2021 novemberében jelent meg a Vigilia katolikus folyóirat 11. száma, melyet a szerkesztők teljes terjedelmében a lengyelországi katolicizmus témájának szenteltek. Görföl Tibor főszerkesztő a szám bevezetőjében felhívja a figyelmet arra a tájékozatlanságra és tudatlanságra,[1] amely általános jellemzője a lengyeleket illető külföldi (egyben tehát magyar) gondolkodásnak. „Még a Holdról is többet tudnak az emberek, mint a lengyelekről” – fogalmazott szellemesen Paweł Panas lublini irodalomprofesszor a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott vendégelőadásában 2021 októberében.
Ez az alapvető ismerethiány pont az olyan jellegű közhelyek szüntelen ismételgetésében ragadható meg a leginkább (főleg az átalagemberek megnyilatkozásaiban, de gyakran még a kulturális-politikai szervezetek retorikájában is) mint a „két jó barát” formula, vagy a jól bejáratott sztereotípia, miszerint – Stefan Wyszyński bíboros mondásával élve – „a lengyel az katolikus”.[2] Ha frissebbek lennének az információink és élőbb lenne a kapcsolat a nemzetek tagjai között, talán nem mindig ezeket az unásig ismert gondolatokat vennénk elő, hanem esetleg valami aktuálisról is szó eshetne – sajnálatos az a barátság ugyanis, amely csak retorikailag létezik. Éppen ezért a Vigilia intenciója, miszerint „érdemes lenne megismernünk egymást, már csak azért is, mert a sorsunk nem független egymástól”[3] mindenképpen figyelemre méltó és üdvözlendő cél
A kérdés ezek után az, hogy ezt a törekvést a lapszám miféleképpen és mennyire árnyaltan valósítja meg. Katolikus folyóirat lévén a hétköznapi befogadó jogosan élhet azzal az előfeltevéssel, hogy valószínűleg nem fog teljesen elfogulatlan és objektív írásokat olvasni. Ez a tendencia részben valóban tetten érhető a kiadvány szövegeiben, ugyanakkor mégis érzékelhető a kiegyensúlyozottságra és a problémás vagy érzékeny pontok feltárására törekvő szándék. (Bár ennek kapcsán egy másik elbizonytalanító kérdés is felmerülhet az olvasóban: talán esetleg pont az objektivitás látszata által lehet a legjobban a problémák tényleges és fájdalmas analízisét a leghatékonyabban elkerülni?) A lapszám esetleges elfogultsága mindenesetre alapvetően érthető és elfogadható, hiszen előzetesen senki sem árult zsákbamacskát a folyóirat jellege és szemléletmódja kapcsán.
A lengyel számban közölt írások tematikai, műfaji és „szerzői”[4] változatossága mindenképpen a kiadvány érdeme. Történelem, teológia, egyháztörténet, vallásfilozófia, szépirodalom, irodalomtörténet egyaránt képviselteti magát. Műfajilag, a tanulmányoktól kezdve, könyvrészleteken, verseken át a magánlevelekig, recenziókig, vagy személyes hangú visszaemlékezésekig, széles a skála.
Sajnálatos mindazonáltal, hogy a lapszám egyik legkevésbé személyes hangvételű, s ezáltal talán legobjektívebb szövege, Wojciech Sadłoń írása,[5] amely valószínűleg a legrészletesebben, és tényleges, friss adatokra támaszkodva mutatja be a lengyel katolicizmus aktuális helyzetét, a lapszám legvégén kapott helyett. A főszövegektől eltérő tördelése (lényegesen kisebb betűméret, két hasábos szedés), tovább erősíti a mellékesség, vagy a kiegészítő jelleg érzetét. Amennyiben ez a tanulmány a kiadvány többi írása előtt jelent volna meg, összegző és adatoló jellegénél fogva megfelelő alapot szolgáltatott volna a többi, személyesebb hangvételű szövegben való eligazodáshoz. Valószínű, hogy a folyóirat felépítése (Egyház a világban c. rovat) követelte meg az efféle szedést és pozicionálást – Sadłoń szövege kapcsán viszont fájó és nehezebben magyarázható az a következetlenség, miszerint a kiadvány egyes szövegeihez kapcsolódnak rövid szerzői életrajzok, míg néhányukhoz pedig nem. Ugyanígy kérdés, hogy a cikkek fordítóinak személye miért van néhány esetben feltüntetve, máshol pedig miért nincs? Apróságoknak tűnhetnek ezek a dolgok, de Wojciech Sadłoń (akinek neve diakritikus jelek nélkül leírva [Sadlon – ahogy a számban is szerepel] kissé félrevezető) személye kapcsán talán nem mellékes információ, hogy a Katolikus Egyház Witold Zdaniewicz Statisztikai Hivatalának (Instytut Statystyki Kościoła Katolickiego SAC im. ks. Witolda Zdaniewicza) igazgatója. Ez a szervezet az első (bár minden bizonnyal nem az egyetlen) olyan intézmény Lengyelországban, amely a vallásosság kérdéseit statisztikai módszerekkel vizsgálja. Alapvetően már az is érdekes tény, hogy egyáltalán működik egy ilyen jellegű egyházi szervezet, hiszen önmagában is mutatja a vallásosság és a kereszténység kérdésének kitüntetett helyét szláv barátainknál. Ugyanakkor Sadłoń cikkében olvashatjuk, hogy „az egész világon egyetlen más országban sem olyan hatalmas a szakadék a 40 évnél fiatalabbak és a 40 évnél idősebbek vallásossága között, mint Lengyelországban.”[6] Továbbá, hogy „2005 és 2014 között 66 százalékról 39 százalékra csökkent azok aránya, akik az egyház törvényeit tiszteletben tartó hívőnek tartják magukat.”[7]
A katolikus egyház szempontjából tehát ténylegesen fennállnak bizonyos problémák Lengyelországban, és ezt a lapszám többi szövege sem tagadja (már Görföl Tibor bevezetője is a „katolicizmus gyors ütemű és látványos térvesztését”[8] említi), ugyanakkor a kiadvány írásai, mintha nem erre az alapvető fontosságú kérdésre reflektálnának. Itt azonban külön kell választanunk két problémát, amellyel a Vigilia lengyel száma foglalkozik: az egyik, a bevezetőben említett általános ismerethiány, ami a magyar (és alapvetően a külföldi) közönséget jellemzi, s amelyre a lap a szövegek közlésével megoldást próbál kínálni – míg a másik az egyház társadalmi problémája. Ez utóbbit a kiadvány legtöbb szerzője érzékeli, ugyanakkor mintha mégsem próbálná meg azt ténylegesen feltárni. A szerzők olykor kifejezett részletességgel merülnek bele egy-egy kérdésbe, azonban szinte kivétel nélkül olyan témáknál maradnak, amelyek bár a lengyel katolicizmushoz kapcsolódnak, és a magyar közönség bizonyos szintű tájékoztatására alkalmasak, ugyanakkor mintha a valódi problémák elemzését, az azokra adott reflexiókat és válaszokat kerülnék. Érdekes és egyben bizonyos szempontból szomorú példája ennek a Wojciech Polak érsekkel, Lengyelország prímásával folytatott „beszélgetés”[9], amely minden bizonnyal nem egy valódi kommunikációs helyzet (vagyis tényleges beszélgetés) keretében jöhetett létre. Bár fontos és hasznos témák merülnek fel benne, és itt is érezhető egyfajta kiegyensúlyozottságra való törekvés, ugyanakkor az interjúból hiányoznak azok a mélyreható vagy pontosító jellegű kérdések, amelyek konkrétan reflektálnának az érsek úr által elmondottakra. Ezáltal olyan furcsa szövegfolyam jön létre, amelyben reflexió nélkül követi egymást a szigorított abortusztörvények kapcsán kialakult tüntetések kérdése és a liturgikus viták (például a „régi rítus” szerint való misézés) problémája.[10] Bármilyen formát öltsön is, nem feltétlenül haszontalan egy érsek véleményét kikérni különböző fontos kérdésekben, ugyanakkor a Vigiliában közölt „beszélgetés” gyakorlatilag tematikus monológok sora, amely egy valódi dialógus reflektivitásának, elemzőkészségének egyetlen erényét sem mutatja föl. És bár nem minden haszon nélkül való az írás, összességében mégis inkább a csalódottság vagy egyfajta tartalmatlanság érzetét kelti.
Ez az üresség – de mondjuk ki: unalom – hatja át, így vagy úgy a kiadvány legtöbb szövegét. Míg ez az egyik esetben a dialogikusság, többszempontúság hiányából eredeztethető, addig több másik esetben a szövegek leírásszerű, meta-jellegéből fakad. Ennek kapcsán fölmerül a kérdés, hogy vajon kinek is szól a lapszám? Ki az, aki van annyira járatos Gombrowicz életművében, hogy értelmezni tudja annak katolikus fókuszú megközelítését,[11] és aki ugyanakkor egyszerre tudja kamatoztatni a 20. századi lengyel teológiai irányzatok részletekbe menő felsorolását?[12] Egyik szöveggel szemben sem lehetne ellenvetésekkel élni, ha azok egy-egy szaklapban jelentek volna meg, de egyidejűségük a Vigiliában inkább elidegenítő hatású, mely monotonná, érdektelenné teszi az olvasást. Ugyanakkor felmerül annak a kérdése is, hogy vajon ezt az érdektelenséget nem lehetett volna-e esetleg eredeti szövegek közlésével megtörni? Egy Gombrowicz-tanulmány mindenképp megközelíthetőbb és érthetőbb lehet, ha az embernek van legalább minimális szintű Gombrowicz-élménye. Ugyanígy talán megragadóbb lenne különböző teológiai irányzatokról úgy olvasni, hogy az ember betekintést is nyerhet ezen irányzatok legfontosabb dilemmáiba. Gájer László szövege maga is elismeri a végén, hogy „adathalmaznak, nevek és irányzatok gyűjteményének tűnhet”[13] – és nemcsak tűnik, hanem az is. A szerző végül azzal indokolja meg a tízoldalas, nemcsak élvezhetetlen, de gyakorlatilag ténylegesen érthetetlen „adathalmazt”, hogy kitűnik belőle, „hogy egy ilyen nagy országban [Lengyelország] kibontakozó irányzatok, milyen elevenen reagáltak a 20. század fontos nyugati irányzataira”.[14] Minden bizonnyal ezt a célt befogadhatóbb, szemléletesebb és ezáltal megnyerőbb módon is el lehetett volna érni.
Kár lenne minden hasonló helyet felsorolni, de többször is felmerülő kérdés az olvasás során, hogy vajon miért nem közöl a szám több forrásszöveget, ha bizonyos szerzőkre visszatérő hivatkozások jelennek meg a különböző gondolatmenetekben? Miért nincs részlet Stefan Wyszyńskitől, Józef Tischnertől – vagy miért van az, hogy II. János Pál pápa irodalmi munkásságát csak néhány fragmentumból érzékelhetjük, ugyanakkor egy egész tanulmányt olvashatunk erről az irodalmi életműről?[15] II. János Pál pápától már csak azért is szerencsés lett volna néhány megszólalást közölni, mert a lapszám egyes szövegeiben olyannyira heroizálódik az alakja,[16] mintha szinte egymaga döntötte volna meg a Szovjetunió kommunista rendszerét.
A lapszám legértékesebb és legtartalmasabb részei minden bizonnyal nem az elemzések, hanem a forrásszövegek. Ilyen például Olga Tukarczuk regényének részlete[17] vagy a Jan Andrzej Kłoczowski Misztika és etika c. művéből vett rész,[18] melyek ténylegesen szemlélődésre indítják az embert, s a lengyel vallási gondolkozás egyes vetületeinek közvetlen tapasztalatát nyújtják. Szerencsés példája, az előzőekben már a lapszám kapcsán alapvetően hiányolt gyakorlatnak, Krzysztof Koehler verseinek[19] és Pálfalvi Lajos Koehler-esszéjének[20] együttes közlése. Az így párhuzamba állított szövegek értelmezik és segítik egymást, illetve a befogadót, hiszen a lapszám célja továbbra is az informálás, és a „két jó barát” idegenségének csökkentése.
Összességében azonban nehéz lenne megmondani, hogy a kiadvány vajon célt ér-e. Valószínűleg nem teljesen tisztázott sem a cél, sem pedig a közönség, akihez szól. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy számos olyan személyt, történést, irányzatot, kulturális jelenséget felsorakoztat, amelyek kiindulási alapként szolgálhatnak további ismeretek szerzéséhez. Érdekes, hogy a szám különböző szövegei, további eltérő jellegű, megoldásra váró kérdéseket vetnek fel a már tárgyalt két nagy problémakör (a lengyeleket övező ismerethiány és az egyház társadalmi problémája) kapcsán, s sokuk sürget is valamiféle cselekvést: „Újfajta állapotfelmérésekre és újfajta belső magatartásformákra van szükségünk. Legfőképpen pedig olyan intézményes egyházra, amely szembenéz a klerikalizmus problémájával…”;[21] „…interakciók hiányában egyhelyben toporgunk. (…) Többet kellene tudnunk egymásról [nekünk, magyaroknak és lengyeleknek], több időt kellene szánnunk egymásra.”;[22] „II. János Pál pápa öröksége pedig segíthet nekünk abban, hogy visszaállítsuk az útjelzőket ahhoz, hogy átvészelhessük a neomarxista forradalom nyomását…”[23] Hogy ezek megfelelő és megvalósítható lépések-e, egy másik tanulmány témáját kellene, hogy képezzék.
Végezetül talán érdemes külön is kiemelni a kiadvány talán legszebb szövegegyüttesét Thomas Merton és Czesław Miłosz levelezését.[24] S ha már a kiadvány szerzői olyan változatos javaslatokkal éltek a szükséges cselekvéseket illetően, hadd álljon itt annak az őszinte és önreflektív, ugyanakkor megértő és dialogikus szemléletnek a példája, amelyet ez a levelezés felmutat. Talán leginkább arra a bátorságra lenne szükség, amely nem kerüli meg az őszinte mondatokat: „A napnál is világosabb, mennyire nyomorultul és reménytelenül üres a katolikus irodalom jelentős része, beleértve a saját írásaim jó részét is.”[25] Vagyis nem az igazság kimondásának fontosságáról kellene szólni, hanem az igazságot kellene kimondani.
D.Á.
[1] GÖRFÖL Tibor: Lengyel, magyar. Vigilia, 2021/11. szám, 801. o.
[2] SOMORJAI Ádám: Gondolatok lengyelekről. Vigilia, 2021/11. szám, 821. o.
[3] GÖRFÖL: I. m., 801. o.
[4] Értem ez alatt a különböző hivatásokban dolgozó szerzők külféle regiszeterekben szóló, egyéni látásmódot tükröző skáláját.
[5] Wojciech SADŁOŃ: Lengyel polarizálódási folyamatok. A katolicizmus és a kulturális változások a fordulat utáni Lengyelországban. Vigilia 2021/11. szám, 909–915. o.
[6] SADŁOŃ: I. m., 912. o.
[7] Uo.
[8] GÖRFÖL: I. m., 801. o.
[9] GÁJER László: A Vigilia beszélgetése Wojciech Polak érsekkel. Vigilia 2021/11. szám, 890–898. o.
[10] GÁJER: I. m., 892–894. o.
[11] PÁLFALVI Lajos: Gombrowicz katolikus szemmel. Vigilia 2021/11. szám, 872–877. o.
[12] GÁJER László: Lengyel keresztény filozófia a 20. században. Vigilia 2021/11. szám, 834–843. o.
[13] GÁJER: I. m., 843. o.
[14] Uo.
[15] D. MOLNÁR István: A költő és drámaíró pápa. Vigilia 2021/11. szám, 844–849. o.
[16] Andrzej NAPIÓRKOWSKI: A szabadság teológiája. Vigilia 2021/11. szám, 802–813. o. Pl.: „Wojtyła bebizonyította, hogy a Názáreti Jézus tanítására támaszkodva sikeresen legyőzhetjük a totalitárius rabszolgaságot.” (813. o.)
[17] Olga TOKARCZUK: Jakub könyvei. (részlet) Vigilia 2021/11. szám, 855–860. o.
[18] Jan Andrzej KŁOCZOWSKI: Misztika és etika. (részlet) Vigilia 2021/11. szám, 899–908. o.
[19] Krzysztof KOEHLER versei. Vigilia 2021/11. szám, 852–854. o.
[20] PÁLFALVI Lajos: Klasszicista a barbárok között, Vigilia 2021/11. szám, 850–851. o.
[21] Marta KWAŚNICKA: Változó világ, változó szokások. Vigilia 2021/11. szám, 818. o.
[22] SOMORJAI: I. m., 824. o.
[23] Dariusz KOWALCZYK: II. János Pál jelentősége Lengyelország és a lengyelek számára. Vigilia 2021/11. szám, 833. o.
[24] Czesław MIŁOSZ és Thomas MERTON leveleiből. Vigilia 2021/11. szám, 878–889. o.
[25] MERTON: I. m., 878. o.
