Míg Magyarországon épp csak megkezdődött az elmélet honosítása, Lengyelországban már egyértelműen állást foglaltak két, egymás mellett párhuzamosan jelen lévő diszkurzus mellett. A Távolodhatunk-e a birodalomtól? Posztkolonializmus a lengyel irodalomtudmányban címet viselő gyűjteményes kötet egyaránt válogat a posztkoloniális és a posztfüggőségi elméletet tárgyaló tanulmányokból is, hogy rámutasson az eltérésekre, illetve bemutassa, hogy Lengyelországban miért és hogyan élhet egymás mellett két hasonló, ám lényeges kérdésekre mégiscsak eltérő válaszokat adó elmélet. Ízelítőül Dariusz Skórczewski írását közöljük a kötetből.
Sokan voltunk Jasiból és Kolozsvárról, Wilnóból, Bukarestből,
Saigonból és Marrákesből[1]
Czesław Miłosz, Rue Descartes
Van hát világ, melyen a független sorsot betöltöm?[2]
Wisława Szymborska, Az írás öröme
1.
Miért nem tartják posztkoloniálisnak a lengyel irodalmat? Legalább két válasz létezik erre a kérdésre. Előbb azonban pontosítani kell, hogy mit értünk a posztkolonializmus fogalma alatt.
A posztkolonializmus az irodalmi kutatások terén a terminus elsődleges politikai jelentésével ellentétben nem jelöl ki új, „gyarmatosítás utáni” korszakot az irodalom történetében. Ez irodalomelméleti, nem pedig irodalomtörténeti fogalom. Ha periodizációs kategóriákban beszélnénk a posztkolonializmusról, a legtalálóbb minden bizonnyal az lenne, ha a nyugati világban a gyarmati korszakot jellemző „haladással” szembeni gyanakvásként definiálnánk.[3] Ez a gyanakvás természetesen távolságot feltételez, amiből az következik, hogy a posztkolonializmus nem azonos értelmű a dekolonizációval, a majdnem az egész XX. századon át tartó folyamattal, melyet a nyugati gyarmatosító birodalmak által meghódított területeknek az európai gyarmattartó országoktól való függetlenné válása indított el. Mi tehát a posztkolonializmus? Olyan szemlélet, amelyre hagyatkozva próbáljuk megérteni és elemezni a kolonizációhoz kötődő összetett kulturális jelenségeket, és különféle utalásrendszerekben helyezzük el őket: irodalomtörténetiben, társadalompolitikaiban, etnográfiaiban, antropológiaiban, vallásiban, földrajziban és gazdaságiban is. A posztkoloniális nézőpont azon a meggyőződésen alapul, hogy a kolonizáció tapasztalata és/vagy ideája jelentős mértékben formálja azt, hogy milyen valóságképet mutatnak a nyilvánosságnak egyrészt a birodalom írói, másrészt pedig az alárendelt nemzeteket és közösségeket képviselő alkotók. Közös ezekben a jelenségekben a mélyen birodalmi alapjuk, mely az előbbiek esetében apológiához vagy toleranciához vezet a kolonizációs tevékenység értékelésében, az utóbbiakéban pedig ellenálláshoz vagy alkalmazkodáshoz.
Amikor azt olvassuk Schulz egyik nyilvános közleményében, hogy: „A Fahajas boltok bizonyos receptet ad a valóságra, egy speciális szubsztanciafajtát statuál.” (FB 370.) – nincs kétségünk afelől, hogy kozmogónikusan értendő kijelentésről van szó. Az sem vitás, hogy ez közvetlenül kapcsolódik az Értekezés a próbababákról című elbeszélésben kimondott mondathoz: „A Demiurgosz fontos és érdekes alkotó recepteknek volt birtokában.” (FB 37.). Ezért is lehet patrónusa mindkét mondat e tanulmány kozmogóniai részének. Amikor azonban végighallgatjuk ebben az Értekezés-ben az apa által kifejtett véleményt: „Nem tudni, lesz-e valaha lehetőség e receptek rekonstruálására.” (FB 38.), a kijelentés nyilvánvalósága, amelyet eddig szinte ösztönösen elfogadtunk, kezd, legalábbis részben, szertefoszlani. Meggyőződtünk ugyanis arról, hogy Schulz, aki – az általa teremtett alakokkal ellentétben – nem csupán, mondjuk így, a másodrendű Demiurgosz szerepére akart igényt tartani, az alkotó „receptek” rekonstrukciójára tesz kísérletet a műveiben, amellyel egyben saját világot is próbált alkotni.
