Felkavaró történet egy kisfiúról, aki mintha arra lett volna ítélve, hogy részese legyen mások halálának. A jugoszláv felbomlás küszöbén, a Muraköz egy faluján végigsöprő haláleseteket a jótékony feledés és krónikus hazudozása elfeledteti vele – csak a kezébe kerülő kisgyerekkori rajzaiból kezd derengeni, hogy az apja korai, váratlan elvesztése feletti bűntudat hajszolta kényszerképzetekbe.
Emlékszem, a kórházban többször is magamhoz tértem, kinyitottam a szemem, majd nyomban ismét álomba zuhantam.
Mindannyiszor valami más-más világra ébredtem. Egyszer a szemem sarkából a nővéremet láttam az ágyam mellett ülni, úgy tűnt, a leckéjét írja. Másszor a szoba üres volt, a harmadik alkalommal a bácsikám volt a szobában, a munkatársával a vízvezetéket meg a község pénzét tárgyalták ki. Észre se vették, hogy kinyitottam a szememet. Nem tudom, hány nap telhetett el így, mire végre nyitva tudtam tartani a szememet pár percen át. A szoba üres volt, és pont amikor már-már újra elszunnyadtam, márpedig rettentően fáradt voltam, belépett a szobába a nagymama. Köszönni akartam neki, de még erre se futotta az erőmből. Papucsot viselt és háziköntöst, kendővel bekötve a feje. Bicegett, és a jobb kezét a testéhez szorította, hátrafordított tenyérrel. A száját nem tudta teljesen becsukni, félrecsúszott, mintha láthatatlan zsineg feszítené. Lassan, fáradt hangon elmagyarázta, hogy súlyos tüdőgyulladásban fekszem, és hogy két lábujjamat levágták, mert lefagytak. Azt akartam közölni vele, boldog vagyok, hogy Hesste és Netene nem ölték meg, és hogy most biztosan megszabadultunk tőlük. Meg akartam még kérdezni tőle, hazavihetem-e az élettelen ujjaimat, de az egészből semmi sem lett, mert egy szót se tudtam kiejteni. Nagymama a jó kezével közelebb húzta az ágyamhoz a széket, leült rá, elővette zsebéből a rózsafüzért, és imába kezdett. Monoton hangjától újra elszenderültem.
A következő reggel rendesen felébredtem, három kártyázó gyerekkel találtam magam egy szobában. A sötét hajú fiú észrevette, hogy nézem őket, és odaszólt a kislánynak meg a másik fiúnak:
– Észhön tért. Mék a nővérkéér’.
A nővérke tálcát hozott, rajta elemózsiával. Fel akartam ülni, de nagyon szédültem. Amikor megláttam, hogy a pimpilimből csövecske vezet ki, rosszul lettem tőle.