Lengyel irodalmi körökben évek óta szóbeszéd tárgya volt – a jobban értesültek Adam Zagajewskit jelölték meg a hír forrásaként –, hogy Olga Tokarczuknak komoly esélyei vannak az irodalmi Nobel-díj elnyerésére. Aztán mégsem történt semmi, én pedig fellélegeztem, hogy csak olyan ez is, mint Nádas Péter esetében – szurkolunk persze tovább, de nem kell emiatt elsietnem a róla szóló disszertációm megírását. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Intő jel volt pedig, amikor a 2014-es Conrad Festivalt követően a Jakub könyvei (Księgi Jakubowe) bemutatójáról szóló beszámolójában Pálfalvi Lajos megjövendölte, hogy a közel ezer oldalas, a nagy lengyel klasszikusokkal párbeszédet folytató, gyakorlatilag az egész addig életmű szintézisének tekinthető több szálon futó monumentális regénnyel, mely a hírhedt zsidó ál-Messiás, Jakub Frank alakját helyezi a központba, az írónő minden lengyel irodalmi díjat be fog söpörni. Most már tudjuk, hogy ezt követően – munkássága során egyébként immár másodszor – elhozta a legrangosabb lengyel irodalmi díjat, a Nikét, majd megkapta a nemzetközi Man Booker-díjat, tegnap délután óta pedig már az irodalmi Nobel-díjat is magáénak tudhatja. Egyébként Olga Tokarczuk sorban az ötödik lengyel szerző – Henryk Sienkiewicz, Władysław Reymont, Czesław Miłosz és Wisława Szymborska után –, aki elnyerte a rangos kitüntetést.
Olga Tokarczuk pszichológusként végzett a Varsói Egyetemen, egy ideig dolgozott terapeutaként, de ma már nem praktizál, kizárólag az írásnak szenteli idejét. A jungi pszichológia mint inspirációs forrás azonban több korai művében komoly szerepet kap. Írói debütálása egybeesik a rendszerváltással együtt járó irodalmi korszakváltással, a bekövetkező úgy nevezett „fikciós fordulat” egyik legfontosabb alakjaként tartja számon a lengyel irodalomtörténet. Az ekkor színre lépő fiatal és ambiciózus lengyel költő és írógenerációval együtt indul, habár azt maga is többször hangsúlyozta, hogy szigorú értelemben véve sosem tartozott egyik írói csoportosuláshoz sem. Nemzetközi perspektívából nézve ma már elmondható, hogy közülük ő futotta be a legnagyobb karriert.
Ha Lengyelországra gondolok, mindig az a benyomásom, hogy ott minden nagyobb, több, frissebb és intenzívebb, talán kissé élőbb is, mint nálunk. A lengyel kulturális életbe hamarabb elérnek a nemzetközi trendek, előbb jelennek meg nemzetközileg fontosnak tartott művek, és a lengyeleknek még a magas irodalmat is sikerült valami – egyébként üdítő és vonzó – módon összeházasítani a popkultúra könyvpromóciós technikáival. Olga Tokarczuk prózája lehetne az egyik szemléletes példája annak, hogy lehet-e és van-e még értelme napjainkban éles határvonalat húzni magas és alacsonyabb irodalom között. A Nobel-díjat odaítélő bizottság méltatásában nem feltétlenül erre gondolhatott, amikor határátlépést emlegetett prózája kapcsán („narratív képzelete mindent felölelő szenvedéllyel ábrázolja a határok átlépését mint életformát”), pedig kifejezetten izgalmas kérdés, hogy a cselekményszövés és a tematika szintjén megjelenő motívum egészen az irodalom mibenlétére irányuló alapvető kérdésekig vezethet el.
A korai műveit övező kritikai fanyalgás és értetlenség, a „menstruációs irodalom” mint címke, azaz a kilencvenes évek elején nagy számban debütáló női szerzők gyökeresen új prózanyelvével és látszólag merész témaválasztásával mit kezdeni nem tudó férfi kritikusok kényszeredett találmánya, vagy az olyan megjegyzések, hogy a közönség körében egyébként legnépszerűbb regénye, a sokak által mágikus realistának tartott Őskor és más idők nem más, mint „baromságok gyűjteménye páfrányból meg mohából”, valahol mind prózájának ebből a nehezen kategorizálható jellegéből fakadnak. Nappali ház, éjjeli ház című regénye azonban már az egészen addig szkeptikus kritikai hangokat is elhallgattatta. Sokak szerint ez Tokarczuk legbensőségesebb hangvételű regénye, melyben nem csak a számára személyesen fontos alsó-sziléziai táj és annak újra felfedezett német múltja jelenik meg, hanem itt érezhető legmarkánsabban a szerző jungiánus érdeklődésének irodalmi lecsapódása is. Alsó-Sziléziához, mint helyszínhez aztán más írásaiban is visszatér. Itt játszódik többek között a Hajtsad szekeredet és ekédet a holtak csontjain át (Prowadź swój pług przez kości umarłych) című ökológiai-morális thrillerként aposztrofált regénye is, melynek filmváltozatát Agnieszka Holland rendezte.
Tekinthetünk-e Tokarczukra olyan szerzőként, aki időről időre visszatér, újabb és újabb szempontból járja körül az őt foglalkoztató témákat? Legutóbbi regénye, a már említett Jakub könyvei kapcsán maga is visszautalt korábbi könyvére, A begunokra (Bieguni), melyért 2018-ban elnyerte a nemzetközi Man Booker-díjat. A regény műfaját a végsőkig szétfeszítő mű, továbbviszi a Nappali ház, éjjeli ház-ban már alkalmazott prózaformát és narrációs technikát, ugyanakkor témájában felidézi debütáló művét Az Őskönyv nyomában-t is.
Habár gyakran előcitált probléma Lengyelországban, hogy a lakosság olvasási kedve folyamatosan és meredeken esik, mégis, a magyar olvasó számára talán meglepő módon vannak helyi író-sztárok, létezik az irodalmi-bulvár fogalma, évről évre kibukik egy-egy szaftos irodalmi botrány vagy kiderül, hogy az irodalom még mindig képes jelentős mértékben felkavarni a szélesebb társadalmi kedélyeket. Olga Tokarczuk is főszereplőjévé vált egy ilyen botránynak, habár ő nem az írói szerep-etikettet sértette meg, hanem a lengyel nemzeti retorikát illette kritikával a Jakub könyveiért elnyert Nike-díj átvételekor mondott beszédében. Nyilatkozata komoly felháborodást váltott ki az őt egyébként sem olvasók körében, és egészen a zaklatásig és halálos fenyegetésig fajult, amivel ez hír még a magyar sajtó ingerküszöbét is átlépte.
Természetesen Olga Tokarczuk neve a botrányon túl sem kellene, hogy ismeretlenül hangozzon a magyar olvasó számára. Eddig három regénye (Az Őskönyv nyomában, ford. Mihályi Zsuzsa, Európa, 2000., Őskor és más idők, ford. Körner Gábor, L’ Harmattan, 2011., Nappali ház, éjjeli ház, ford. Körner Gábor, L’ Harmattan, 2014.) és egy elbeszéléskötete (Sok dobon játszani, ford. Mihályi Zsuzsa és Pálfalvi Lajos, Napkút, 2006.) olvasható magyar nyelven. Általában ezt a mondatot is rutinszerűen elhelyeztem volna egy olyan szövegben, ami Tokarczuk munkásságát hívatott röviden felvázolni. Hozzáfűzve a kritikai visszhang vagy a hatékony promóció hiánya felett való sajnálkozást is, megtoldva valamilyen további megjegyzéssel arra nézvést, hogy ezek a művek még a kilencvenes években jelentek meg és azóta már elég sok mindent és a felsoroltaktól meglehetősen eltérő jellegű szövegeket is letett az asztalra Tokarczuk, jó volna, tehát ha végre ezek is eljuthatnának a magyar olvasókhoz.
A helyzet most kétségkívül meg fog változni, ugyanakkor mintha már elindult volna valamiféle erjedés. A korábban felsorolt művek listájához ugyanis hozzá kell tennünk a közelmúltban megjelent Bizarr történetek című novellás kötetet is (ford. Petneki Noémi, Vince, 2019.), amit a magyar olvasók gyakorlatilag a lengyel megjelenés után egy évvel már a kezükben tarthattak. Lehet tudni azt is (megint csak az irodalmi pletykák…), hogy Körner Gábor fordításában már készül a Hajtsad szekeredet és ekédet a holtak csontjain át és a Jakub könyvei magyar fordítása is. Talán nem csak a saját nevemben mondhatom, hogy mindkét kötetet tűkön ülve várjuk. És csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a kifejezés a lengyelben is létezik.
Vas Viktória
