Míg Magyarországon épp csak megkezdődött az elmélet honosítása, Lengyelországban már egyértelműen állást foglaltak két, egymás mellett párhuzamosan jelen lévő diszkurzus mellett. A Távolodhatunk-e a birodalomtól? Posztkolonializmus a lengyel irodalomtudmányban címet viselő gyűjteményes kötet egyaránt válogat a posztkoloniális és a posztfüggőségi elméletet tárgyaló tanulmányokból is, hogy rámutasson az eltérésekre, illetve bemutassa, hogy Lengyelországban miért és hogyan élhet egymás mellett két hasonló, ám lényeges kérdésekre mégiscsak eltérő válaszokat adó elmélet. Ízelítőül Dariusz Skórczewski írását közöljük a kötetből.
Sokan voltunk Jasiból és Kolozsvárról, Wilnóból, Bukarestből,
Saigonból és Marrákesből[1]
Czesław Miłosz, Rue Descartes
Van hát világ, melyen a független sorsot betöltöm?[2]
Wisława Szymborska, Az írás öröme
1.
Miért nem tartják posztkoloniálisnak a lengyel irodalmat? Legalább két válasz létezik erre a kérdésre. Előbb azonban pontosítani kell, hogy mit értünk a posztkolonializmus fogalma alatt.
A posztkolonializmus az irodalmi kutatások terén a terminus elsődleges politikai jelentésével ellentétben nem jelöl ki új, „gyarmatosítás utáni” korszakot az irodalom történetében. Ez irodalomelméleti, nem pedig irodalomtörténeti fogalom. Ha periodizációs kategóriákban beszélnénk a posztkolonializmusról, a legtalálóbb minden bizonnyal az lenne, ha a nyugati világban a gyarmati korszakot jellemző „haladással” szembeni gyanakvásként definiálnánk.[3] Ez a gyanakvás természetesen távolságot feltételez, amiből az következik, hogy a posztkolonializmus nem azonos értelmű a dekolonizációval, a majdnem az egész XX. századon át tartó folyamattal, melyet a nyugati gyarmatosító birodalmak által meghódított területeknek az európai gyarmattartó országoktól való függetlenné válása indított el. Mi tehát a posztkolonializmus? Olyan szemlélet, amelyre hagyatkozva próbáljuk megérteni és elemezni a kolonizációhoz kötődő összetett kulturális jelenségeket, és különféle utalásrendszerekben helyezzük el őket: irodalomtörténetiben, társadalompolitikaiban, etnográfiaiban, antropológiaiban, vallásiban, földrajziban és gazdaságiban is. A posztkoloniális nézőpont azon a meggyőződésen alapul, hogy a kolonizáció tapasztalata és/vagy ideája jelentős mértékben formálja azt, hogy milyen valóságképet mutatnak a nyilvánosságnak egyrészt a birodalom írói, másrészt pedig az alárendelt nemzeteket és közösségeket képviselő alkotók. Közös ezekben a jelenségekben a mélyen birodalmi alapjuk, mely az előbbiek esetében apológiához vagy toleranciához vezet a kolonizációs tevékenység értékelésében, az utóbbiakéban pedig ellenálláshoz vagy alkalmazkodáshoz.
A posztkolonializmus, ellentétben az antikolonializmussal – mely hasonlóan megkérdőjelezi a gyarmatosító hatalmak hegemóniáját – nem egyszerű, kétpólusú kategóriákban ragadja meg a gyarmatosító és a gyarmatosított közti kulturális kapcsolatokat, hanem elismeri e viszonyrendszerek összetettségét és a közöttük lévő kölcsönös függőséget.[4] A posztkoloniális kritika a gyarmatosítás kulturális következményeinek kutatását tűzte ki céljául, mely éppúgy magában foglalja a „centrumhoz” tartozó műveket, mint a „perifériákról” érkező hangokat, a kolonizáció és a dekolonizáció időszakából. Arra törekedik, hogy megragadja a birodalmi diszkurzusban jelenlévő hatalmi mechanizmus művészi ábrázolását, rekonstruálja a „Másik” képét ugyanebben a diszkurzusban, valamint felismerje és interpretálja azokat a stratégiákat, amelyek segítségével a volt gyarmatok írói és költői lebontják ezt a gyarmattartó hatalmak narratívája által rájuk kényszerített képet. Felderíteni a birodalmak működésének kulturális mechanizmusait és az örökséget, amelyet ezek a mechanizmusok az irodalomban, illetve a gyarmattartó országok és a periféria más diszkurzusaiban hátrahagytak – ez a posztkoloniális kritika érdeklődésének fő tárgya. Ez a kritika, mint láthatjuk, egyaránt fordul régebbi és kortárs szövegekhez is. A művek olyan olvasatát ajánlja fel, amelynek az a célja, hogy felszínre hozza a gyarmatosítás rájuk gyakorolt hatása nyomán létrejött jelentéseket. A „gyanakvó olvasat” (mert ezzel az irodalomkritikai tevékenységgel van itt dolgunk) az irodalmi diszkurzusba rejtett birodalmi ideológia és az abból kisugárzódó kulturális folyamatok feltárásához vezet.[5]
Ebben a cikkben meg sem kísérelem leírni a posztkoloniális kritika által megfogalmazott teljes, összetett problematikát. Érdemes mégis tudatosítani magunkban a jelenség léptékét és ennek az interpretációs perspektívának a lehetőségét. A posztkoloniális tanulmányok jellegzetes, The Empire Writes Back (A birodalom visszaír – a volt gyarmatok irodalmainak a birodalmi diszkurzusra adott reakciójáról van szó, ami monopolizálta az utóbbi két évszázad nyugat-európai irodalmát és megszilárdította benne a leigázott népekről alkotott, a gyarmatosítókra nézve kedvező képet) című klasszikusának bevezetőjében ezt olvassuk:
Ma a világon élő emberiség több mint háromnegyedének életét a gyarmatosítás tapasztalatának hatása formálta. Világosan látszik ennek a ténynek a súlya a politika és a gazdaság területén, azonban gyakran kevésbé szembetűnő az általános hatása azokra a kategóriákra, melyekben a kortársak a valóságot szemlélik. Az irodalom az egyik legfontosabb mód, amelyen a valóság ezen új víziói kifejeződnek.[6]
2.
Térjünk vissza a bevezetőben feltett kérdésre. Az első lehetséges válasz rámutat arra, hogy a posztkoloniális diszkurzusban a lengyel téma hiányának látszólag metodológiai, de valójában ideológiai jellegű oka van, erre egyértelmű magyarázatot ad Clare Cavanagh egyik cikkében.[7] Véleménye szerint a posztkoloniális kritika (nem az egész, de erre majd mindjárt kitérek) eredetét és vizsgálati eljárását tekintve egyaránt jelentős mértékben hivatkozik a marxizmusra, arra az irányzatra, mely máig divatos egyetemi körökben az Egyesült Államokban, ez a posztkolonializmus fő bástyája. A marxizmus pedig a kommunista ideológiában és a szovjet totalitarizmusban talált különös kifejeződésre, így tehát – a baloldali beállítottságú posztkolonialista kritikusok körében általános, jóllehet hangosan ki nem mondott meggyőződés szerint – legalábbis tapintatlanság (a nyugati és főleg az amerikai bölcsészettudomány által régóta dédelgetett és az ENSZ fórumain a gyarmatosított afrikai és ázsiai népek szószólójaként emlékezetessé vált) Oroszországgal szemben és módszertani öngyilkosság lenne, ha birodalomnak ismernék el, az általa leigázott európai és ázsiai országokat pedig a gyarmatainak.
Úgy látszik, Oroszország nem illik hézagmentesen az amerikai kritikusok posztkoloniális paradigmájába. De ez csak látszat. Mint Said megjegyzi: „Nagy-Britanniától vagy Franciaországtól eltérően, amelyek több ezer mérföldre nyúltak át a határaikon túl más kontinensekre, Oroszország bekebelezett minden területet és népet a határai közelében, ennek eredményeképpen azok egyre inkább kitolódtak kelet és dél felé”[8] – és természetesen nyugatra is. Az orosz hódítások kérdése – sajátos vonásai ellenére – mint a klasszikus gyarmatosítás példája kétségtelenül érdemes a történészi leírásra.
A második ok valamivel bonyolultabb. Mégis érdemes rá komoly figyelmet fordítani, hiszen felismerése lehetővé teszi, hogy tudatosítsuk magunkban, Írországot miért tartják posztkoloniális országnak, miközben Lengyelországot pedig nem. A legkevésbé sem (vagy legalábbis nem csak) az a tény volt döntő, hogy a brit birodalom a saját hódításait nem támasztotta alá a marxizmussal, nem leplezte birodalmi tevékenységét a katonailag gyengébb etnikai csoportok védelmezőjének álcázva magát, ahogyan azt a Szovjetunió tette. A dolgok ilyen állásának valódi okát valahol másutt kell keresni: az amerikai szlavisztika archaikus struktúrájában. Mivel továbbra is a XX. század 50-es éveiben kidolgozott modell érvényes rá a maga birodalmiságában, mely a gyarmattartó centrumokat részesíti előnyben annak árán, hogy marginalizálja a perifériát (a szuverenitásuktól megfosztott nemzeteket). Ez arra a helyzetre emlékeztet, amelyben a volt brit gyarmatok irodalmai találták magukat a nyolcvanas évek elején, melyeket hosszú időn keresztül az angol irodalmi tanulmányok perifériájára szorított a brit és az amerikai anglisztika, ignorálva vagy kisajátítva minden irodalmi hagyományt a „tisztán” brit kivételével.[9] Az Oroszországgal és a Szovjetunióval foglalkozó történészek és a Puskin, Tolsztoj és az orosz balett kultuszán nevelkedett russzisták seregei által uralt amerikai szlavisztika fáradhatatlanul kisebbíti a kelet-közép-európai nemzetek irodalmainak jelentőségét, ami a „nagy” orosz irodalomhoz viszonyított egyenlőtlen státuszuk megszilárdulásához vezet, így pedig támogatja a kultúráról alkotott birodalmi víziót, amellyel az anglisták, a romanisták vagy az iberisták már egyszer s mindenkorra megküzdöttek a maguk területén. Hozzá kell tenni, hogy ez a szlavisztika a jelenlegi állapotában (néhány kivételtől eltekintve) alkalmatlannak bizonyul arra, hogy vitába bocsátkozzon Said, Gayatri Spivak vagy Leela Gandhi módszertani javaslataival. Arról, hogy az oroszközpontú perspektíva milyen hatékonyan hallgattatja el a más nyelvek vagy nemzetek kultúrájának szentelt hangokat, könnyen meggyőződhetünk, ha átlapozzuk az olyan proiminens amerikai szlavisztikai folyóiratokat, mint a Slavic and East European Journal és a Slavic Review. Az általuk elfogadott nézőpont nem sok helyet hagy annak tanulmányozására, hogy mi történt Európának azon a részén, amely nem olyan régen még Moszkva befolyási övezetébe tartozott. Idejétmúltnak és kevéssé meggyőzőnek hangzik manapság az amerikai és részben nyugat-európai kutatók magyarázata, amely szerint a kelet-európai irodalmak kizárása a nemzetközi bölcsészettudomány érdeklődési köréből „a velük való megbirkózáshoz szükséges nyelvi kompetenciák hiányából” fakad.[10] A csekély népszerűséghez, melynek a russzisztikán kívüli tanulmányok az amerikai szlavisztika köreiben örvendenek, az az erős meggyőződés társul, hogy a volt Szovjetunióval és csatlós országaival kapcsolatos posztkoloniális problematikát a lehető legnagyobb „óvatossággal” kell kezelni. Aki ezt a protokollt nem tartja be, azt kockáztatja, hogy kiveti magából a tudományos közeg.
Ebben a szövegösszefüggésben az amerikai szlavista, Ewa Thompson Imperial Knowledge (a lengyel olvasó A Birodalom trubadúrjai címen ismeri) című munkája fordulatot jelent az orosz irodalmi tanulmányok területén.[11] Ami az e cikkben felvetett kérdést illeti, aligha becsülhetjük túl e mű jelentőségét. Először is, a lengyel kritikusoknak és kutatóknak igen fontos az, hogy Thompson értekezésével meggyőzően bizonyította: a posztkoloniális kritikát nem kizárólag marxista alapvetésekre támaszkodva lehet művelni. A Birodalom trubadúrjai szerzőjének a lengyel irodalom posztkoloniális értelmezési projektje számára különösen fontos megállapításai közül kettőt kell kiemelni: a birodalmi mítosz mint a XIX. és XX. századi orosz próza és költészet műveit átható idea felismerését és a reprezentáció stratégiáinak leírását, melyek segítségével ez az irodalom előállította a kiváló oroszok szuggesztív és az erős, kultúrájával a Nyugatot ámulatba ejtő, bűntelenül szenvedő Oroszország képét, úgy, hogy egyúttal a gyarmattartó hatalom érdekeit szolgáló, sztereotíp képet alkotott meg a gyarmatosított népekről (köztük a lengyelekről). Thompson itt felhívja a figyelmet a tényre, hogy a „Másikról” szóló diskurzust hegemonizáló mechanizmusok az orosz és brit írók műveiben található elgondolkodtató párhuzamok ellenére az orosz és nyugati elemzők úgy interpretálják az orosz irodalmi szövegeket, mintha azok a lényegükből fakadóan mentesek lennének az orosz katonai fellépés melletti kiállástól; megtéveszti őket e szövegek bámulatos képessége, aminek köszönhetően kitérnek a kritikus pillantása elől, amely felhívhatná a figyelmet a birodalomnak tett szolgálataikra. Az orosz irodalom látványos sikereket ért el a róla szóló diskurzus kezdeményezésében, fölerősítésében és irányításában, olyan irányba terelve azt, hogy ne legyen kitéve annak a szigorú figyelemnek, amely a posztkolonialista kritikusok részéről a brit, francia és más nyugati irodalmakra irányult.[12]
3.
Vajon megvan-e a megfelelője A Birodalom trubadúrjaiban javasolt, az orosz és a szovjet irodalmat érintő posztkoloniális nézőpontnak a más szláv irodalmaknak szentelt munkákban? Nem teljesen, bár nem lenne precedens értékű az amerikai szlavisztikában az, hogy kitöltjük a „fehér foltokat” a posztkolonializmus térképén, felrajzolva erre Lengyelország határait. Előfordult már ilyen, csak éppen a volt „szovjet blokk” másik országa, Bulgária kapcsán. Roumiana Deltcheva, bolgár származású amerikai szlavista számos cikket szentelt a kortárs bolgár irodalomnak, felkutatva, hogy milyen nyomokat hagyott a balkáni írók műveiben (például Viktor Paszkovéban) található világképen a szovjet gyarmatosító jelenléte és távozása.[13] Steven Tötösy de Zepetnek, Magyarországon született kanadai tudós a cultural studies keretében végzett kutatásai és a Közép-Európa irodalmait érintő munkák apropóján ír a szovjet gyarmatosításról mint a régió több országa számára közös, sajátos tapasztalatról, amelynek kulturális nyomai megkövetelik a posztkoloniális értelmezést. E tapasztalat leírásához azonban saját fogalmat – „megszűrt gyarmatosítás” (filtered type of colonialism) – vezet be, megkülönböztetve a gyarmatosítás eme formáját, mely a volt szovjet blokk országaiban történt, a jelenség „klasszikus”, tiszta formájától. Tötösy szerint a szovjet típusú gyarmatosításnak, szemben az angol vagy francia megfelelőjével másodlagos jellegűnek kellene lennie és ideológiai, politikai, társadalmi és kulturális eszközök segítségével valósulna meg.[14] Ezzel az értelmezéssel lehet vitatkozni, nehéz ugyanis – talán Jugoszlávia vagy Románia kivételével – rámutatni, hogy milyen lényegi, objektív különbségek vannak Anglia tengerentúli hódításai és a Szovjetunió régiónkbeli politikai és katonai expanziója között. Sőt, mi több Tötösy beszél egy másik irányról, amelyikben az Oderától keletre eső országok gyarmatosítása haladt (és halad); a szellemi természetű gyarmatosításról, melynek intellektuális központjai a Nyugat nagy kulturális centrumai lennének, tehát Németország, Franciaország, Anglia és egyre nagyobb mértékben az Egyesült Államok is. Tehát Európa e felének legújabb kori története, a kutató véleménye szerint, a kultúrában egymással szemben álló erők összeütközésének tere, melyek két centrumból, a nyugatiból és a keletiből indulnak ki, és a perifériák, vagyis Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna, Bulgária stb. felé irányulnak. Kelet-Közép-Európának így, a posztkoloniális elmélet alapján, sajátos kétszeresen periférikus státuszú területet kellene képeznie: a Nyugat szempontjából (mint az eszmék exportjának, nem pedig egyenrangú cseréjének övezete), és a Kelet szempontjából is (mint bekebelezendő terület, a szó szoros értelmében véve). Az alárendeltség, szorosabb értelemben pedig az alárendeltség tudata vagy komplexusa is kétségkívül a Szovjetunió birodalmi uralmának a közelmúltig alávetett társadalmak és nemzetek kultúrájának alapvető jellemző vonása.[15] Tötösy bevezeti e jelenség leírására „a függőségből, a »köztes« létből fakadó periférikusság” (in-between peripherality) fogalmát mint a régió irodalmi diskurzusának sajátos jellemzőjét. A periférikusság a következő posztkoloniális kategória, melynek alkalmazása érdekes eredményekkel szolgál a volt gyarmatok irodalmi műveinek interpretálásában.[16]
Tomislav Longinović szerb gyökerekkel rendelkező szlavista a határvidék kultúrájának és az identitáspolitikának szentelt tanulmányában regényekből válogatott példákon, többek között Gombrowicznál, keresi a határvidéki tudaton alapuló identitáskonstrukciókat.[17] Értekezése mégis lazán kötődik a posztkoloniális módszertanhoz, ezért nehéz e megközelítés reprezentánsainak elismerni az értelmezéseit. Longinović könyve érzékeltet bizonyos problémákat, melyekbe a Közép-Kelet Európa társadalmainak irodalmi művei iránt érdeklődő komparatista ütközik: 1) a pánszláv hajlamok és a leegyszerűsítés veszélye a nem orosz nemzetek tapasztalatainak szintetizálására tett kísérletek során, 2) a szlávság egyes területei közti mély kulturális különbségekre való érzékenység szükségessége, továbbá 3) a totalitárius és a gyarmati tapasztalat különbsége (Longinović Cavanagh-hoz hasonlóan túl könnyen tesz itt egyenlőségjelet, miközben mindkét típusú tapasztalat között fontos különbségek mutatkoznak, ami miatt a totalitarizmus kritikája nem feltétlen jelenti a posztkoloniális álláspont elfoglalását). Így bár a Borderline Culture felveti az identitás posztkoloniális szempontból igen fontos kérdését, ez a megközelítés hagy némi kívánnivalót maga után, többek között a szerző ellenszenves pánszláv közbeszúrásai miatt.
Függetlenül az említett kutatási javaslatokat jellemző módszertani gyengeségektől, ezek a példák azt mutatják, hogy a posztkoloniális problematika a nemrég még a szovjet birodalomhoz tartozó országok vonatkozásában napjainkban elméleti kérdésfelvetés formájában is felvetődik.[18] Sajnos a bölcsészettudományok diszkurzusában továbbra is meglehetősen csekély a jelenléte ahhoz, hogy kimondhassuk, Európa e részének posztkolonialitása tudatosodott a posztkolonializmus paradigmájában.
4.
A szlavisztikától eltérően az anglisztika az Egyesült Államokban, akárcsak az angolszász kulturális övezet más területein, jól boldogult a posztkoloniális elmélet vérfrissítő elemeinek beépítésével. Már a nyolcvanas évek elején (tehát nem sokkal Said 1978-as Orientalizmus című úttörő értekezésének megjelenése után) érezhető volt a hatás kánonrevízió formájában, az angol klasszikus művek újraértelmezésében, és számos tanulmányban is, melyeket az úgynevezett harmadik világ csaknem ex officio posztkoloniálisnak elismert szerzőinek szenteltek. Manapság már bizonyára több százra, ha nem több ezerre tehető az e területtel foglalkozó tanulmányok száma, melyek közül ki emelhetünk tíz-húsz klasszikus alapművet az angolszász kritikából.
Ha rápillantunk a posztkoloniális kritika korpuszára, közvetett módon választ kapunk a kérdésre, mi az oka annak, hogy a lengyel téma hiányzik a posztkoloniális kutatások térképről. A posztkoloniális diszkurzus kereteit többnyire az amerikai egyetemi körökből érkező irodalomtudósok alkották meg, közülük azonban sokak életrajzában van az amerikait megelőző időszak. Az a tapasztalat alakította a nézőpontjukat, amit a származási országukban (általában az úgynevezett harmadik világ egyik államában) szereztek, ez nagy hatással volt a felvetett kérdések témakörére. Said sosem rejtegette palesztin származását.[19] Hasonlóképpen Bhabha vagy Spivak, mindketten többször hangsúlyozták indiai származásukat, és személyes tapasztalataik alapján készítettek pontos elemzéseket az irodalom vagy az oktatás területén megfigyelhető nyugati birodalmi befolyásról. Nincs ez másképp az ausztrál (B. Ashcroft, G. Griffiths, H. Tiffin) és az ír (G. Smyth) kutatók esetében sem. Mivel ők is részt vettek a posztkoloniális diszkurzus kialakításában, nem tudták agyonhallgatni azt a problémát, hogy a fehér rassz egyes társadalmai birodalmi uralom alá vontak másokat, és besoroltak a volt gyarmati irodalmak kutatási területére olyan országokat, mint Ausztrália, Kanada, valamint Írország és Skócia.
De ebből egyáltalán nem következtethetünk arra, hogy a posztkoloniális státuszú alany kizárólagos jogokkal vagy különleges privilégiumokkal rendelkezik a posztkoloniális diszkurzusra. Ez a fajta „nativizmus” vagy „fordított etnocentrizmus” azon az elméleti szempontból hibás feltevésen alapul, mely szerint egyedül a gyarmatosítás tapasztalata jogosít fel a posztkoloniális problematika felvetésére.[20] Természetesen nem így van. Tagadhatatlan azonban, hogy befolyásos szerepet játszottak a volt gyarmatokról származó kritikusok és irodalomkutatók a diszkurzus kialakításában, amely – a Nyugat filozófiai és módszertani hagyományának alapjain – utat tört a nemzetközi „eszmék piacához” a nemrég még ugyanezen Nyugat által diszkriminált vagy enyhén szólva figyelmen kívül hagyott országok kultúrái számára. Úgy néz ki, hasonló szerepet kellene játszaniuk a közép-európai kutatóknak és kritikusoknak is, amennyiben azt szeretnék, hogy olyan fogadtatást kapjon a régiójuk irodalma a globalizáció szabályait követő bölcsészettudományban, amilyenre kétségkívül rászolgál. Ezért fontos tisztában lennünk azzal, hogy a posztkolonialitás – mint arról meggyőznek minket az említett kritikusok – nem az úgynevezett harmadik és negyedik világ etnikai csoportjainak kizárólagos jellemzője, hanem a birodalmi hatalom struktúráitól függő „fehér” társadalmak műveire is vonatkozik.[21] A folyamat, mely kialakította ezt a tudatosságot, a „fehér kolonializmus” fogalmát is kidolgozta, amely nehezen tört utat magának a posztkoloniális diszkurzusban, Kelet-Közép-Európa nemzeteire és kultúráira pedig még nem terjedt ki. Főleg Írország esete figyelemre méltó, hisz az ír és a lengyel írók is többször rámutattak a hatalmas szomszédjától való gyarmati függőségére, párhuzamba állítva ezt a lengyel sorssal.[22] Világosan jelezte Írország belépését a posztkoloniális diskurzusba a Nationalism, Colonialism, and Literature című könyv.[23] Bizonyára nem elhanyagolható tény volt az úttörő kiadvány szempontjából, hogy Seamus Deane és Terry Eagleton, a kötetben helyet kapó esszék négy szerzője közül ketten írek. David Lloyd munkáinak, illetve az újabb és régebbi ír irodalomnak szentelt kiadványoknak köszönhetően az ország végleg bekapcsolódott a posztkoloniális tanulmányok érdeklődési körébe.[24]
Mégsem volt egyszerű feladat a fehér rasszhoz tartozó népesség által lakott területek gyarmati függésének elismerése. Ellenkezőleg, máig sok posztolonialista kritikus kérdőjelezi meg a „fehér kolonializmus” jelenségét, azt állítva, hogy a gyarmatosítás elkerülhetetlenül összekapcsolódik a fehér rassz más rasszok fölötti dominanciájával. Ezzel együtt figyelmen kívül hagyják az európai gyarmatosítás jelenségét, és az úgynevezett harmadik világ országainak módszertanilag legkevésbé bonyolult (és, tegyük hozzá, politikailag leginkább korrekt, mert – helytelenül – a rassz kritériumát előtérbe helyező) eseteire koncentrálnak, annak ellenére, hogy Michael Hechter a gyarmati függés olyan modelljét különítette el a „belső gyarmatosításnak” szentelt monográfiájában, melyben a fehérek egyaránt gyarmatosítók és gyarmatosítottak (lásd Írország esete mellett Skócia és Wales példáját is), David Lloyd pedig Seamus Heaney, Samuel Beckett, William Butler Yeats és James Joyce munkásságának példáján bizonyította, hogy az ír irodalom egyáltalán nem tekinthető anomáliának, nem tér el jelentősen a posztkolonializmus létező modelljeitől.[25] Mint nem nehéz észrevenni, az ilyen álláspont elkerülhetetlenül a gyarmatbirodalmak, nemcsak Nagy-Britannia, hanem Németország vagy Oroszország által is leigázott európai országok kultúrájának marginalizációjához vezet. Anglia európai perifériáinak tapasztalatától nemritkán elvitatják a gyarmati státuszt (erről az ír kritikusoknak is kínos élményeik lehetnek), minek következtében paradox módon nem csupán másodrendű, hanem harmadrendű helyre szorulnak, átengedve a vezető szerepet a nyugati (értsd: birodalmi) irodalmaknak és kultúráknak, valamint a – posztkoloniális kritika által népszerűsített – volt tengerentúli gyarmatok, India, Dél-Afrika, a Karibi-térség, Polinézia stb. irodalmainak és kultúráinak. A volt fehér gyarmatok területéről származó ír, ausztrál vagy kanadai kritikusok energiájuk jelentős részét fordítják saját kultúrájuk posztkoloniális státuszának legitimálására a nyugati bölcsészettudományi diszkurzusban. A fenti okok miatt Lengyelországnak, illetve Közép- és Kelet-Európa más országainak még nehezebb kiharcolnia helyét a posztkoloniális diszkurzusban. Hogyan tegyék?
5.
Mint Ewa Thompson megjegyzi értekezésében, míg a Nyugat a posztkoloniális írók művei hatására rászánta magát az irodalomban és a kultúra más szövegeiben tükröződő gyarmatosító tevékenységének alapos elemzésére és értékelésére, Oroszország esetében ma is nehezen elképzelhető hasonló kritika.[26] Pont az „imperialista bűn ideológiája”, ahogy Lewis Feuer[27] nevezte a jelenséget, szolgált alapul a dekolonizáció folyamatának, és vezetett – a korábban már említett okok mellett – a posztkoloniális álláspont kialakulásához az amerikai és nyugat-európai egyetemi központokban. És hogy néz ki Oroszország történetének posztkolonialista projektje a lengyel történészek szemével nézve? Az orosz és szovjet birodalomnak szentelt historiográfiai anyagban viszonylag nem nehéz nyomára bukkanni a Tötösy által megfigyelt jelenségnek: a kelet-európai értelmiségiek nem akarják elismerni, hogy országukat gyarmatosította Oroszország és/vagy a Szovjetunió.[28] Józef Smaga, az Oroszország 20 évszázada című mű szerzője megjegyzi: „A cári birodalom nem lehetett, legalábbis, mint a múltban a gyarmati hatalmak (Spanyolország, Portugália) többsége, a leigázott nemzetek kizsákmányolásának eszköze, mert más volt a birodalomalkotó logikája.[29] Hasonlóképpen nem koloniális kategóriákban vizsgálja a szomszédos területek szovjet leigázását, hanem a jól bevált hidegháborús retorikához nyúl, amikor például a befolyási övezet tágításáról beszél.[30] Központi helyet foglalnak el a történész narratívájában a szovjet vezetők és parancsaik végrehajtói. Hiányzik belőle azonban a mechanizmusok elemzése, melyek segítségével Oroszország felépítette és továbbra is igyekszik fenntartani Ázsia és Kelet-Európa területeinek leigázásán nyugvó hatalmát. Következésképpen annak ellenére, hogy a szerző hangsúlyozza az orosz expanziót és a szovjet totalitarizmust, az olvasó egy sematikus képet kap, amelyen Oroszország valóban a társadalmi engedelmességgel megtámogatott diktatúrák országa, de a szomszédos országokkal szembeni politikája gyarmati jegyektől mentesnek látszik. Smaga nem veszi észre, hogy amennyire az orosz imperializmus valóban más stílusban valósult meg, mint a nyugat-európai – mindenekelőtt azért mert szomszédos térségeket gyarmatosított, nem pedig tengerentúli területeket – és világosan regresszív jelleggel bírt, nem pedig progresszívvel[31], a jelenség lényege: a nemzetek és etnikai csoportok Oroszországtól való politikai, társadalmi és kulturális függősége e tény hosszútávú, főleg kulturális következményeivel együtt ugyanaz marad. E tekintetben nem nagyon különbözik számos lengyel történész Oroszországról szóló műve a nyugati történetírás megállapításaitól, amelyben Nicholas Riasanovsky Oroszország története című könyve játssza évek óta a klasszikus egyetemi tankönyv szerepét.[32] E nagy lélegzetű mű közel hétszáz oldala közül egy sem utal arra, hogy a szerző tisztában lenne Oroszország és a Szovjetunió a szomszédos államokat érintő gyarmatosító politikájával. Riasanovsky cserébe ügyesen felnagyítja a „nagy honvédő háborúban” szenvedő Oroszország, valamint szomszédainak sztereotip képét, akik mintha spontán módon adnák meg magukat a bekebelezésnek anélkül, hogy feltenné a kérdést, mi volt a lényege annak, hogy a Szovjetunióhoz és a keleti blokkhoz csatolták az ázsiai és európai területeket, illetve milyen árat kellett fizetniük ezért az olyan területen élő nemzeteknek, melyek ezután a gyarmattartó hatalom perifériáivá váltak, mivel a befolyási övezetébe kerültek.
Ezek a példák bizonyítják, hogy szükség van olyan tanulmányokra, melyek – a brit, a francia vagy a holland birodalomnak szentelt munkák mintájára – megmutatnák az orosz gyarmati vállalkozás mértékét, több terület, a politika, közgazdaságtan, földrajz, demográfia és persze az irodalom és a kultúra adatainak részletes elemzésére támaszkodva. Nem szabad lebecsülni például az olyan információkat, mint a közép-európai nyelveken, köztük lengyelül megjelent orosz könyvek példányszámát, összehasonlítva az adott országok nemzeti irodalmából kiadott művek számával.
De függetlenül a történészektől nyilván az irodalmárok mondhatják majd ki a döntő szót abban kérdésben, hogy megtalálható lesz-e a lengyel irodalom a posztkolonializmus térképén, már amennyire olyan módszertannal kidolgozott kutatói eszköztárhoz akarnak nyúlni, melyet Said kezdett kialakítani. Bár Cavanagh mintha jogos felháborodással jegyezné fel azt a tényt, hogy Lengyelország „imponáló posztkoloniális referenciái” nem járnak együtt a lengyel irodalomnak a posztkolonializmus érdeklődési körébe való bekapcsolásával, nem hibáztathatjuk ezért az amerikai vagy az ausztrál kritikusokat. A lengyel kutatóknak kell lépniük.
6.
Természetesen nem arról van szó, hogy divatos „izmusba” csomagolva adjunk el lengyel műveket a nemzetközi közönségnek, belső tartalmukhoz nem illő köntösbe öltöztetve őket. Inkább az a cél, hogy megfelelő eszközök segítségével feltárjuk és napvilágra hozzuk ezt a tartalmat. A posztkoloniális módszertan eszközt ad, mely kettős cél elérését teszi lehetővé. Először is, a posztkolonializmus által kidolgozott fogalmi kategóriák bizonyára lehetővé tehetnék, hogy több lengyel művet az elmúlt kétszáz évben, majd’ minden kontinensen szerzett univerzális tapasztalatok lencséjén át lássunk. Lehetővé tenné a lengyel irodalom és az irodalomközeli diszkurzus számára is, hogy kiszabaduljon a „lengyel mucsa” ördögi köréből és eljusson a más nyelven, kultúrán, és hagyományon nevelődött befogadóhoz. A lengyel írók művei ugyanis úgy funkcionálnak szélesebb körben, ahogy az olvasók gondolkodnak rajtuk, hűen a Conrad-féle nézethez, miszerint „az emberek való életét az szabja meg, amit mások (…) gondolnak róluk.”[33]
A lengyel olvasó viszont azokat a tanulmányokat találná értékesnek, melyek eddig még érintetlen vagy a posztkoloniális eszköztár segítségével még nem elemzett területeket tárnak fel. Íme néhány példa a kérdésfelvetésekre: 1) irodalmunk sajátos „kéthangúsága” és „kétirányúsága” (a gyarmatosító és a gyarmatosított diszkurzusa[34]); 2) a gyarmatosítás tapasztalata és irodalmi reprezentációi, felismerés és cáfolat (itt találhatnánk helyet például a kisebbrendűségi komplexus elemzésének – a megfélemlítés, az oda nem nem tartozás, az elidegenedés stb. érzésének – és az azt ignoráló irodalmi gyakorlatnak); 3) A Másikkal szemben és ellenében formált identitás, akivel a gyarmati alárendeltség viszonya fűz össze (a „Másik” mint gyarmatosító, a gyarmatosított által szemlélve, de maga a gyarmatosított is a gyarmatosító szemével nézve) 4) A nők és férfiak irodalmi ábrázolása (különös tekintettel a férfiak demaszkulinizációjára a lengyel irodalomban, hiszen ez a gyarmatosítás elválaszthatatlan kulturális konzekvenciája)[35]; 5) A birodalom társadalmi-politikai diszkurzusai és a művészi alkotás közötti kapcsolatok, melyek a nyelvben, a reprezentáció módjaiban stb. tárulnak fel; 6) A hegemónt támadó diszkurzus kialakításának mechanizmusai az irodalomban, a birodalmi diszkurzushoz való viszonyban. A már ismert és más perspektívákból illetve más nyelvekkel leírt irodalmi jelenségek érdekes és váratlan arcukat tárhatnák fel a posztkolonializmus fényében. Gondolok a „családias helyekre való visszatérés” poétikájára (például Zagajewski, Miłosz), a „szűkebb hazák irodalmára” (Huelle, Chwin, Stasiuk prózája), az „imaginárius tér” és általában a tér kreációira, különös tekintettel a városi térre (Herbert, Tyrmand, Nowakowski, Konwicki), végül a népességmozgásokra (a dislocation, displacement kategóriájára) és azok irodalmi ábrázolására (Mackiewicz, Chwin, Zagajewski, Jurewicz).
A projekt, melynek körvonalait vázoltam, nem kockázatmentes. Ewa Thompson könyvének sorsából arra következtethetünk, hogy a feladat nem lesz könnyű. A Birodalom trubadúrjainak amerikai kiadását, amelyről elismerő kritikát közölt a Modern Age, a tekintélyes konzervatív folyóirat, bizonyos szlavista körök egy keményfejű tudós hóbortjaként kezelték.[36] Számolni kell tehát a felháborodott és kritikus hangokkal, melyek különböző irányokból érkezhetnek, mindenekelőtt talán a hagyományos russzisztika és szlavisztika, valamint – ez sem kizárt – a polonocentrikus orientációjú vagy egyszerűen a gyanús újdonságoktól idegenkedő polonisztika felől. Mégis úgy látszik, hogy megéri a fáradságot a vállalkozás. Mindenekelőtt azért, mert az a tét, hogy milyen képet alakítanak ki a lengyel irodalomról, milyen lesz a fogadtatása a mai világban. Az elmúlt két évszázad lengyel irodalma a kettős gyarmatosítás különleges tapasztalatát közvetíti, és szegényebb lesz a mai világ, elsősorban az úgynevezett nyugati világ, ha ez nem jut el hozzá. Meg kell szűnnie a fehér folt bántó fehérségének, melyet Cavanagh azonosított az elmélet térképén. De mindenekelőtt gondosan fel kell deríteni, tekintettel a gazdag és sokféle problematikára, melynek feltárását lehetővé teszi a posztkoloniális módszer.
A lengyel irodalom ilyen szempontú megközelítése, hosszabb távon pedig – akár – egy új History of Polish Literature megírása a Said által kezdeményezett módszertanra alapozva, nemcsak lehetséges, hanem szükséges feladat. Szükséges, ahhoz hogy irodalmunk bekerüljön a nemzetközi vérkeringésbe, melyben – leszámítva azt a néhány nevet, amelyet ismernek a kortárs költészet szakértői – több évszázados írásbeliséggel rendelkező nemzetként szinte egyáltalán nem létezünk. A fentebbi észrevételek fényében azonban természetes, hogy ez a feladat ránk vár.
Vas Viktória fordítása
Távolodhatunk-e a birodalomtól? Posztkolonializmus a lengyel irodalomtudományban, szerk. Kocsis Adrienn és Pálfalvi Lajos, ford. Kellermann Viktória, Kocsis Adrienn, Pálfalvi Lajos, Vas Viktória, Rézbong, 2019.
***
Jegyzetek
[1] Csordás Gábor fordítása.
[2] Fodor András fordítása.
[3] Lásd Postcolonial Criticism, szerk. B. Moore-Gilbert, G. Stanton, W. Maley, Longman, London-New York, 1997, 2.
[4] Lásd S. Bassnett, Comparative Literature. A Critical Introduction, Blackwell, Oxford, UK-Cambridge, USA, 1993, 78.
[5] Vö. a postcolonial-reading fogalmának definícióját: B. Ashcroft, G. Griffiths, H. Tiffin, Postcolonial Studies. The Key Concepts, Routledge, London-New York, 2000, 192-193.
[6] B. Aschcroft, G. Griffiths, H. Tiffin The Empire Writes Back. Theory and Practice in Post-colonial Literatures, Routledge, London-New York, 2002, 1.
[7] Postkolonialna Polska. Biała plama na mapie teorii, Teksty Drugie, 2003/2-3., 60-71.
[8] E. W. Said, Culture and Imperialism, Vintage Books, New York, 1993, 10.
[9] D. Brydon, H. Tiffin, Decolonising Fictions, Dangaroo Press, Sydney, 1993, 7.
[10] Comparative Literature: Matter and Method, szerk. A. Owen Aldridge, University of Illinois Press, Chicago, 1969, 2-3.
[11] Ezt hangsúlyozta R. F. Staar a National Identity and Expansionism című recenziójában (Modern Age, 2000. ősz, 408-410.)
[12] Ewa M. Thompson, A Birodalom trubadúrjai. Az orosz irodalom és a kolonializmus, ford. Kovács Lajos, Pálfalvi Lajos, Örökség Kultúrpolitikai Intézet, Budapest, 2015, 64-65.
[13] Lásd például R. Deltcheva, East Central Europe as a Post-Coloniality: The Prose of Viktor Paskov, = Colonizer and Colonized. Vol. 2 Of the Proceedings of the XV Congress of the International Comparative Literature Association „Literature as Cultural Memory”, Leiden, 1997. augusztus 16-22. (Text Studies in Comparative Literature 26.), szerk. T. D'Haen és P. Krüs, Rodopi, Amsterdam-Atlanta, 2000, 589-598. (első megjel.: The Difficult Topos In-Between: The East Central European Cultural Context as a Post-Coloniality, Sarmatian Review, 1998, 18/3.).
[14] S. Tötösy de Zepetnek, Comparative Literature: Theory, Method, Application, Rodopi, Amsterdam-Atlanta, 1998, 131-132.
[15] Lásd Comparative Central European Culture, szerk. S. Tötösy de Zepetnek, Purdue UP, West Lafayette, Indiana, 2002.
[16] Lásd R. Deltcheva East Central Europe...
[17] T. Longinović, Boderline Culture: The Politics of Identity in Four Twentieth Slavic Novels, University of Arkansas Press, Fayettewille, 1993.
[18] A legnagyobb teljesítményt ezen a téren az amerikai ukrainisztika érte el (gondolok itt többek között Marko Pavlyshyn és Myroslav Shkandrij munkáira, például Pavlyshyn lengyelül is elérhető írására: Ukraiński postkolonialny postmodernizm, ford. A. Korniejenko és A. Hnatiuk [in:] Odkrywanie modernizmu: przekłady i komentarze, szerk., bev., R. Nycz, Universitas, Kraków, 1998, 530-537.).
[19] Interjúkban tett kijelentései tanúskodnak erről, mint például az Egyesült Államokban nagy népszerűségnek örvendő könyv: Power, Politics and Culture: Interviews with Edward W. Said, szerk. G. Viswanathan, Pantheon Books, New York, 2001.
[20] Lásd B. Moore-Gilbert, Postcolonial Theory. Contexts, Practices, Politics, Verso, London-New York, 1997, 87.
[21] Vö. D. Brydon, H. Tiffin, Decolonising Fictions.
[22] Lásd például S. Żeromski, Literatura a życie polskie [in:] „Kartografowie dziwnych podróży”. Wypisy z polskiej krytyki literackiej XX wieku, szerk. M. Wyka, Universitas, Kraków, 2004, 160.
[23] T. Eagleton, F. Jameson, E. W. Said, Nationalism, Colonialism and Literature, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1988.
[24] D. Lloyd, Anomalous States: Irish Writing and the Post-Colonial Moment, Duke University Press, Durham,1993; D. Cairns, S. Richards, Writing Ireland, Colonialism, Nationalism and Culture, Manchester University Press, Manchester–New York, 1998. Írországnak szentelték a Journal of Commonwealth and Postcolonial Studies című folyóirat egyik különszámát: Ireland, Postcoloniality, and Contemporary Irish Literature (2001. tavasz).
[25] M. Hechter, Internal Colonialism: The Celtic Fringe in British National Development, 1953-1966, University of California Press, Berkeley, 1975.
[26] „Áldását adta arra, hogy Gayatri Spivak vagy Homi K. Bhabha formálja a nyugati imperializmussal szembesülő nyugati egyetemek reakcióját; ez olyan gesztus, mintha mondjuk lengyeleket vagy litvánokat invitálnának az orosz egyetemekre, hogy eligazítsák a hallgatókat az orosz imperializmus témakörében. Azon, hogy az utóbbi mennyire elképzelhetetlen, jól lemérhető, mekkora távolság választja el a nyugati diskurzus viszonylagos nyitottságát a diskurzus elfojtásától, amely még mindig jellemző az Oroszországi Föderációban uralkodó állapotokra.” (A Birodalom trubadúrjai, 78.)
[27] L. Feuer, Imperialism and the Anti-Imperialist Mind, Prometheus Books, Buffalo, 1986, 104.
[28] „Sok esetben a közép- és kelet-európai értelmiségiek, főleg az inkább nemzeti beállítottságúak kategorikusan elutasítják magát a lehetőségét is, hogy létezik a Szovjetunió felől érkező kulturális gyarmatosítás fogalma. (…) Ellenállásuk azon az indokolatlan meggyőződésen alapul, hogy a szovjet gyarmatosítás nem volt nagyobb – egyesek számára semmilyen – befolyással a kultúrára; elutasítva ezzel azt a nézetet, mely szerint a régió kultúrájára és irodalmára a szovjet centrumból eredő ideológiai, gazdasági, társadalmi, stb. tényezők gyakoroltak hatást.” (Comparative Literature…, 134.)
[29] J. Smaga, Rosja w 20 stuleciu, Znak, Kraków, 2002, 14.
[30] Uo. 161-162.
[31] „A progresszív imperializmus emeli az élet és a kultúra színvonalát: bevezeti az oktatást és a művészetet az elmaradott területekre. (…) A regresszív imperializmus (…) a népesség folyamatos kizsákmányolására vagy megsemmisítésére törekszik, annak civilizációs fejlettségi szintjétől függetlenül” (L. Feuer, Imperialism…, 4.).
[32] N. V. Riasanovsky, A History of Russia, Oxford University Press, New York–Oxford, UK, 2000.
[33] Joseph Conrad, Nyugati szemmel, ford. Vámosi Pál, Európa, Bp., 1982, 19.
[34] Aleksander Fiut Polonizáció? Kolonizáció? című írásában rámutatott arra, hogy fel kell tárni a lengyel irodalom birodalmi dimenzióját. (Teksty Drugie, 2003/6, 150-156.) A posztkoloniális kutatások két irányának legjobb szándékkal alátámasztott szembeállítása hosszabb távon azonban csak árthat a vállalkozásomnak. Hangsúlyoznunk kell, hogy a gyarmatosító diszkurzusának felderítése prózánkban és költészetünkben, továbbá az irodalomközeli írásbeliségben, habár kétségtelenül a megismerés érdekes perspektíváit nyitja meg a posztkoloniális kritika előtt, nem kellene, hogy a gyarmatosítás irodalmi és kulturális következményeinek tanulmányozásáról való lemondáshoz vezessen. Mivel ezeknek a tanulmányoknak, Fiut félelmei ellenére, a legkevésbé sem céljuk – vagyis inkább nem kellene, hogy az legyen, mivel folyamatosan a projekt szférájában mozgunk – hogy „megszilárdítsák, ezúttal egy másik fogalomrendszerben, azt a hagyományos és már erősen megfakult képet, mely szerint Lengyelország ártatlanul szenvedő, az országdúló ellenség által évszázadokon át gyötört áldozat” (152.). A posztkoloniális problematika, az áramlaton belül kidolgozott módszertannal együtt, mint ahogy ebben a cikkben igyekeztem jelezni, jóval összetettebb és kifinomultabb nézőpontot tesz lehetővé, mint arra Fiut és Cavanagh itt idézett írásaiból következtetni lehet.
[35] Köszönöm Ewa Thompsonnak, hogy felhívta a figyelmemet erre a kérdésre.
[36] Lásd R. F. Staar, National Identity...; P. I. Barta [rec.], Slavic and East European Jornal, 2002. ősz, 46. köt., 3. sz., 595-596.; K. Hokanson [rec.], Comparative Literature Studies, 2001, 83. köt., 3. sz., 264-266.
