Felkavaró történet egy kisfiúról, aki mintha arra lett volna ítélve, hogy részese legyen mások halálának. A jugoszláv felbomlás küszöbén, a Muraköz egy faluján végigsöprő haláleseteket a jótékony feledés és krónikus hazudozása elfeledteti vele – csak a kezébe kerülő kisgyerekkori rajzaiból kezd derengeni, hogy az apja korai, váratlan elvesztése feletti bűntudat hajszolta kényszerképzetekbe.
Emlékszem, a kórházban többször is magamhoz tértem, kinyitottam a szemem, majd nyomban ismét álomba zuhantam.
Mindannyiszor valami más-más világra ébredtem. Egyszer a szemem sarkából a nővéremet láttam az ágyam mellett ülni, úgy tűnt, a leckéjét írja. Másszor a szoba üres volt, a harmadik alkalommal a bácsikám volt a szobában, a munkatársával a vízvezetéket meg a község pénzét tárgyalták ki. Észre se vették, hogy kinyitottam a szememet. Nem tudom, hány nap telhetett el így, mire végre nyitva tudtam tartani a szememet pár percen át. A szoba üres volt, és pont amikor már-már újra elszunnyadtam, márpedig rettentően fáradt voltam, belépett a szobába a nagymama. Köszönni akartam neki, de még erre se futotta az erőmből. Papucsot viselt és háziköntöst, kendővel bekötve a feje. Bicegett, és a jobb kezét a testéhez szorította, hátrafordított tenyérrel. A száját nem tudta teljesen becsukni, félrecsúszott, mintha láthatatlan zsineg feszítené. Lassan, fáradt hangon elmagyarázta, hogy súlyos tüdőgyulladásban fekszem, és hogy két lábujjamat levágták, mert lefagytak. Azt akartam közölni vele, boldog vagyok, hogy Hesste és Netene nem ölték meg, és hogy most biztosan megszabadultunk tőlük. Meg akartam még kérdezni tőle, hazavihetem-e az élettelen ujjaimat, de az egészből semmi sem lett, mert egy szót se tudtam kiejteni. Nagymama a jó kezével közelebb húzta az ágyamhoz a széket, leült rá, elővette zsebéből a rózsafüzért, és imába kezdett. Monoton hangjától újra elszenderültem.
A következő reggel rendesen felébredtem, három kártyázó gyerekkel találtam magam egy szobában. A sötét hajú fiú észrevette, hogy nézem őket, és odaszólt a kislánynak meg a másik fiúnak:
– Észhön tért. Mék a nővérkéér’.
A nővérke tálcát hozott, rajta elemózsiával. Fel akartam ülni, de nagyon szédültem. Amikor megláttam, hogy a pimpilimből csövecske vezet ki, rosszul lettem tőle.
A sötét hajú fiút Sandinak hívták, nagyon nehezen lélegzett. Azt mondta, ő már száz éve van kórházban. A másik, kisebb fiúnak, Viktornak kivették a manduláját, nehezére esett a beszéd. A kislány, Biljana nem tudta pontosan, mi miatt kezelik. Minden éjjel reszketés fogta el és fulladási rohamot kapott, Sandi futott el a nővérkéért.
Később eljött aznap anya, két üdítőt hozott szívókával, meg narancsot. Mindennél jobban szerettem volna megmondani neki, sajnálom, hogy megöltem apát, de nem jutottam el addig, egyre csak sírtam. Csak Sandi volt akkor velünk a szobában, úgy tett, mintha nem figyelne oda.
Valamivel később eljött az a kövér nő is, és azt tudakolta, bántalmaz-e valaki, én pedig felfogtam, hogy vidámnak kell látszanom, ezért aztán azt mondtam neki, borzasztó, hogy így elkóringyáltam az erdőbe, és hogy semmire sem emlékszem. Azt akarta, hogy rajzoljak neki valamit, rajzoltam hát sünt meg medvét, továbbá Hókirályfit szánon. Azzal nem nagyon volt kibékülve, lerajzoltam hát még magamat, anyát, a nővéremet meg a bácsikámat, amint medencében játszunk és csúszdára kapaszkodunk fel. Még oda is írtam a nap mellé, „MATIJA”, valamint: „ÉN MATIJA VAGYOK, BETŐTÖM A HATOT”. Kérdezte, ijesztgetett-e valaha is a nővérem, azt hazudtam, soha. Utoljára közölte, hogy mostantól hetente egyszer egy kedves nénivel fogok beszélgetni Csáktornyán, mindent elmondhatok neki, ami bánt. Pontosan tudtam, mit fogok neki mondani. Mint az iskolában. Azt hazudom, hogy minden pompás, hogy boldog vagyok, és hogy pajtáskodunk. Mikor nagyon kicsi vagy még, egy személy vagy. Később megjátszod magad, lesz belőled kettő, azután meg három, és így megy ez tovább, míg csak fel nem nősz. Sok gyerek voltam, de gyermekségből kevés volt bennem.
Jól éreztem magam a kórházban, különösen miután kivették a csövecskét a pimpilimből. Kártyáztunk és vicceket meséltünk. Néha megfordult a fejemben, hogy jó lenne visszavinnem apa testét a házunkba. Kiásnám a sírból és bebalzsamoznám. A nővérke erről az eljárásról olvasott fel nekünk az 1000 kérdés, 1000 válasz című könyvből. A fáraókkal tették ezt, vegyszerekkel és olajokkal kenték be őket, hogy a tetemük ne büdösödjön meg és ne bomoljon szét. Alattvalóik úgy hitték, új életre kelnek majd, és hát ne kelljen a világban rothadó testtel közlekedniük. Én apát bebalzsamoznám, a szeme helyébe üveggolyót tennék, felöltöztetném, és ott élne közöttünk, a házban. Tudtam, hogy ezt titkolni kellene mások elől, de legalább mi teljes létszámban ülhetnénk este a televízió előtt. Ott ülne velünk az asztalnál, bár enni nem enne, velünk tartana, amikor leautózunk a tengerre. Nem nagyon lenne módja tenni-venni a ház körül, de ezt kevésbé tartottam fontosnak. Lehet, hogy kendővel fel kellene kötnöm az állát, hogy tartsa az állkapcsát, ne nyíljon ki folyton a szája, és ne repülhessenek bele a legyek. Amikor meghalt, így kötötték fel nagyapámnak, mintha fogásztól jönne éppen.
A harmadik napon, kötözés közben láthattam, hol vágták le a lábamról a kisujjamat meg a mellette levőt. A lábfejem dagadt volt, kékes, helyenként csaknem fekete, egyszerre fájt, tüzelt és viszketett. Azt mondták, hogy a csonkot a szemétbe dobták. A nővérke azzal biztatott, két nap múlva hazamehetek. Ez jó hír volt, de titkon azt reméltem, hogy eljön meglátogatni valaki az osztályból még amíg a kórházban tartanak. Megmutattam volna nekik a csonkolás helyét, és hogy hogyan kártyázunk új barátaimmal, és megint mindenki megkedvelne. De senki se jött el.
Nem féltem a hazatéréstől. Ami engem illet, mondtam magamban, Hesste és Netene akár minden este beleshetnek az ablakon, nyugodtan alszom. Bátrabb voltam, mint ők. Én bemerészkedtem az erdőbe, ők ketten meg elillantak. Semmi más nem járt nekik tőlem, csak megvetés.
Az utolsó előtti napon anyával eljött hozzám látogatóba a plébános. Nagy rizses csokoládét hozott ajándékba. Előszörre egy kicsit nehezen elegyedtünk szóba, aztán anya kiment, hogy megkeresse a doktort vagy a nővérkét, úgyhogy a tisztelendővel kettesben maradtunk. Eleinte egy kicsit szégyelltem magam, mert azt hittem, azért jött, hogy elmondja, látta, megöl az unalom a miséken, és tudja, hogy számlálgatom az embereket.
– Hogy vagy, Matija? Fáj a lábad?
– Nem, tisztelendő atya.
– Hallom, hogy két nap múlva elbocsátanak a kórházból, örülsz neki?
– Örülök, csak…
– Csak mi?
– Á, semmi.
– Amit elmondasz, azt csak te, én meg a mi jó atyánk, az Úristen hallja. Senkinek nem mondom el. Azt gondolom, el akarod nekem mondani, mit csináltál odakinn a hóban éjnek idején. Ezt akarod elmondani?
– Hát nem t’om, hogy mondhatnám ezt el magának. Kérdeznék valamit. Milyen az, amikor az ember meghal?
– Miért vagy erre kíváncsi? Azt gondolod, közel álltál a halálhoz?
Semmit se szóltam, hallgattunk egy darabig.
– Mikor meghalunk, akkor a mennyekben egyesülünk jó Atyánkkal – mondta végül szárazon.
– Tudom én. Így mondta nekem a nagymama is. De pontosan milyen ott?
– Hát… – a plébános felsóhajtott, és eltűnődött –, gondold el magadban, milyen volt az, amit a legjobbnak éltél meg, amikor a legnagyobb biztonságban érezted magad, amikor minden ember, akit szeretsz, a barátaid is, meg mindenki, együtt volt. Emlékszel rá? Próbáld meg, hunyd be a szemed, és emlékezz vissza erre.
Hunyorítottam. Nem támadt előttem semmiféle világos kép, de a gyomrom tájékán kellemes melegség keletkezett. Ilyenformán messziről integettem talán egy verőfényes napnak, embereknek, akik nem aggódnak és nem gubbasztanak a konyhaasztal körül némán, a semmibe bámulva. Azt kívántam, bárcsak ott lehetnék, és sohase lenne vége.
– Asszem, tudom. Ez az, ha azt szeretnéd, hogy sohase szakadjon vége.
– Nohát, így is van. Véghetetlen boldogság és elégedettség. Ilyen az, amikor egyesülünk a mi Atyánkkal.
A plébános folytatta fejtegetését a láthatatlan emberekről, akik Istent szolgálják, és hogy a szüleink, a nagymamák és nagypapák haláluk után is mindig velünk vannak és vigyáznak ránk, ám engem valami saját gondom foglalkoztatott, miközben beszélt. Azzal a kérdéssel szakítottam félbe, ami a legjobban kínzott:
– Tisztelendő atya, és hova kerülnek azok, akik megölnek valakit?
– Hogyha nem bánták meg, amit cselekedtek, hogyha nem kérnek Istentől megbocsátást, akkora pokolra jutnak. Mért kérded ezt?
Elsírtam magam. Amikor levegőhöz jutottam, kipréseltem magamból:
– Tud-e maga megbocsátást adni? Istentül megbocsátást?
– Mért kérded ezt, fiam?
– Azé’, mer’ én megöltem az apámat.
Hüledezve nézett rám, de gíorsan összeszedte magát:
– Nem, Matija, nem. Ki mondta ezt neked?
– Senki se, én tudom, mert én őtet…
– Matija, hallgass ide jól…
– Néztem űtet és gyűlöltem, amikor nem akarta megmondani, hol van a kincs, és aztán mán sehun se láttam többet!
– Matija, a te apád beteg volt, Isten azért vette magához. Abban te nem voltál hibás. Neked most jónak kell lenned, hallgatnod kell édesanyádra, és higgyél benne, hogy a te apád, de a mennybéli Atyád is, az Úristen vigyáz rád, és ők nem hagyják, hogy bármi bántódásod essen. Te még ezen a világon sok jót cselekszel, meg művelsz itt-ott rosszat is. Csak ne feledkezz meg róla, hogy valaki számon tartja, és mindig több jó dolgot kell cselekedned felebarátaiddal, mint rosszat. És amikor majd eljön az ideje, akkor valaki mérlegre teszi a te jó és rossz cselekedeteidet, és hogyha a jó javára billen a mérleg, akkor megnyílik előtted a mennyország kapuja, és te megint apáddal leszel, meg mindenki mással, olyanok lesztek, mintha fényből volnátok.
– És, tisztelendő úr… rá fogok-e ismerni, hogyha a mennybe jutok?
– Biztosan. A te lelked meg apád lelke régebbről ismerősek. Mi a legelső, ami eszedbe jut, amikor őrá emlékezel?
– Én mán nem t’om elképzelni az arcát. De az eszembe jut, hogy az álmok völgyirül beszé’gettünk, meg arrul, hogy majd elmenyünk megkeresnyi a titkos kincset.
– Akkor erről ráismertek egymásra. És ő ezt várja. Vannak, akik életük során többször is meghalnak. Te egyike vagy ezeknek. De tudnod kell, hogy Isten akaratából a feltámadásnak is részese vagy. Ezt sohase feledd. Ezért nincs okod félni, mert a Fennvaló mindent elrendez, de meg kell szívlelned, amit elrendel – mikor a plébános ezt rám testálta, visszajött a szobába anya, kezében a csillogó papírba csomagolt ajándékkal.
Áldott karácsonyt kívántunk egymásnak, imát mondtunk, és utána hazamentek, mert letelt a látogatás ideje.
Valamikor ekkortájt kezdtem keresni hozzám hasonlókat, és iktatni az életüket. Részese akartam lenni a haláluknak és feltehetőleg a feltámadásuknak. Eközben szorongásra késztetett, mit fogok meglátni bennük, hozzám hasonlókban. Még inkább féltem a bennem élő gyűlölettől és hatalmas erőmtől a gyilkolásra. Meg tudtam tartóztatni magamat attól, hogy bárkit is gyűlöljek, nagyjából 1991 tavaszáig.
Bognár Antal fordítása
***
Kristian Novak: Anyaföldnek nehéz sara, ford. Bognár Antal, Napkút, 2016.
Kristian Novak 1979-ben született Baden-Badenban, vendégmunkás családban. Az általános iskolát Muraszentmártonban (Sv. Martin na Muri), a gimnáziumot Csáktornyán (Čakovec) végezte el. Horvát–német szakon, 2011-ben, Zágrábban doktorált, docens a Rijekai Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Zágrábi Egyetem tudományos munkatársa. Szakterülete a történeti szociolingvisztika, a többnyelvűség és a diszkurszanalízis. Sikeres világversenyeken éremszerző válogatott sportolója volt hazájának karatéban. Az Anyaföldnek nehéz sara a második regénye, mely a kritikusok és az olvasóközönség körében egyaránt lelkes fogadtatásra talált.
