Mai posztunkban egy részletet olvashatnak a Könyvfesztiválra megjelenő Jaroslav Rumpli szlovák író könyvéből. Ebből az következik, hogy a részlet előzménye és folytatása egy kötetben beszerezhető a Typotex standjánál, már csak néhányat kell aludni.
"A legrégibb emlékeim annyira lyukasak, mint egy rühes kutya fogsora. Kora gyermekkori élményeim java nyomtalanul eltűnt. Ha volt is valami, elpárolgott valahová. Felolvadt, elillant. Belefulladt, mint a macska a pöcegödörbe. Pontosan úgy. Az idő mocsarában az emberi elme önvédelmi rendszerének köszönhetően az is elveszik, ami egy kicsit is szólna valamiről. Nagy talány viszont, hogy miért éppen arra a szép júniusi délutánra emlékszem ennyire pontosan. Rengetegszer eszembe jut, és nem győzök csodálkozni azon, hogy mekkora kontrasztban lehet azon emlékeimmel, amelyek végleg a feledés homályába vesztek. Még csak nem is sejtem, például, mi történt aznap reggel. Történt-e bármi egyáltalán? Esküszöm, nem tudom. Időként olyan érzésem van, hogy akkor születtem meg. Hogy csak akkor eszméltem fel. Abban a pillanatban. Bumm! A kisautóimmal játszottam az udvaron, amikor egy súlyos valami csapódott be közvetlenül mellettem. Ezután egy nagy fehér lepedő borult rám, amitől hanyatt estem. Nem értettem, mi történik, de arra határozottan emlékszem, hogy egy csöppet sem ijedtem meg. Kibotladoztam a zsinórok közül, és odamentem ahhoz az izéhez. A hasán feküdt, szétvetett végtagokkal. Csendben volt, mozdulatlan, és valami csordogált alóla. Néztem még egy darabig, aztán felpillantottam az égre. A fák lombjai körül verebek és fecskék kergetőztek, magasan az égbolton egy vadkacsaraj húzott. Tenyeremmel beárnyékoltam a szemem, és figyeltem, ahogy a szárnyaik körül csillogó, nap rajzol-
ta dicsfénnyel harmonikusan beleolvadnak a térbe. Megszámoltam mind a tizenhetet, pedig akkor még nem is jártam iskolába. Csak ezután vettem észre a kétfedelűt. A házak fölött repült, és egyenesen az udvarunk felé tartott. Befogtam a fülem, és a tekintetemmel követtem bizonytalan röppályáját. A jobb szárny mögötti ajtó nyitva volt és valaki állt benne. Méltóságot sugárzott, az egész jelenet filmszerűnek hatott. Amikor a gép fölém ért, ez a valaki lefelé mutatott. Úgy gondoltam, értem őt. Felemeltem a praclim, és integettem neki. Miután a repülő eltűnt a horizont mögött, bementem a konyhába. 
