülnek elég úgy nevesíteni: „vrućina”. Az élőbeszédnek ezek a közönséges, hétköznapi rétegei azok, amik igazából nehézségeket okozhatnak.
Segíthet az is, hogy ha eltesszük a fiókba a már elkészült kéziratot és némi idő elteltével vesszük elő újra. Ez történt a Bonavia fordításakor is. Amikor megjelent eredeti nyelven, akkor én frissen megkaptam két fejezetet, hogy fordítsam le ízelítőnek, amit meg is tettem. A teljes regény csak pár évvel később került lefordításra és újra elővettem a két elkészült fejezetet. Ekkor jöttem rá, hogy a pontosság rovására ment a gyorsaság, hiszen egyes szavak vagy kifejezések áldozatul kell essenek annak, hogy a szöveg gördülékenyen olvasható legyen. Ekkor kaptam egyébként az egyik legkedvesebb babért is, egy fiatal vajdasági magyar írótól, aki csak valamikor menet közben nézte meg, és meglepődött, hogy a szöveg olyan, mintha nem is fordítás lenne, hanem magyarul írták volna.
Egy számomra kedves történet, ami szintén a műfordítás problémás területeinek témakörébe tartozik, pont a néhai Borbély János kollégámmal együtt esett meg, akivel első találkozásom a Kako upokojiti vampira című Borislav Pekić-regényrészlet fordításakor történt. Ő mindig alázattal, pedánsan fordított, ellentétben velem, aki nehezen békél meg vele, ha talál egy jobb, odaillőbb szófordulatot. Rengeteget vitatkoztunk a címen, talán még a nyomdába küldés előtti napokban is, pedig a fordítás már régen kész volt. Ez az eszmecsere igen tanulságos volt nyelvi és fordítói szempontból, ezért a róla írt nekrológomban meg is említettem. (Lásd: a Napút 2014/9.)
Van-e valami, amit üzenne a jövő műfordítóinak vagy azoknak, akik egyelőre csak a szárnyaikat próbálgatják?
A fordító fordítás közben több életet is él szimultán: Egyrészt kiemelt olvasó, ha abban a szerencsés helyzetben van, hogy tud konzultálni az íróval, másrészt találkozik a szerző életének ide tartozó inspiráló elemeivel és közben a saját életének problémáival is. Nálam nagyon gyakori a kísérteties egybecsengés, az olykor nem is várt, de meggyőző koincidencia ilyenfajta beleélés közben. Ez azért is érdekes, mert az eredeti mű szerzője nem tudhatja, hogy az én életemben mi az, ami összecseng az ő történetével. Mégis ez teszi különlegessé ezt az irodalmi műfajt és ez az, ami miatt én is szívesen fordítok különösen olyan, hozzám egyben-másban közelálló írókat, mint például Velikić.
Hrisztov Radmila