Még sohasem találkoztam vele élőben és amikor kiderült, hogy alkalmam lesz interjút készíteni, amolyan szűzlányos izgulás lett rajtam úrrá. Egy olyan íróról van szó, akiről már életében elismerően nyilatkoznak a kortársak és a szakma. De ami az életrajzából nem derült ki az az, hogy közvetlenségével és barátságos hangnemével mindenkit levesz a lábáról. A XXIII. Nemzetközi Könyvfesztivál egyik vendége Dragan Velikić, kétszeres NIN-díjas szerb író volt.
Dragan Velikić 1953-ban született Belgrádban, de Pulaban, Horvátországban nőtt fel. Élete során volt már szerkesztő a Radio B92-nél (ahol a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején több meghatározó szerb költő és író is dolgozott), számos magazin és újság munkatársa, majd 2000-es évek elején először Szerbia és Montenegró, majd a szétválás után Szerbia osztrák nagykövete lett.
Mostani látogatása során számos könyvet (nem csak sajátot) hozott és adományozott az Országos Idegennyelvű Könyvtárnak, és ezek átadásakor tartott egy kis beszélgetést budapesti olvasóival. Bár előélete alapján egy nagyon magabiztos és saját helyét az irodalom palettáján fixen tudó emberre számítottam, kellemes csalódás ért. Egy bűbájos úr fogadott, akiben rengeteg sztori rejlik és aki úgy mesélt nekünk bármiről, mint egy mesemondó.
Könyveiben többször szerepel a helyszínek között Budapest is (pl. Orosz ablak). Ennek az az oka, hogy 1999-ben a NATO bombázások idején jött Magyarországra és nagyon szeretett itt lakni. Véleménye szerint abban, hogy a várost egy sajátos, rendkívüli szemszögből láthassa, sokat segített neki az, hogy nem beszéli a magyar nyelvet. Csak így nyílt alkalma arra, hogy egy letisztult, belső képet adjon vissza a magyar fővárosról. Szerinte az irodalmi úton történő átélés is hiteles átélése lehet egy városnak, amire kiemelkedő példa Krúdy Gyula munkássága, akinek műveiben Budapest szinte lélegzik.
Az olvasótalálkozón az is kiderült, hogy közös kedvencünk Danilo Kiš, valamint hogy rock zenei múlttal is rendelkezik. Ezekről és más témákról faggattam még őt a találkozó után:
[ 7 ] A zöld mirtuszágacska
Ámulat, ámulat, ámulat, ismétlem szinte ájulásig, biztosan van valami Freuddal magyarázható oka, ahogy mondják, amikor torkodat szorongatja a szó, s nem tudod, hogyan tuszkoljad ki, vírus a tudatban, ismétled, ismétled, valószínűleg a büfében használtam a koncert előtt, de a koncert is bámulatos, előzetesen bámulatos, mert még nem kezdődött el, nem jött még ki ő, csak a zenészek karistolnak hangszereiken és várják a karmestert, de bámulatos, hogy élőben fogom hallani – annyira zengedezel róla – mondta nekem – nem zengedezem róla, tetszik, ahogy játszik, jóllehet nem értem olyan túlságosan, annyira biztosan nem, mint te – én már nem értem, s nekem egyáltalán nem tetszik, valahogy minden ellenemre van, ha pedig már a zene is ellenemre van… – ellenedre van az élet – pontosan így van – s rendeltünk két szelet Garas-tortát – szeretem a Garas-tortát, de képzeld csak el, ha Sachert is rendelhettünk volna – Bulgáriában nincsen igazi Sacher-torta, csak Thomas Bernhard könyveiben – de Bulgáriában most mégiscsak meghallgathatjuk ezt a klasszist, egyszerűen bámulatos, milyen jó, hogy szereztél meghívót, mit számít, hogy éppen csak fel tudtam öltözni az utolsó percben…
Boda Bianka: Mely külföldi vagy szlovák szerzők jelentenek legfőképpen ihletet az Ön számára? Van köztük olyan is, akinek a stílusa olyannyira megfogta, hogy azt – tudatosan, vagy sem – beépítette a sajátjába?