Emilija Dvorjanova (1958) a kortárs bolgár irodalom egyéni erejű és kifejezésmódú alkotója, (művészetét már nem gyakorló) zongoraművész. A viszonylag kis szövegterjedelmű könyvben az írónőnek sikerült erőszakolt filozófiai mesterkedések nélkül bravúros művészi kifejezőeszközökkel bebizonyítania, hogy a létezés otthona valóban a nyelv, hogy az ember igazi léte a nyelvében s nyelvén át van.
Ámulat, ámulat, ámulat, ismétlem szinte ájulásig, biztosan van valami Freuddal magyarázható oka, ahogy mondják, amikor torkodat szorongatja a szó, s nem tudod, hogyan tuszkoljad ki, vírus a tudatban, ismétled, ismétled, valószínűleg a büfében használtam a koncert előtt, de a koncert is bámulatos, előzetesen bámulatos, mert még nem kezdődött el, nem jött még ki ő, csak a zenészek karistolnak hangszereiken és várják a karmestert, de bámulatos, hogy élőben fogom hallani – annyira zengedezel róla – mondta nekem – nem zengedezem róla, tetszik, ahogy játszik, jóllehet nem értem olyan túlságosan, annyira biztosan nem, mint te – én már nem értem, s nekem egyáltalán nem tetszik, valahogy minden ellenemre van, ha pedig már a zene is ellenemre van… – ellenedre van az élet – pontosan így van – s rendeltünk két szelet Garas-tortát – szeretem a Garas-tortát, de képzeld csak el, ha Sachert is rendelhettünk volna – Bulgáriában nincsen igazi Sacher-torta, csak Thomas Bernhard könyveiben – de Bulgáriában most mégiscsak meghallgathatjuk ezt a klasszist, egyszerűen bámulatos, milyen jó, hogy szereztél meghívót, mit számít, hogy éppen csak fel tudtam öltözni az utolsó percben…
de másra használtam az előbb a szót, s nem tudok szabadulni tőle, még akkor se, amikor a karmester már a dobogón áll, no ez a bámulatos, a koncert kezdetekor a teremben kialszik a fény, s az emberek mintha elvesznének egymás számára, magányosan reagálnak a felemelt karmesteri pálcára, mintha csak játszani készülnének, de az még nem emelte föl, mert nincs még ott ő, még nincsen… minden pillanatban… s úgy szeretnék hallani valami bámulatosat, hogy eszem is feledjem a torta ízével, amely sajnos nem Sacher, ő annyit mesélt a Sacherről, mikor visszajött – de tudod mit, mért nem ugrunk el Bécsbe – nem lehetetlen, de aligha – és bámulatos lesz látnunk a Szent István-templomot, ahogy az ő kijövetelét a színpadra krémszínű öltönyében, a krémszínű cipőben – ez adózás a reklámnak, a kócos hegedűs-vagány – nem, nem a reklámnak való adózás – vonzza a fiatalokat – mi is fiatalok vagyunk – de a cipő nem érdekel, az öltöny se – nincs ellenük semmi kifogásom, rendeljünk-e italt, kinn szörnyű hideg van, esik a hó, s van még félóránk…
itt van ő…