Mai posztunkban egy részletet olvashatnak a Könyvfesztiválra megjelenő Jaroslav Rumpli szlovák író könyvéből. Ebből az következik, hogy a részlet előzménye és folytatása egy kötetben beszerezhető a Typotex standjánál, már csak néhányat kell aludni.
"A legrégibb emlékeim annyira lyukasak, mint egy rühes kutya fogsora. Kora gyermekkori élményeim java nyomtalanul eltűnt. Ha volt is valami, elpárolgott valahová. Felolvadt, elillant. Belefulladt, mint a macska a pöcegödörbe. Pontosan úgy. Az idő mocsarában az emberi elme önvédelmi rendszerének köszönhetően az is elveszik, ami egy kicsit is szólna valamiről. Nagy talány viszont, hogy miért éppen arra a szép júniusi délutánra emlékszem ennyire pontosan. Rengetegszer eszembe jut, és nem győzök csodálkozni azon, hogy mekkora kontrasztban lehet azon emlékeimmel, amelyek végleg a feledés homályába vesztek. Még csak nem is sejtem, például, mi történt aznap reggel. Történt-e bármi egyáltalán? Esküszöm, nem tudom. Időként olyan érzésem van, hogy akkor születtem meg. Hogy csak akkor eszméltem fel. Abban a pillanatban. Bumm! A kisautóimmal játszottam az udvaron, amikor egy súlyos valami csapódott be közvetlenül mellettem. Ezután egy nagy fehér lepedő borult rám, amitől hanyatt estem. Nem értettem, mi történik, de arra határozottan emlékszem, hogy egy csöppet sem ijedtem meg. Kibotladoztam a zsinórok közül, és odamentem ahhoz az izéhez. A hasán feküdt, szétvetett végtagokkal. Csendben volt, mozdulatlan, és valami csordogált alóla. Néztem még egy darabig, aztán felpillantottam az égre. A fák lombjai körül verebek és fecskék kergetőztek, magasan az égbolton egy vadkacsaraj húzott. Tenyeremmel beárnyékoltam a szemem, és figyeltem, ahogy a szárnyaik körül csillogó, nap rajzol-
ta dicsfénnyel harmonikusan beleolvadnak a térbe. Megszámoltam mind a tizenhetet, pedig akkor még nem is jártam iskolába. Csak ezután vettem észre a kétfedelűt. A házak fölött repült, és egyenesen az udvarunk felé tartott. Befogtam a fülem, és a tekintetemmel követtem bizonytalan röppályáját. A jobb szárny mögötti ajtó nyitva volt és valaki állt benne. Méltóságot sugárzott, az egész jelenet filmszerűnek hatott. Amikor a gép fölém ért, ez a valaki lefelé mutatott. Úgy gondoltam, értem őt. Felemeltem a praclim, és integettem neki. Miután a repülő eltűnt a horizont mögött, bementem a konyhába. 
–Az udvaron valami bácsi van –mondtam anyukámnak.
Rám nézett. –Milyen bácsi?
Erre csak megrántottam a vállam.
Anya mérgesen levette a kötényét, és megtörölte a kezét. Észrevette, hogy a süteményekre pillantok– nemrég húzta ki őket a kemencéből. Elnevette magát, és a kezembe nyomott egyet.
–Lassan edd, mert még forró.
Kiment az udvarra, én kaláccsal a kezemben utána.
–Aha, megint itt van! – kiáltottam fel meglepetten, és felfelé mutattam.
A kétfedelű éppen befejezte második röptét az udvarunk fölött.
Mintha még alacsonyabban szállt volna, mint először. Az ajtóban álló férfi már nem is látszott annyira magasztosnak. A repülő zúgva eltűnt a távolban, én meg csak ekkor vettem észre, hogy minden irányból özönlenek hozzánk a szomszédok. Tolakodnak a kapuban, átugrálnak a kerítésen. Ha katona lettem volna, sorban lepuffantom őket, de csupán egy kisgyerek voltam, ezért csak tehetetlenül bámultam, ahogyan nyomulnak befelé.
– Istenem! – tört ki anyából.
Egyik kezével eltakarta a száját, a másikkal meg magához húzott, és hátat fordított a jelenetnek. Tudtam, hogy valami olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad, annyira buta azért nem voltam. Csak éppen képtelen voltam megnevezni. Senki nem várhatta el tőlem, hogy azt az ejtőernyőst a becsapódás után megpróbáljam újraéleszteni. Amúgy sem segített volna rajta, ahogy az sem segített, amit a többiek csináltak. A mozdulataikból egyetlen dolog látszott: tehetetlenség. Nem tudták, mihez kezdjenek, ezért kurta parancsokat kezdtek osztogatni egymásnak.
–Hívják a mentőket!
–Hozzák az elsősegélydobozt!
–Hordágyat!
Hiábavaló, minden hiábavaló volt. Az ismeretlennek már rég lemerült az akkuja. Senki nem ismerte, de az egy fajhoz való tartozás rokonná tette. Ugyan már halott volt, mégsem hagyhatták ott csak úgy. Testét betakarták az ejtőernyőjével, és csak ez után osztódtak csoportokra, és kezdték elemezni, hogy miként is történhetett mind-
ez. Az volt a legvalószínűbb, hogy nem nyílt ki az ejtőernyője. Vagy ha a zuhanás közben próbálta is kinyitni, már nem maradt rá ideje. Lehet, hogy rosszul lett összehajtva. Vagy kicsúszott a kezei közül. Vagy ha ki is nyílt, később összegabalyodott. Vagy valami más történt..
Az senkinek sem jutott az eszébe, hogy az ejtőernyős szántszándékkal is megölhette magát. Bár ennek már semmi jelentősége nem volt.
Különösen az ő számára.
Már nem nagyon emlékszem, hogy ezek után mi történt, de valahogy így lehetett: anyu bevitt a házba, és adott még sütit. Kárpótlásként. Túróval töltve. Telefonált apunak, majd leült az asztal mögé.
Várta a rendőrséget. A harmadik kalács után bementem a szobába.
Nem volt mivel játszanom. A játékautóim kint maradtak, én meg féltem kimenni értük annyi ember közé. Soha többé nem láttam őket."
Talán a rendőrség, mint bizonyítékot, azokat is elkobozta. Nyilván segítettek megállapítani a szerencsétlenről, hogy halott. Lehet, hogy nem fogjátok elhinni, de a fiával később egy suliba jártam. És ez még mind semmi. Tulajdonképpen testvérek lettünk. Nem egészen húsz évvel az apja halála után a szemem láttára halt szörnyet egy motorbiciklin.
György Norbert fordítása
