1937. július 9-én Varsóban meleg volt, de nem kánikulai hőség, húsz fok, egész nap enyhén felhős égbolt, néha esett. Kaplica hétkor kényelmesen elhelyezkedett Sobenskinél, megitta a kávéját, és megevett négy pirogot apróra vágott bárányhússal és mazsolával. Sobenski bekapcsolta a rádiót, Kaplica meghallgatta a reggeli híreket, majd, amíg a rádióban lemezfelvételeket adtak, áttanulmányozta a spanyol helyzetről szóló cikket a Kurjerben. – Franco tábornok már jól gajra vágta a mieinket – aggódott Kaplica.
Sobenski készségesen bólogatott és aggódott, habár magasról szart Spanyolországra, a polgárháborúra, Franco tábornokra és általában mindenre a pirogozója kasszáján kívül. Kaplica legyintett Spanyolországra, és belemélyedt Juliusz German Amarántok című regényének kilencvenkilencedik részébe, amelyben Poniatowski herceg beszédet mond a varsói színházban. Unalmas rész volt, csupán az utolsó bekezdés keltette fel érdeklődését, amelyben megjelenik a „varázslatosan fürge ifjú hölgy”. Felsóhajtott, csettintett Sobenskinek, az töltött neki még egy kis kávét. Radziwiłek nem jött, Łódźban volt üzleti ügyben. Hét harminc- kor megállt az üzlet előtt a Buickjával Szapiro, kétsoros szürke öltönyben, fején puhakalappal. Köszönt Kaplicának és Sobenskinek, kért egy kávét, Radziwiłek távollétét kihasználva leakasztotta a még olvasatlan Nasz Przeglądot, az olvasástól gyűrött újságoktól ugyanis kissé undorodott, majd – az újságot egyelőre nem nyitva ki – leült a főnöke mellé. – Tegnap elkapták a grochówiakat – jelentette. – Igeeen? – A Komát nem túlzottan érdekelte a téma. – Igen. A kurvájuknál, Jadźkánál. Lövöldöztek a rendőrökkel. – És? – Gacot lelőtték a zsaruk. A többiek megadták magukat. – Gac az a dezertőr a nyolcadik gyalogságiaktól?
– Az. – Helyes. Azok a rembertówi meg miłosnai suttyók azt hitték, itt flangálhatnak Varsóban – örült meg Kaplica. Szapiro kinyitotta az újságját, megcsapkodta, és belefogott az olvasásba. – Nálad mit írnak erről a Josyk Pędrakról? – szakította rögtön félbe az olvasásban a Koma. – Ugyanazt. Életfogytiglan – vonta meg a vállát a bokszoló. – Sosem írják ugyanazt. – Hát, hogy ha Baran nem Stanisław lett volna, hanem Szmul, Pędrakot meg Józiónak hívnák, és nem Josyknak, akkor jogos önvédelem lenne, így viszont gyilkosság7 – vont ismét vállat Szapiro. Koma egy pillanatra eltöprengett, aztán bólintott. Sosem ítélkezett gondolkodás nélkül. – Ugyanúgy igazad van. Ha Stanisław lett volna, és nem Szmul, akkor önvédelem lenne. De mert amaz Josyk – gyilkosság. Rágyújtott. Szapiro észrevette, hogy Kaplica öngyújtójára rá van ragasztva a gyufamonopólium adóbélyege. – Ez mennyibe kerül? – kíváncsiskodott. – Egy złoty darabja. – És rendes állampolgár módjára elment az adóhivatalba, hogy bélyeget vásároljon az öngyújtójára? – csodálkozott Szapiro. – Persze. Állampolgári kötelesség. Megilleti a hazát. Miért, te nem vettél? – Hát, nem… – A te bajod lesz, ha az illegális öngyújtód miatt bevarrnak. Mindketten elnevették magukat, és olvastak még egy kicsit, egymáson átvetett lábakkal, kávét szürcsölve és cigarettázva. A rádió keringőket játszott, a műsornak csak nyolckor volt vége, ekkor szünet következett egészen délig.
– Figyelj, Kubuś, lakik a Nalewkin egy kis zsidó, Bernsztajn, Naum Bernsztajn. Tudsz róla? – kérdezte kis idő múlva Kaplica, összehajtva az újságot az apróhirdetéseknél. – Most már igen, Kaplica úr – felelte Szapiro, és ő is összehajtotta a maga újságját, látva, hogy a pihenésnek vége, ideje nekilátni a munkának. – Na. Ez a kis zsidó azt hiszi, megteheti, hogy nem fizet – folytatta Kaplica, meredten bámulva a Kurjer apróhirdetéseit. – Ostoba, ha ezt hiszi. – Ostoba – bólintott Kaplica –, de igaza van. Nem fog fizetni egy vasat sem, mert nincs miből. Munja ellenőrizte. Egy fillérje sincs ennek a Bernsztajnnak. Nem csikarsz ki belőle semmit. Ahol nincs, ne keress. Szapiro szomorúan biccentett, mintha egyetértene beszélgetőtársával: sajnos nincs jó vége ennek a történetnek. Fogalmam sem volt róla, hogy Naum Bernsztajn, a Zsidó Kórház szerény hivatalnoka pénzzel tartozik Kaplicának. Naum nemcsak nekem, taknyos kölyöknek nem beszélt róla, ami érthető, de sokáig az anyámnak sem. Tartozott, mert nem akart tovább szerény hivatalnok maradni, és éppen adódott egy átvehető üzlet, gumiárubolt a Gęsia utcában, amit bérbe lehetett venni. Kölcsönkért a családtól a kaucióra, és átvette az üzletet. Egyedül volt a boltban, reggeltől zárásig. A lelkét kitette, hogy visszafizesse az adósságot, alig keresett valamit, pedig jól ment az üzlet. Akkor jött Kaplica, vett egy PPG márkájú gumikalucsnit, barátilag eldiskurált Bernsztajnnal, majd azt mondta: fizessen sábesz előtt ötven złotyt. Ezen és minden ezt követő héten, amíg csak a papa a boltban dolgozik, ez az ára a Gęsia utcai boltnak, ötven złoty, amivel hetente, sábesz előtt jön a Komának.
Az első sábesz előtt Naum fizetett. A második előtt is. A harmadik ötvenet nem fizette ki, mert nem volt annyija. Futott, hogy haladékért könyörögjön. Szapiro, hogy nyomatékot adjon szavainak, orrba vágta Bernsztajnt, és Bernsztajnnak törött orral ünnepélyesen meg kellett fogadnia, hogy a késés miatt egy hét múlva nemcsak az újabb ötvenet és az elmaradt ötvenet hozza, de huszonöt złoty büntetést is. Nem hozta. Nem volt miből. Visszaadta a boltot, lemondva a kaucióról: mindenki tudta, milyen helyzetben van, és senki sem akarta visszafizetni neki. Bujkált, nappal nem ment ki az utcára. A Koma megüzente neki egy fiúval, hogy a százhuszonöt złoty adósság kamata heti húsz százalék. Minderről fogalmam sem volt. Naum Bernsztajn azt mondta a családnak, hogy beteg, befeküdt az ágyba, és várt. – Lomer antlofn – kérlelte az anyám. – Lomer antlofn cynerszt cy maa szwesto ka Lodz in szpeito kan Erec Jisruel ode kan Amerykie. Lomer antlofn, Nuchym, ka zach of de welt wet indz kiene fatajdign fan kas fyn’ym puryc.* Anyám istenfélő zsidó volt, de az élet megtanította, hogy az Úristen ritkán védi meg az istenfélő zsidókat a gójok haragjától. Apám csak legyintett, és befordult a fal felé. Várt. Nem menekült el sem Łódźba, sem Palesztinába, sem Amerikába, sem sehová. Végül jöttek. Kopogtattak. Anyám ajtót nyitott, joggal feltételezve, hogy legalább a zárat megmentheti, ha már a férjét nem tudja. Elvitték az apámat. Nekirontottam Szapirónak, ellökött. Később sokszor eszembe jutott a pillanat, amikor nekirontok a nálam kétszer nehezebb Szapirónak, az alkarjába csimpaszkodom, jiddisül kiabálok, de ki az, aki kiabál?
Szapiro a szakállánál fogva húzta ki a lakásból az apámat. Az apám kapálózott, mint a sakterhez vitt borjú; így ment, kapálózva, a hosszú, ősz szakállánál vonszolva. Sosem lesz szakállam, határoztam el akkor, míg hallottam az anyám kiáltozását, és néztem, ahogy a simára borotvált Szapiro viszi magával apám szakállát és magát az apámat. Az én szakállam épp csak ütögetett, de még aznap elmentem a piacra. Csórtam az anyámtól egy kis pénzt. Látta, hogy elveszem, nem volt ereje tiltakozni, csak állt, kisírt szemmel. Én nem sírtam. Szóval elmentem a piacra. Megszabadultam az ócska kabátomtól és ingemtől, a lopott pénzből rövid ruhákat vettem. Rongyokat inkább, de nem zsidó rongyokat. Aztán elmentem a keresztény fodrászhoz. Levágattam a pajeszomat, és kértem, hogy borotváljon meg. A fodrász röhögött, hogy mit borotváljon ezen, öt szőrszál keresztbe, de ragaszkodtam a magaméhoz, és fizettem, így hát forró törölközőt rakott az arcomra, majd beolajozta, pemzlivel vert egy kis habot, bekente az arcom, pár mozdulattal megborotvált, hideg vízzel lemosta – kiléptem a boltból, és a kirakatban, mint egy tükörben, megpillantottam új önmagamat, az új, jobb, megborotvált, rövid ruhás, pajesztalan zsidót. – Jach vincs día alc dusz gitsz, Bernstájn… – mondtam Jakub Szapiro hangján a tükörképemnek. – Dá neszíe zol zán mit mázl!** Apám közben a Buick csomagtartójában hevert, és utazott hazafelé, oda, ahová valamennyien tartunk, míg csak oda nem érünk, s akkor már nem tartunk sehová. Két nappal később, július 11-én, vasárnap este, a Modern Színház termében rendezett mérkőzés után Szapiro odalépett Kaplicához, és az szívélyesen kezet rázott vele. – Jól elintézted a mocskot, Kuba! – örvendezett. – Megmutattad a fasisztának!
Nem hallottam a szavait, de tudom, hogy ezt mondta. Az emberek lassan szétszéledtek. Kaplica felállt, és elindult Szapiróval az öltözőbe. Amikor elmentek a szék mellett, ahol ültem, Szapiro megtorpant a bokszköntösben, és felém biccentett. – Ez az a srác – mondta Kaplicának. – Kicsoda? – kérdezte amaz, mintha nem látna. – A kis Bernsztajn, Koma. Kaplica Szapiróra pillantott, sokáig nézte. Aztán felém fordult. Lesütöttem a tekintetem. Kaplica puha hüvelyk- és mutatóujjával megragadta az állkapcsomat, és felemelte a fejem, belém fúrta kicsi, sötét szemét, nem mosolygott. Hirtelen elengedte az állam, megcsípte az arcom, és nagyot nevetett, mintha ebből a nézésből is mindent megtudott volna rólam. Talán így is volt. – Helyes kis fiúcska. Kár érte – vonta meg végül a vállát, és megfeledkezett rólam. Hátra sem nézve ment tovább. Szapiro odabiccentett azzal a néma mozdulattal, amelyet anyám tett néha apám háta mögött, ha szavak nélkül azt akarta mondani: „Ha jót akarsz, azonnal tedd meg, amit apád parancsolt.” Felálltam, követtem őket.
Kíváncsi voltam, megbámulnak-e az emberek. Addig egész rövid életemben láthatatlan voltam. Közönséges Nalewki utcai, vézna zsidó srác. Egy az ezer másik Nalewki utcai, vézna zsidó srác közül. Most viszont egy nő kis kalapban odahajolt világos öltönyt viselő partneréhez, és végig engem bámulva súgott valamit a fülébe. Emlékszem a pillantására. De az is lehet, hogy Szapirót meg a Komát nézte, ahogy mennek, mennek, lépkednek, két csinos öltönyös purec, úgy vonulnak végig a városon, mintha saját majorságuk lenne.
Beléptünk az öltözőbe, ahol régen a színészek öltöztek, most a bokszolók. Szapiro a pillantásával egy székre bökött. Leültem. Kaplica megállás nélkül a meccsről beszélt, lelkesen és boldogan. – Mert tudod, Kuba, láttam bunyózni egy finnel, és kicsit féltem, hogy erőnlétben jobban fogja bírni, mert te harcos típus vagy, ő viszont pompásan védekezik, olyan, mintha gőz hajtaná vagy áram, nem fárad el soha, de te úgy elintézted, Kuba, úgy hazavágtad, hogy csak na! – Voltak páran a teremben – jegyezte meg Szapiro, és leült egy székre. Az adrenalinszintje visszaállt, hirtelen minden apró izmát, ízületét, inát érezte, mint mindig meccs után, amikor az ember nem kímélheti a testét. Remegett a combizma. – Kik voltak páran? – értetlenkedett Kaplica. – Falangisták, bepisták, nemzeti radikálisok,8 sosem tudom, melyik melyik, de ismert fasiszta pofák. Láttam őket. Páran a szaros egyenruhájukban is jöttek. – Akkor jól megkapták, a zsebhitlerek! – örült a Koma. – Nagyszerű! Csettintett, kiáltott egyet, az öltözőbe berontott egy Szapirónál egy fejjel, Kaplicánál egy fél Kaplicával magasabb, komor óriás. – Pantaleon, hozd be a konyakot, az autóban van, ünnepelünk – utasította, miközben felrakott egy lemezt a hordozható gramofonra. Az óriás nem szólt semmit, még csak nem is biccentett, csak sarkon fordult, és ment. Kaplica megforgatta a kurblit, ráhelyezte a kart, a tölcsérben felcsendültek egy tangó első, halk hangjai. – Az autóban? Már elhoztad a Chryslert? – kérdezte Szapiro, és masszírozni próbálta remegő combizmát. – Naná! – Kaplica láthatólag örült a kérdésnek, rágyújtott egy cigarettára, és bedugta a hosszú szipkába. – El! Mindjárt meglátod!
Szapiro feltápászkodott, lehúzta izzadt boksztrikóját, puha sportcipőjét meg a tornanadrágját, ami alatt nem volt semmi, ott állt meztelenül. Egyáltalán nem feszélyezte magát. Szégyelltem magam, de jobban féltem, mint szégyenkeztem, úgyhogy meg sem moccantam. Nem volt túl szőrös, inkább csak ágyéktájon, körülmetélt pénisze elég rövid, sőt mintha rövidebb lett volna az enyémnél, viszont nagyon vastag.
* Meneküljünk (…). Meneküljünk előbb a łódźi nővéremhez, aztán Palesztinába vagy Amerikába, meneküljünk, Naum, mert semmilyen emberi vagy isteni erő nem ment meg minket ennek a purecnek a haragjától. (jiddis)
** Minden jót, Bernsztajn (…). Szerencsés utat! (jiddis)
Szczepan Twardoch: A király, Typotex Könyvkiadó, 2018., ford.: Körner Gábor, 390 oldal, 3900 Ft
A könyvről szóló recenziónk itt olvasható.
