Ukrajnában ismerkedtek meg, Sam egy nyelviskola tanára volt ott. Orrában és szemöldökében is pirszinget viselt. Hogyha most valakinek megmutatja akkori fényképeit, Polina csak rálegyint és elnézően elmosolyodik, mert mindez már régen elmúlt. Elnézően elmosolyodik, és legyint a kezével, belül azonban kelletlenséget érez, mintha ezt szeretné mondani: „ez nem így történt!” Kelletlenséget érez, mert az a két fémkarika, amely akkor a szabadságot jelképezte (miközben a pirszing egy ukrán ábrázatán a nyomort jelképezte, a pirszing az angol férfi ábrázatán, arcán a szabadságot jelképezte), most félelmet kelt benne, akár egy állatban, akit ilyen fémkarikával egy helyhez lehet kötni, melyből nem szabad elmozdulnia.
Sam huszonhét éves volt. – Huszonöt évesen rájött, hogy az angliai élet nem a kedvére való, s egyik napról a másikra eldöntötte, hogy Kelet-Európába megy, de alig egy évet töltött el egy vodkával és „színes daganatokkal” teli lengyel bányavárosban (színes daganatoknak nevezte az új reklámokat, az újfajta ruházatot, az új tévéműsorokat, az új bevásárlóközpontokat), s ez elég volt neki ahhoz, hogy megértse, hogy Kelet-Európa nem létezik, hanem csak fokozható minőség van, amelyet Keletnek neveznek. Nem egészen egy év elég volt neki ahhoz, hogy megértse, hogy több Keletre van szüksége. Nem egészen egy év után Lengyelországból Ukrajnába ment. Az anyagokban, amelyeket Harkovból küldtek neki, az állt, hogy Harkov egyszerű ukrán város, és ő pontosan ezért költözött Harkovba. Ukrajna elviselhetőbb volt Lengyelországnál. Polina az ő diákja volt, gyönyörű szemei voltak, és rosszul tudott angolul, titokzatos volt és szenvedélyes, s mindig elbújt az idegen nyelv lassan lebontott bástyája mögé. Akkor már második éve egy volt osztálytársával járt, akinek anyanyelvén minden este arról az idegenről beszélt, aki tudj’ Isten, mit keres itt. Az anyanyelv anyai érzéssé változott, ukrán nyelven már nem értették meg egymást, s minden olyan hétköznapi volt, hogy a dolog hamarosan véget ért. Összekötötte őket a különbözőség vágya: Polina nem akart ukránul beszélni a fiúval, akit tízéves kora óta ismert, Sam ama mélységre vágyott, amelyet fel kell tárnia egy más kultúrában és más nyelvben.
Homokóra
A 70-es években könyveinek együttes példányszáma meghaladta az egymilliót. Hazáján kívül körülbelül 60 gyűjteménykötete jelent meg, verseit a világ minden fontosabb nyelvére fordítják. 
A 2012-ben elhunyt Nobel-díjas Wisława Szymborska lengyel költőnő életében számos kollázst készített, felhasználva mindent, ami keze ügyébe került: magazinokat, újságok szalagcímeit, fotóreprodukciókat, régi képeslapokat. A jelen és múlt e töredékeit –kiragadva eredeti kontextusukból új minőséggé, olykor szürreális, néha pedig humorral és melegséggel átszőtt matériává formálta. Ezekkel a komolyan vett komolytalanságokkal, amelyeket megszállott módon, saját kedvtelésére készített, ismerőseit, barátait, pályatársait, rokonait örvendeztette meg. A kollázsok és a Szymborska által nagy kedvvel és gyakorisággal, magasfokon művelt limerick-műfaj pedig újszerű módon és ravaszul csempészett vissza három alapvető fontosságú dolgot a költészetbe: a játékot, a humort és a szabadságot.
