Emilija Dvorjanova (1958) a kortárs bolgár irodalom egyéni erejű és kifejezésmódú alkotója, (művészetét már nem gyakorló) zongoraművész. A viszonylag kis szövegterjedelmű könyvben az írónőnek sikerült erőszakolt filozófiai mesterkedések nélkül bravúros művészi kifejezőeszközökkel bebizonyítania, hogy a létezés otthona valóban a nyelv, hogy az ember igazi léte a nyelvében s nyelvén át van.
Ámulat, ámulat, ámulat, ismétlem szinte ájulásig, biztosan van valami Freuddal magyarázható oka, ahogy mondják, amikor torkodat szorongatja a szó, s nem tudod, hogyan tuszkoljad ki, vírus a tudatban, ismétled, ismétled, valószínűleg a büfében használtam a koncert előtt, de a koncert is bámulatos, előzetesen bámulatos, mert még nem kezdődött el, nem jött még ki ő, csak a zenészek karistolnak hangszereiken és várják a karmestert, de bámulatos, hogy élőben fogom hallani – annyira zengedezel róla – mondta nekem – nem zengedezem róla, tetszik, ahogy játszik, jóllehet nem értem olyan túlságosan, annyira biztosan nem, mint te – én már nem értem, s nekem egyáltalán nem tetszik, valahogy minden ellenemre van, ha pedig már a zene is ellenemre van… – ellenedre van az élet – pontosan így van – s rendeltünk két szelet Garas-tortát – szeretem a Garas-tortát, de képzeld csak el, ha Sachert is rendelhettünk volna – Bulgáriában nincsen igazi Sacher-torta, csak Thomas Bernhard könyveiben – de Bulgáriában most mégiscsak meghallgathatjuk ezt a klasszist, egyszerűen bámulatos, milyen jó, hogy szereztél meghívót, mit számít, hogy éppen csak fel tudtam öltözni az utolsó percben…
de másra használtam az előbb a szót, s nem tudok szabadulni tőle, még akkor se, amikor a karmester már a dobogón áll, no ez a bámulatos, a koncert kezdetekor a teremben kialszik a fény, s az emberek mintha elvesznének egymás számára, magányosan reagálnak a felemelt karmesteri pálcára, mintha csak játszani készülnének, de az még nem emelte föl, mert nincs még ott ő, még nincsen… minden pillanatban… s úgy szeretnék hallani valami bámulatosat, hogy eszem is feledjem a torta ízével, amely sajnos nem Sacher, ő annyit mesélt a Sacherről, mikor visszajött – de tudod mit, mért nem ugrunk el Bécsbe – nem lehetetlen, de aligha – és bámulatos lesz látnunk a Szent István-templomot, ahogy az ő kijövetelét a színpadra krémszínű öltönyében, a krémszínű cipőben – ez adózás a reklámnak, a kócos hegedűs-vagány – nem, nem a reklámnak való adózás – vonzza a fiatalokat – mi is fiatalok vagyunk – de a cipő nem érdekel, az öltöny se – nincs ellenük semmi kifogásom, rendeljünk-e italt, kinn szörnyű hideg van, esik a hó, s van még félóránk…
itt van ő…
haja az égnek áll, álla alatt bámulatos folt a hegedűtől, nem, nagyon nagy, bámulatosan nagy – más hegedűsöknek azért ilyen nagy foltjuk nincsen… s ő rám néz és csodálkozik – miféle folt! – nagy folt, piros, tessék, most éppen odailleszti a hegedűt… és A-a-a… egy öregúr haragosan végigmér, hallott engem, csönd… a zenekar rá figyel, őrá, a karmester alig rezzen, teljes a csönd, s ebben a percben néhány elkésett kretén, nem lehet így, fel kell állnunk a helyünkről, hogy elfurakodjanak előttünk, két üres szék van balra, s szétomol az első hang, bámulatos, a nő mellém ül, teveszőr pulóvere szokatlan szagot áraszt, nagyon különöset, tűzét, nem, fáét, ki használ ma hasábfát, pontosabban váza illata, mely a tűzhelyen törött szét, s a víz a platnin sistereg, de ez falun volt régen, itt azonban nincsen tűzifa, s nem tudom, vajon bámulatos-e, szinte nem is hallottam, elvonták figyelmem ezek ketten, de a Garas-torta s a száraz martini ízével számban kész vagyok a bámulatra, valóban rendelt italt s amíg vártuk, hogy kihozzák, valamiről meséltem neki s azt mondtam – bámulatos! – de az semmiben sem bámulatos, a keze bámulatos, hálás lehetek neki, hogy az ötödik sorban ülünk, csodálatosan lehet hallani mindent, s látod a kezeket, az arcot, a szemet, de leginkább a foltot, a szív szorít ily piros foltot, amikor kiment a fejedből, az az érzésed, hogy a hegedű őt játssza, olyan természetes, válaszol neki, igen, gyönyörű a keze, azt mondják, a hegedű se közönséges, nemrég láttam egy filmet, egy hegedűről szólt, amelynek vérrel kevert lakkja volt, meghalt a hegedűkészítő felesége, és ő hússal s vérrel kevert hegedűt készített, azóta ahogy hegedűt látok s a lakkja vörös… maga muzsikál, a hegedű, mintha csak ő, a mester nem is lenne, ami abszolút méltóság, tartás, a férfiak olyan nehezen tűnnek el, nem képesek rá, egyszerűen megfogom a kezét, mert az érzést meg kell osztani, ő pedig azt állítja, már nem ért a zenéhez, ellenére van minden ama verseny óta, amikor elszakadt a húr, s hogy érts, ahhoz némi életerő, érzés, valami szerelem kell, nem tudom, nem hiszek neki, talán túljátssza, mert most a hatása alatt van, szereti ezt a hegedűversenyt, a kedvenc Mendelssohn, egészen biztos, hogy szerelmes a hegedűbe, játszott kicsit ezen a hangszeren elvégre, majdnem ugyanezen, de természetesen másikon, egészen megdermedt, a tűzszagú nő pedig mellettem valahogy megrezzent a pulóver alatt, s még jobban árasztja a füstszagot, mintha ő is bámulná a kezet, bámulatos, akár a véres hegedű, ez nem ő, biztosan nem is létezik ilyen, az a thriller csak mese volt, mint a legtöbb, mely a szerelemről szól, a zene kivételével, az maga csak szerelem, még ha ő nem is értett volna ezzel egyet, különböző felfogások vannak, s meglehet igaza van, mert én nem értek a zenéhez, csak hallgatom mellette, vele, s megtanultam, mi a flazsolett, pizzicato és thriller, de soha nem vagyok teljesen bizonyos, mi pontosan micsoda, az a hegedű pedig szerencsétlen hegedű volt a thrillerben, szerencsétlenséget hordoz, mert szerelmi vér itatja át, vajon szerelem volt?, igen, szerelem… tessék, eszembe jutott a szó, mondtam neki, míg vártuk azt a száraz martinit, amelyik, azt mondta, remekül „szól együtt” a Garas-szelettel, én meséltem neki a felmérésről, amit végeztünk, s az eredmény azt bizonyítja, hogy a szerelem ma a tizenhetedik helyen van!, a tizenhetediken, érted, bámulatos, egészen bámulatos, ezt a szót mondtam neki, s már nem megy ki a fejemből – de mi is benne a bámulatos – nem, nem lehet, annyira megváltoztak a dolgok, de nem ugyanaz a férfi és a nő számára, átlagosan van így, amúgy külön-külön a tizedik és a huszonhetedik között van a nők javára, természetesen… vagyis a férfiak javára… bámulatos!, újabb tíz év után biztosan a hatvanhetedik lesz, nem, annyi érték nincsen… a zene pedig…
bámulatos volt, most szünet, nem kell tapsolnom, tételek között nem szabad, így mondta ő, némelyek azonban ezt nem tudják, vagy nem tudnak parancsolni bámulatuknak és tapsolnak, mögöttem valaki morog, paraszt, szemem sarkából hátrapislantok, az a foltos öregúr – hegedűs – elkezdődik a második tétel is, a második tételek mindig szomorúak, lassúak, kicsit unalmasabbak, különben azonban kellemes, kellemes és gyöngéd, ha belegondol az ember, a muzsika igen alkalmas a gondolkodásra, és valóban bámulatos, hogy a szerelem a sorban a tizenhetedik, a pénz és a siker, a gyerekek után… nem, nincsenek kapcsolatban, valamikor pedig egészen másként volt, de ő azt mondta – a nők – igen, a nők számára valaha az első volt, vágyakozás, mint a zene
valami vágyakozás
az a férfi mégis a nő véréből készített hegedűt, pontosan így, a nő szült és meghalt, s a férfi bánatában a vérét lakkal keverte össze, így a hegedű piros lett, a férfi többé semmit se alkotott, a hegedű pedig szerencsétlen hegedű lett, akinek a birtokába kerül, az meghal, vagy valami hasonló… megkérdezem, de az emberek a kérdőíveken mégiscsak hazudnak, valamiképpen szégyenlősek – a tizenhetedik hely bámulatos, még a karrier is megelőzi… nicsak, vége, mindenki talpon, míg én észbe kaptam, és vissza!, vissza!, vissza, milyen bámulatosan gyorsan lett vége, észre se vettem, mikor és hol fájdulnak bele a tenyerek a tapsolásba… ő pedig mellettem annyira izgatott, olyan izgalomban van, mielőtt bejöttünk, azt mondta…
– ráadásnak a Chaconne-t játssza,
…mi a csuda is volt ez pontosan…
most megint azt mondja,
– tessék, hallgassad a ráadást, a Chaconne-t játssza majd…
száradjon le a kezem, de nem emlékszem, mi is volt ez pontosan…
Vissza!
Ráadás s feláll a nő mellettem, különös szaga van, nem egyszerűen a pulóver és égő fa… valami vágyakozás…
– Bámulatos, drágám, bámulatos… köszönöm, hogy elhoztál, jó, hogy a tanárnőd lemondta… a hegedű pedig valóban fantasztikus, emlékszel arra a thrillerre? Együtt néztük, a hegedűről – a hegedűkészítő, akinek a felesége meghalt, miközben szült, s akkor a véréből… nem tudta elviselni, s akkor szerelemből elkészítette azt a hegedűt…
– Emlékszem. Valami kitalált mese… csakhogy nem szerelemből… megölte, mert megcsalta őt… és akkor a vérét…
– Eh, az is szerelem… bámulatos…
Szondi György fordítása
***
Emilija Dvorjanova: Mondatkoncert, ford. Szondi György, Napkút, 2016.