Miriam és Erna történetéről szól ez a könyv, akik együtt vészelték át Auschwitzot, majd a háború utáni Pozsonyban drámai körülmények között újra találkoznak. Az eseménysor 1949-ben játszódik, amikor Közép-Európa körül is egyre szorosabbra zárul a vasfüggöny és a cionizmussal való megbélyegzés ürügyén az antiszemitizmus újabb hulláma indul el. Erna Budapestről menekül a titkosrendőrség elől, Miriam a Palesztin Hivatalban (Jewish Agency) dolgozik és a kivándorlók Izraelbe juttatását szervezi. Miriam és Erna pozsonyi találkozása gyötrő emlékeket idéz fel bennük lágeréletük idejéből, a megalázó „auschwitzi meztelenség“ emlékeit, melyek mindkettejük életében tartós lelki megrázkódtatás formájában vannak jelen.
[ 7 ] A zöld mirtuszágacska
Kedvenc kávéházában a veltelinik, majd a hosszú éjszakai eszmecserék a csodarabbival egyre inkább kimerítik Kalinát. Reggel kialvatlannak érzi magát, fáj a feje, és amikor a hivatalába lépve meglátja aktákkal telerakott íróasztalát, legszívesebben sarkon fordulna és eltűnne a legközelebbi kávéházban. De ezt nem teheti, különösen ma nem, mert kora reggel felhívták a párkányi zsidó hitközségből, hogy éjjel egy csoport budapesti zsidó kelt át a Dunán, egyelőre az imaházban bújtatják őket, de ez sokáig nem megy, legfeljebb két-három napig, akkor a hivatalos szervek biztosan felfedezik őket, és mint illegális menekülteket visszaküldik Magyarországra. Ezt csak a Palesztin Hivatal akadályozhatja meg, el kell intéznie az illetékeseknél, hogy Ausztriába utasítsák ki őket, ahonnan kivándorolhatnak Izraelbe. Amikor Kalina izgatottan megérkezett a zsinagógába reggeli imádságra, annak padjaiban pesti zsidók további csoportját találta. Megerősítették azt, amit már úgyis tudott Csanda Árpi barátjától: a magyar hivatalok teljesen leállították a kivándorlási akciót, feloszlatták a cionista egyesületeket, és a zsidóktól különböző indokokkal elveszik az útlevelüket.
– Leman ha sém! – suttogja remegő hangon a rabbi, miután meghallgatta a menekülteket.
Kalina a hivatalában hallgatagon ül az asztalánál. Tudja, mi vár rá a legközelebbi napokban: kérvények írása és kilincselés a hivatalos szerveknél, amelyeknél egyre kevesebb megértésre talál a menekültstátus kiadásához és a határátlépés engedélyezéséhez, annak ellenére, hogy még mindig érvényben van az egyezmény a zsidó származású polgárok szabad kiköltözéséről Izraelbe. Míg közvetlenül Izrael megalakulása után a hivatalok hajlandóak voltak engedélyt adni a kivándorlásra mindenkinek, aki kérte, gyorsan összeállították a kivándorlási transzportokat, nem sokat törődtek vele, ki mit visz magával, Kalinának sokszor szinte az volt az érzése, hogy az új rendszerben is folytatódik majd a hozzáállás, melynek jelszava a vészterhes „szabaduljunk meg a zsidainktól” volt. A hivatalok buzgalma később lehűlt, azt kezdték suttogni, hogy a zsidók visszaélnek a jóakaratukkal és nagylelkűségükkel, a cionista egyesületek agresszíven viselkednek, és „legyen vége a terjeszkedésüknek”. „A zsidrancok kidugják a szarvukat”, hallatszott eleinte az utcákon, kocsmákban, de hamarosan érezni kezdte a hivatalokban is, ami odáig fajult, hogy a Palesztin Hivatal fokozatosan a „Jewish Agency” megnevezést kapta, és egyre inkább kiterjedt rá az Államiztonsági Szervek ellenőrzése. Fokozatosan a veszélyes, ellenséges elemek közé sorolták őket, egy új gettóba kerültek, amelyet egyelőre csak a tudatukban építgettek, de hamarosan…
Nem szabad erre gondolnia, friss levegőre van szüksége. Felkel az asztalától, az ablakhoz megy, félrehúzza a sűrű függönyt, amely mögül a magas téglafallal körülzárt udvarra nyílik kilátás. Kalina kitárja az ablakot, hogy a tüdejét teleszívja tiszta, reggeli levegővel. Kihajol, látja, hogy az udvarra éppen behajt Mirjam teherszállító terepjárója. A hivatal bejáratához tolat, és mikor kis idő múlva visszahajtja a vízhatlan ponyvatetőt, kalapos, szakállas férfiarc kukkant ki alóla. Kalina keményen szorongatja markában a függönyt. Mirjam a ponyvához lép, segít a menekülteknek lekászálódni az autóról.
Reggel a zsinagógában Kalina egy ötéves kislányt is talált köztük. A gyermek anyja azt mondta, Katikának hívják, és hőemelkedése van. Megnyugtatta, hogy viszonylag jó orvosságuk van, és ha szükség lesz, eljön az orvos is megnézni Katikát. Most a kislány az udvaron áll, a fején csinos svájcisapka, és nézelődik. Kerek, tiszta vonású arcából csak úgy sugárzik a világ megismerésére irányuló kíváncsiság. Hasonló szomjúságot gyakran tapasztalt az unokájánál is. És ahelyett, hogy igyekezett volna kielégíteni azt, segített „betölteni vele a létszámot” – és azután ugyanígy a függöny mögül, de a transzportok irányítójának irodájából nézte, hogyan csukódik be döndülve a marhavagon ajtaja.
A marhavagonok ajtajának döngése átjárja Kalina agyát, olyan fájdalmat okozva, hogy alig bírja suttogni:
– Szent rabbi, szabadíts meg már ettől az emléktől.
A függönyt fogó keze megremeg, hevesen elfordul az ablaktól s az asztalához vánszorog. Az éppen belépő Mirjam az arcára nézve meg van róla győződve, hogy este megint túl sokat ivott. Kalina halványan mosolyog rá.
– Salom – köszön Mirjam. A kezében útlevelek kötege. – Sikerült Pestről lelépniük, még mielőtt elvették volna tőlük – mondja, és az útleveleket az asztalra teszi.
– Ez jó – helyesel Kalina. – Egy gonddal kevesebb. Könnyebben szerzünk részükre kivándorlási engedélyt… De nem tudom, mi a helyzet azokkal, akik Párkányban maradtak. És mi lesz a továbbiakkal. Mert ez folytatódik. A zsidók újra félni kezdenek, talita…
– Tudom, szaba. Amikor Rajkot letartóztatták, árulónak és cionista ügynöknek nyilvánították, csak idő kérdése volt, mikor kezdenek a pesti zsidók menekülni. Hewitt őrnagynak már régen voltak jelentései, és…
– Hewitt őrnagy, Hewitt őrnagy – szakítja őt félbe Kalina ingerülten. – Már az idegeimre mégy vele. Mindent előre tud. Na és? Először hagyják, hogy a Marschall-tervről álmodozzunk, bár előre tudják, hogy Sztálin nem engedélyezi az elfogadását. Azután jelzik, hogy visszatérhetünk a szabad világba, bár ahhoz Truman bombáira lenne szükség, melyekről előre tudják, hogy soha nem dobják le az oroszokra. Mindig mindent előre tudnak ezek az übermenschek, és a végén minden úgy végződik, ahogy. Leengedik előttünk a vasfüggönyt, és… Nem várhatunk tőlük semmi mást, csak ezeket a takarókat, amiket Bécsből hordasz. Hogy hallgassunk alattuk!
Mirjam csodálkozva hallgatja Kalinát, azután elsötétül az arca a haragtól.
– Rágalmazza őket, igazgató úr. Az amerikaiak kitartanak amellett, hogy a közép-európai zsidók szabadon távozhatnak új hazájukba. És ha érdeklődést mutatna a Hewitt őrnaggyal való személyes ismeretség iránt…
– Nagyon szívesen venném, kislányom. És ünnepélyesen megígérem, hogy soha többé nem kételkedem a képességeiben… Viszont ismerd el, hogy ebben a percben saját magunkon kell segítenünk… te már biztosan kigondoltad, hogy hogyan, nem igaz?
Mirjam egy pillanatig hallgat, azután lassan mondja:
– Mindent meg kell tennünk, hogy a hivatalos szervek ne küldjék őket vissza Magyarországra… Úgy kell róluk gondoskodnunk, hogy ne legyen velük gondjuk, sem költségeik. A Joint megfizeti az étkezésüket Slojzónál a kifőzdében, és… Gondolom, hogy amíg elintézem részükre Bécsben a vízumokat, elszállásolhatnánk őket Chatam Szófer jesivájában.
– A jesivában? – csodálkozik Kalina. Elgondolkodik egy pillanatra a dologról. – Végeredményben, miért is ne? Legalább megelevenedik az iskola. De nem tudom, milyen állapotban van.
– Akkor menjünk, nézzük meg – mondja Mirjam, és feláll az asztaltól.
– Most rögtön? – habozik Kalina.
– Kicsit több életet kell vinni a hivataloskodásba, igazgató úr! – mondja Mirjam ironikusan, és az útlevelek után nyúl. Testével akarata ellenére Kalinához nyomódik. Az egykori cégvezetőt, aki valamikor az élet és a női bájak nagy élvezője volt, ez az érintés meglepi. Örvendezve mosolyog.
– Hát te valóban újjáéledtél, kislány. Újra olyan a tested, mint egy gyönyörű sikszéé…
Mirjam a váratlan szavaktól egy pillanatra egészen megdermed, azután felháborodik, de végül is elneveti magát.
Kilépnek a hivatalból, beülnek a terepjáróba.
– Ismertetnünk kellene a szándékunkat a zsidó hitközséggel – mondja útközben Kalina. – Vagy legalábbis a rabbival – teszi hozzá, amikor látja, hogy a szavai ellenkezést váltanak ki Mirjamból.
Mikor a zsinagóga elé érnek, Kalina az órájára néz és megjegyzi, hogy a rabbit bizonyára az imaházban találják meg, oda jár átírogatni a Tóra tönkrement részeit. Kiszállnak az autóból, elmennek a főbejárat mellett, és a zsinagógához tartozó kisebb helyiség felé tartanak.
Kalina és Mirjam halkan kinyitják a kicsiny, sötét helyiségbe vezető ajtót, bent, a két imapultnál két öreg talmudista hajlong. Mindketten széles karimájú fekete kalapot és hosszú fekete kabátot viselnek. Himbálják magukat, és hangosan imádkoznak a nyitott Talmudokból. Az imaház fala mellett faállványon mozgatható kettős hengeren van a tóratekercs.
A rabbi a két pad egyikén ül, és valamit ír. Háttal ül az ajtónak egy apró ablak alatt, amelyen át csak szűkösen áramlik a helyiségbe a nappali fény. Nem vette észre, hogy bejött valaki.
– Frieder rabbi – szólítja meg csendesen Mirjam. Mivel a rabbi nem reagál, habozik, mert a nőknek nem szabad az imaházba lépniük. Kalinára néz, aki fejmozdulattal jelzi: csak menj! Mirjam még egy pillanatig habozik, de azután lassan a rabbihoz hajol.
Az öreg talmudisták, akik már a küszöbön észrevették a nő jelenlétét, és néhány figyelmeztető pillantást küldtek feléje, most elszörnyedve fordítják égre a szemüket, és felháborodottan sziszegik:
– Leman ha sém!
A rabbi végre felemeli a fejét és meglátja Mirjamot. Szigorú arckifejezéssel kérdi:
– Asszony, milyen szerencsétlenség történt, hogy zavarsz minket?
Mirjam nem is tud válaszolni, mert az öreg talmudisták hangosan szidalmazzák őt.
A rabbi hamarosan letorkolja a talmudistákat.
– Halachó, halachó… Igen, tilos, hogy nők zavarjanak minket az imaházban. Ez a törvény nem változott, az égben sem változott semmi, hála a Magasságosnak, az égben a zsidó nő a férfi zsámolya marad. De a földön, tisztelt rabojszaj, minden megváltozott. Soah, nagy szerencsétlenség jött Izrael gyermekeire, és megváltoztatott minden emberi és isteni törvényt. Ezért részesüljön ez a nő bocsánatban, és beszéljen.
És Mirjam, akár a rettenthetetlen Eszter, aki egykor kimentette a zsidókat az ellenség kezéből, beszélni kezd:
– Chatam Szófer jesivájában akarjuk elszállásolni a budapesti menekülteket, rabbi. Fenyeget a veszély, hogy a hivatalok visszaküldik őket Magyarországra.
Kérése a rabbit eléggé meglepi. Csak kis idő múlva bólint beleegyezően.
A talmudisták reakciója egészen más. Ismét gyorsan héberül kezdenek beszélni, tagadólag hadonásznak, sőt a halántékukat is ütögetik a tenyerükkel – mintha nagy bajról kaptak volna hírt.
Kalinát ez mulattatja, és vigyorogva kimegy. A zsinagóga bejárata előtt megvárja a rabbit és Mirjamot, majd együtt lépdelnek a lepusztult jesiva felé. A rabbi kinyitja a súlyos bejárati ajtót, amely csak nehezen fogad szót. Belépnek a kis, rácsos ablakokkal szegélyezett, keskeny folyosóra. A tantermek ajtói nyitva vannak, bennük az ott maradt poros padok, ottfelejtett füzetek, a falakon héber nyelvű plakátok maradványai függnek.
Mindhárman hangosan sóhajtanak, ugyanaz a gondolat köti őket össze: ez maradt Chatam Szófer jesivájából. Azé a Chatam Szóferé, aki Isten igazságos embere, Pressburg gyönyörűségének koronája és nemzedékének büszkesége volt, a babiloni és jeruzsálemi Talmud kiváló ismerője; lábainál gyülekeztek az egész világ diákjainak százai, és lélegzetüket visszafojtva hallgatták mélyenszántó előadásait.
– A rendészek és a gárdisták már felkészültek ennek a „mérgező zsidó fészeknek” a megsemmisítésére, de állítólag a pápai nuncius közbelépett – szólal meg Kalina, és a rabbira néz. – Meglátogatta az elnököt, és megmagyarázta neki, hogy a Vatikánban tisztelik a zsidó műveltséget, a judaizmus szakemberei figyelmesen tanulmányozzák a nagy rabbi írásait, és tudnak a híres jesivájáról is. Így az elnök lehiggadt. Az emberei azután belátásra késztették a rendészeket is. Ami állítólag nehezebben ment – teszi hozzá keserű iróniával.
A rabbi nem mosolyog. Szárazon mondja:
– Mindez dicséretes volna, ha nem volna az elnökről szóló hamis legendák egyike. Egyszerűen itt nem volt mit rabolnia.
Egy pillanatra nyomasztó csend veszi őket körül. A folyosó végén még egy helyiség van. Kalina erőlködve nyitja ki a megszorult ajtót. Bévül fekvőhelyek vannak szétrakva, némelyiken még ott maradtak a széttépett takarók, ócska kabátok és más ruhadarabok.
– Itt laktak a bóherok, akiknek már nem volt hová menekülniük a városból – szólal meg most a rabbi. – Inkább ki se léptek, nem akartak az utcán megjelölve járni, mint az állatok, nem akarták, hogy sértegessék őket, kitépdessék a pajeszukat. Együtt imádkoztunk, olvastuk a Zóhár könyvét, és hittünk benne, hittük, hogy mikor Izrael népének száműzetésbe kellett vonulnia, Isten velük ment.
– Örülök, hogy soha nem olvastam Zóhár könyvét – mondta csendesen Mirjam. – Azt kellene most mondanom, hogy a mi szent könyveink hazudnak, rabbi. Auschwitzba a mi Istenünk nem jött velünk… Én a diákjaimat inkább szlovák és német dalokra tanítottam. De ez sem mentette meg őket – teszi hozzá nagy önuralommal Mirjam, és elfordul.
– Mindegyik zsidó azt hitte, hogy éppen ő ismeri a módját, hogyan mentse meg magát és az övéit. De ez jóformán senkinek sem sikerült – állapítja meg tárgyilagosan Kalina.
És visszaemlékszik Weismandl rabbira, aki kétségbeesett leveleket küldött szét, abban látva a menekülés módját, hogy a semleges országok nagykövetei útleveleket adjanak – és nem akarta elhinni, hogy senki nem volt hajlandó megmenteni a zsidókat, a nők, gyermekek életét sem, még egy darab papír árán sem. És most újra ez az ostoba papír dönt, ha nem is életről és halálról, de legalábbis arról, hogy változtassanak a sorsukon. Inkább nem akar erre gondolni, és kissé idegesen mondja:
– De térjünk a tárgyra. Mihez kezdesz ezzel?
– Kitakarítjuk, a Jointnak vannak tartalék tábori ágyai, és egy ideig amerikai takarók alatt is lehet aludni, amiket annyira lebecsül, igazgató úr. Slojzóval pedig megegyezek abban, hogy a kifőzdéjében naponta egyszer meleg ételt készítsenek számukra.
– Jó az elgondolás – mondja elismerően a rabbi. – Úgyhogy mehetünk. Nyomasztóan hat rám ennek az üres osztálynak a látványa. És nehéz a levegő.
– Igaza van, rabbi. Megyek, kinyitom az ablakot. – Kalina a fekvőhelyek közt kanyarog. Lehajol, hogy továbbtolja az ablak előtti ágyat. Az üres, poros padlón valamilyen ágacska fekszik. Kalina nézi egy darabig, igyekszik valamire visszaemlékezni.
Gondolkodva hajol le az ágacskáért, de mikor kézbe veszi, a valaha zöld levelek lehullanak. A csupasz vázat Kalina remegő tenyerére teszi: eszébe jut, hogy éppen ilyen ágacskát, zöld mirtuszágacskát varrt bele a felesége a lányának és az unokájának a ruhája hajtókájába a transzport indulása előtti estén, és ilyet helyeznek a halotti lepelbe is, mert a hívő zsidó ember általa a világ bármely helyéről eljut a Szentföldre, hogy az Arany Kapunál megvárja a messiási feltámadást.
Már ő sem kap levegőt, az ágacskát a tenyerébe szorítja és az ablakhoz siet.
Amikor a tenyerét ismét szétnyitja, az ág helyén csak egy kis port talál, a nyitott ablakból beáramló légvonat meg elfújja a szürke porszemeket a tenyeréről.
***
Anton Baláž: A feledés földje, ford. Archleb Gály Tamara és L. Gály Olga, Napkút, 2016.
