Nem, itt most elsősorban nem a vodkára, a heringre és a savanyú uborkára gondolok. Hanem a „szláv” sorozatipar néhány jobb darabjára. Aki akarja, mellé persze jöhet a vodka, a hering meg az ubi is.
Magam is meglepődtem, mennyi olyan sorozat férhető hozzá (legálisan) a magyar néző számára is, amelyet a lengyelek, a csehek, vagy valamely délszláv állam készítettek. Ehhez a – bezárkózás idején igencsak hasznos – felfedezéshez pedig a tavalyi év emblematikus Csernobil sorozata vezetett el. Merthogy ennek megtekintéséhez ugyebár az (a letöltéshez, satöbbihez nettó analfabéta) ember mit csinált? Előfizetett egy bizonyos igen népszerű csatorna internetes verziójára. Aztán úgy maradt. Most direkt nem írom ide a szolgáltató nevét, úgyis mindenki tudja, de szeretném leszögezni, hogy ez még véletlenül sem szponzorált hirdetés, hanem egyszerű (és laikus) magánvélemény.
Kezdjük talán két olyannal, amelyek szerintem a legkisebb ismertségre tettek szert – ezek pedig a lengyel A paktum és a cseh Mammon. A két sorozat kísértetiesen hasonít egymáshoz, de ez nem véletlen, mivel egy norvég széria mintájára készültek, csak közép-európai kontextusba helyezték a sztorit. Mindkét történet, noha már az új évezredben játszódik, visszanyúlik a kilencvenes évekbe, a hősök egy olyan nemzedék képviselői, akik a kommunizmusban nőttek fel, aztán a rendszerváltás után rájuk szakadt a szabadság, de rá kellett jönniük, hogy ennek ára van. Ki-ki a maga módján boldogult, meggazdagodott vagy sem, felütötte a fejét a korrupció, a privatizációval karöltve megjelentek a magánkézben lévő nagyvállalatok. A helyszín vagy kerettörténet pedig mindkét esetben a média, az oknyomozó újságírás világa. Bár e sorozatok szerintem nem tartoznak a legizgalmasabbak közé, legalábbis nem adnak különösebb filmélményt, a témaválasztás mégis figyelemre méltó. Gondolok itt arra, hogy miután ezekben az országokban (illetve mindenekelőtt Lengyelországban) az már a kilencvenes években megtörtént, hogy szembe nézzenek a saját múltjukkal és felszínre kerüljenek a tabuk, mintha ez az irányvonal most a popkultúrát is elérte volna. (Ilyen szempontból, bár nem szláv, ide hozhatjuk még példának a román Hackerville-t, ahol a szekus múlt, az azzal való szembesülés és annak feldolgozása az egyik szál.)
Az előbb említetteknél többen hallhattak már az Eszmélet című cseh sorozatról, amelynek egyébként a szóban forgó csatorna is jóval nagyobb hírverést csapott. Ami érthető is, hiszen nagyságrendekkel jobb műről van szó, nem csak a sztorit illetően, de mint film is (bár nem vagyok filmes szakértő, és nem is akarok ebben a szerepben tetszelegni). A népszerűséghez nyilván az is hozzájárul, hogy kémtörténetről van szó, amelyben ráadásul természetesen nyakig benne vannak az oroszok (szovjetek) is, az ilyesmi pedig úgy látom, manapság ugyancsak kelendő. Itt is a rendszerváltás idején járunk, amikor is hazamerészkedik Angliából Csehszlovákiába egy pár, amelynek férfi tagja kapásból eltűnik, a nő számára pedig hamar kiderül, hogy semmi és senki nem az, aminek látszik, és nagyjából mindenki (minimum kettős) ügynök. A történet csavarossága mellett teljesen magába szippant az a világ, amelyben játszódik. A világ, ahol már új szeleknek kellene fújniuk, de még mindig mindent a rettegés és az állampárt ural, ahol ember embernek farkasa. És ahol hiába megy végbe a bársonyos forradalom és a rendszerváltozás, valójában – ahogy azt a zárójelentből látjuk – nem hogy elmarad a katarzis, de minden marad a régiben, csak kicsit másképp.
A cseheknek, sőt ugyanannak a rendezőnek (Ivan Zacharias) köszönhetjük a nem kevésbé nyomasztó Pusztaság című sorozatot is. Itt egy határmenti kis bányászfalu zárt közösségében járunk, ahol egyrészt egy bűnügyi nyomozás zajlik egy eltűnt gyermek után, másrészt a polgármester asszony küzd a bányavállalattal (és a falu legtöbb lakójával), hogy ne lakoltassanak ki mindenkit a bányakonszern terjeszkedése érdekében. A krimivonal mellett így megint a boldogulásé, vagy akár a korrupcióé lesz a főszerep, hiszen kulcskérdés, hogy ki adja el magát a nagyvállalatnak, és ki nem. Nagyon találó a cím is. Hiszen a sorozat nagyszerűségét, azt hiszem mindenekelőtt a rettenetesen komor, nyomasztó hangulat, a lepusztult tér, amelyben játszódik és az úgyszintén lepusztult-lecsúszott, kiábrándult, valamiképpen a társadalom peremére szorult, a rendszerváltással mit kezdeni nem tudó remekül megírt figurák adják.
Valahogy úgy tűnik, nem éppen vidám történeteket dolgoznak fel ezek a csehek vagy lengyelek, de ugyanakkor az is láthatóvá válik, milyen jó témákat tud szolgáltatni Kelet-Közép-Európa elmúlt néhány évtizedének történelme, és milyen hatalmas a merítés.
A csehektől a lengyelek felé evezve, a következő zseniális alkotás ugyan csehszlovák témát dolgoz fel, de a rendezője lengyel. Ez pedig Agnieszka Holland (akit szerintem a legtöbbeknek nem kell bemutatni) Olthatatlan című sorozata Jan Palachról. A csehszlovák egyetemista, Jan Palach történetét és áldozatát nem szándékozom itt ismertetni, a legtöbben valószínűleg ismerik a történteket. A róla készült három részes sorozatnak valahol már a címébe is beleborzong az ember. És maga a film is hátborzongató, de hűen követi az eseményeket (talán egyetlen momentumtól eltekintve, de nem fogok spoilerezni). Roppant kegyetlen mozi ez, de nem a szó szoros értelmében, hiszen nem látunk durva, erőszakos jeleneteket, de mégis ott lappang (mit lappang, mindent betölt és ural) a rettegés, az erőszak, a párt és mindenekelőtt a Szovjetunió mindenhatósága – ennek érdekében pedig nem kell törődni az emberrel, az ő emberségével vagy méltóságával. Mindeközben viszont a pátoszt is nagyon ügyesen sikerül elkerülnie a sorozatnak, pedig nem felejtsük el, hogy az 1948-as születésű Agnieszka Holland ezekben az években a prágai Filmművészeti Akadémián tanult, tehát valószínűleg testközelből volt tanúja az eseményeknek.
Végezetül pedig egy frissebb, a jelenben játszódó lengyel sorozat, amelynek nem mellesleg Agnieszka Holland lánya, Kasia Adamik jegyzi egyes részeit rendezőként. Ez a filmsorozat A falka (Wataha), amelyre egyébként a cím és a borítókép alapján sosem kattintottam volna rá, ha nincs az önkéntes bezárkózás. A történet főszereplői határőrök a lengyel-ukrán határon a Besszádokban, és kezdésként – ez talán nem titok – jó részük levegőbe repül a hegyi kunyhójukkal együtt. Tehát egyrészt ebből megindul egy vérbeli, izgalmas, véres, üldözős nyomozás, és persze szépen lassan kiderül, hogy finoman szólva senki sem szent. Tekintve, hogy a lengyel-ukrán határon vagyunk, elég élénk csempészélet zajlik, különös tekintettel a fegyverekre és az emberekre. És hát nyilvánvalóan kiderül, hogy bizonyos az állam, a katonaság vagy a rendőrség „feddhetetlen” katonái közül is jó páran nyakig benne vannak, méghozzá magas szinteken is. Érdekes és rendhagyó szál még a csecsen menekültek kérdése, akiken rajta ütnek, amikor átkelnek a lengyel zöldhatáron, bár ez a vonal az első évadban sajnos nagyjából hamvába halt, csak sejthetjük, hogy bizonyos események kimenetelére hatással volt. A következő évadban viszont már szinte ők játsszák a főszerepet, és hát ugyancsak bedurvulnak az események. A sorozatnak nagyon jót tesz, egészen extra hangulatot ad a helyszín is, a hegyen-völgyön, földön-vízen-levegőben zajló kergetőzés, és a kis falu, illetve a határőrség zárt világa mint keret. Valami titokzatosság-féle is belengi az egészet, általában az utolsó pillanatig nem derül ki, hogy ki kicsoda valójában, ki kivel milyen nexusban van, hogy ki a jó és a ki a rossz.
A felütésben ígértem még délszlávokat is, de ezek valójában még megnézés előtt állnak, így értelemszerűen egy következő posztra maradnak. Annyit azonban elárulhatok, hogy míg a lengyel és a cseh sorozatoknál megkerülhetetlen téma volt a rendszerváltozás és annak feldolgozása, a délszláv gyártásúaknál – teljesen értehető módon – mindig erőteljesen jelen lesznek a jugoszláv háborúk és utóhatásaik.
Németh Orsolya
