Idén ünnepli negyvenedik születésnapját a Vujicsics együttes, mely a hazánkban élő délszláv nemzetiségek, elsősorban a szerbek és horvátok népzenei hagyományának ápolását tűzte ki céljául. Születésnapi koncertjüket a Művészetek Palotájában tartották, olyan különleges vendégekkel, mint Sebő Ferenc, a táncház mozgalom atyja, a „nemzet zenésze”, Sebestyén Márta, a „nemzet csalogánya”, Tolcsvay László és Szörényi Levente, akiről nem sokan tudják, hogy délszláv gyökerekkel rendelkezik. Első ránézésre talán távol állnak egymástól azok a stílusok, amelyeket ezek a zenészek képviselnek, azonban nagyon gyorsan kiderült, hogy könnyen egy nevezőre lehet hozni a magyar táncház mozgalmat, a délszláv népi motívumokat és a beatzenét. Mindemellett arra is fényt derült, hogy az említett zenészek és az ünnepeltek annak idején mind a belgrádi rádió adását hallgatták, mivel a magyar rádió nem sugárzott „tisztességes” népzenét.
A Vujicsics együttes 1974-ben alakult, a névválasztással a tragikusan korán, repülőgép szerencsétlenségben elhunyt népzenekutató és zeneszerző, Vujicsics Tihamér emléke előtt tisztelegnek. A névadó „szerb zseni” szellemét – vagy legalábbis képét és hangját – a koncerten is megidézték egy régi videofelvétel erejéig, amelyen egyébként az ifjú Szörényi Levente is feltűnik. Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett együttesnek viszonylag kevés önálló lemeze jelent meg, de rengeteg filmhez, színházi előadáshoz is szereztek zenét. Muzsikájukkal gyakorlatilag az egész világot bejárták, az 1977-es Ki mit tud?-győzelem óta összesen tizennégy díjjal büszkélkedhetnek. Legfőbb hangszerük a tambura, illetve annak különböző válfajai (brácstambura, csellótambura, basszprímtambura), amelyek még véletlenül sem kisebb-nagyobb gyermekgitárok – ahogy erre a zenekar „hangja”, Eredics Gábor fel is hívta a publikum figyelmét. Ő maga basszprímtamburán, harmonikán, karaduzenen játszik és énekel. Az együttes további tagjai: Borbély Mihály (szaxofon, klarinét, tárogató, furulya, dvojnice, brácstambura), Brczán Miroszláv (csellótambura, brácstambura, ének), Eredics Áron (prímtambura, tambura samica, basszprímtambura, csellótambura, tarabuka, ének), Eredics Kálmán (bőgő, tarabuka, tapan), Szendrődi Ferenc (prímtambura, brácstambura, litarka) és Vizeli Balázs (hegedű). A koncert után Eredics Gáborral beszélgettünk.
Nagyon jó volt a koncert, arról nem is beszélve, hogy a végén még a hangversenyterem orgonáját is bevetettétek.
Eredics Gábor: Az még a családnak is meglepetés volt, hogy fölmentem az orgonához. Évekkel ezelőtt ért egy baleset, aminek következtében vissza kellett varrni az egyik ujjbegyemet. A népi hangszerekre egy idő után vissza lehetett térni, de a polifon zenében jóval nehezebb volt. Úgyhogy az lassan el is tűnt, meg ugye közben népzenészek lettünk.
Ezek szerint nem úgy indult a dolog, hogy eleve népzenészek voltatok, és egyszer csak alapítottatok egy zenekart?
E.G.: Nem, mindannyian klasszikus zenei tanulmányokat folytattunk, akkoriban nem is lehetett mást. Én zongoráztam, Misi klarinétozott, Miroszláv zongorázott, Feri dzsesszgitárra járt, Kálmán, a bátyám is zongorázott és harsonázott, Balázs meg nyilván hegedült. Egyszer csak eldöntöttük, hogy zenészek leszünk, mert ez se volt magáról értetődő, én például kémikus akartam lenni. Olyan gimnáziumba is jártam. De volt Pomázon egy nagyon jó fúvós zenekar, az is az iskolához kötődött, a szentendrei zeneiskola kihelyezett tagozata volt. Zseniális tanárunk volt, Papp Tibor bácsi, jó kis átiratokat hozott, maga hangszerelte a darabokat nekünk.